Szembefordultam vele. Ilyenkor mindig ijedség fut át az arcán. A tekintetéből a fények megfakulnak, s a vonásain a kétségbeesés remeg át. - Soha nem láttam még ilyen szép lányt, mint te vagy! Azért van, ami nem tetszik benned. Nem lepődik meg, inkább megnyugszik. ma már tudom, csak a jót hallotta ki a szavaimból. - És szabad tudnom, hogy mi az? – kérdezi megint az incselkedő mosollyal az arcán. - Igen, elmondom. Nagyon alacsony vagy hozzám. Egy egész fejjel magasabb vagyok nálad. Tudom, most azt fogod mondani, hogy két évvel fiatalabb is vagy, de az unokatestvérem, aki annyi idős, mint te, ő olyan magas, mint én. Inkább meglepődik, mint elszomorodik. Aztán a szokásos villanás a tekintetében. Hirtelen fellép a kerítés kövére, a nyakamba csimpaszkodik, és homlokon csókol. Lerázom magamról gyenge kis karjait, könnyű testét. - Mit csinálsz? – kérdezem felháborodva. - Ugye, nem számít, hogy alacsonyabb vagyok! - mondja kaján örömmel, s egyáltalán nem sértődik meg az udvariatlanságomért. Ég az arcom, úgy nézek körül, hogy látott-e valaki. Az utca üres, mindenhol a csend terpeszkedik el, csak az ősz dörömböl néha a háztetőkön. Én viszont nagyon rosszul érzem magam, ahogy hallgatagon sétálunk a temetőig. A kapu előtt megállunk. - Nem is tudom, miért jöttem ide veled? - Az öcsikémhez jöttünk. Szeretnék gyertyát gyújtani neki. Hirtelen elérzékenyülök. Látom, s mindig észrevettem, hogy ezt nem szereti bennem. Szinte az egyik végletből a másikig vetheti magát, de nekem mindezt megtiltja. S ilyenkor mindig egy új tréfát húz elő a legédesebb kis szívből, mely egy kicsi lányka sovány keble alatt doboghat. Könnyed mozdulattal előhúz a kabátjának mélységes zsebéből egy gyertyát. - Nem hiába voltunk a templomba – mondja ismét egy kaján mosollyal. Megdermedek, érzem, elönti a forróság a homlokomat és a halántékomat. - Nem hiszem el! Képes voltál gyertyát lopni a templomból. - Ühüm! – mondja, s elindul a temetőkapuhoz. - Nem megyek be veled – mondom felháborodottan -, és soha többé sehova! Meglassulnak a léptei. Visszafordul felém. Kicsit félrefordítja a fejét, könnyel telik meg álmodozó kék szeme. Most kékebb, mint bármikor. - Otthonról hoztam. Csak tréfáltam – mondja, s belesír a fénytelen őszi csendbe. Hosszú, keserves sírással sír, szívszaggató hangja egy pillanat alatt széttöri minden felháborodásomat. - Miért mondasz ilyeneket? Miért játszadozol állandóan velem? – kérdezem kétségbeesve. Legszívesebben magamhoz ölelném, hiszen testvéri fogadalmat tettem neki, s most álszent módon csak ott állok előtte. Elcsodálkozom és rájövök, hogy mennyire felettem áll, és én milyen hitvány vagyok mellette. - Katinka, ne tréfálj meg állandóan. Tudhatnád, hogy mindent elhiszek neked. Beismerem, hogy gonosz voltam. Bármit megteszek, csak ne sírj! – vigasztalom lassú, kérlelő szavakkal. Hirtelen elapadnak a könnyei, csak az arcán végighúzódó könnycsík és az átnedvesedett hosszú szempillái jelzik, hogy előbb még keservesen zokogott. Már mosolyog, sután kitöröl egy félig megszülető, kövér könnycseppet álmos nagy szeméből. Megfogom a kezét, az is könnyektől nedves. Elindulunk a temetőbe, hosszú rendezett sétány két oldalán régi, megszürkült síremlékek. Minél beljebb haladunk, annál több friss sír látható. Itt-ott már kis mécsesek lobognak halk duruzsolással. Katinka vezet, fogja a kezemet, s ha valamerre fordulunk, megszorítja az ujjaimat.
Azt hiszem, az ősz illik legjobban a temetőhöz. Az elmúlás hangjaival békés és szomorú itt minden. Fekete ruhás öregasszony baktat nem messze tőlünk konok méltósággal, apró virágcsokorral a kezében. Máshol férfi és nő, két nagyobb lány, akik egy apró fiút utasítanak rendre. Szemtelen kis arcocskájában a szája komikusan legörbül, ahogy a két nagylány felváltva okítja. Ahogy előre megyünk, hirtelen apró kis sírok tűnnek fel. Ez a kisgyermekek parcellái. Némelyiken kicsiny arckép, felirat alatta: Élt öt évet, élt két hónapot, élt kilenc napot. Drága gyermekünk, Bandika. Máshol arany betűkkel fehér márványba vésve: Szeretett kislányunk, Elvira. Élt két napot. Vannak sírok, amelyek elhanyagoltak, a fejfán lévő táblácska olvashatatlan. Sokukon látszik, hogy nem látogatják. Arra gondolok, hogy talán a fájdalom nem engedi a hozzátartozókat, esetleg elhaltak vagy elköltöztek a szüleik. Mennyi apró megtört, bimbózó létében elhagyott élet. Megállunk egy ugyanilyen sír előtt. Apró márványtömb, megkopott aranyló írással: A mi Ferikénk, élt két esztendőt és egy hónapot. Keresztet vetek, Katinka rám néz, majd ő is a kis suta mozdulataival utánoz. Komoran állok ott, nincs erőm elmondani egy imát. Katinka meggyújtja a kis gyertyát, majd óvatosan a földbe szúrja. Egy elszáradt, szétfoszlott koszorú mellé. - Segíts nekem, most nem tudok egyedül elmondani semmit… Elkezdem: Miatyánk, ki vagy a mennyekben… Halkan, szinte suttogva mondja utánam, néha elcsuklik a hangja, máskor megerősödik, és szinte zenél. Arra gondolok, hogy milyen boldog lehetne, ha most a kis Ferikével játszhatna az udvarukon. De akkor most én nem léteznék az életében. És ő nem lenne nekem.
Néhány hét alatt úgy ért meg a barátságunk, ahogy a virág és a termés az évszakok örök körforgásában. Kezdtem megnyílni előtte, bensőm legszigorúbb titkait is bátran elmondtam neki, s ő hosszan hallgatott, hálás volt, hogy a bizalmamba fogadtam. Ő viszont sohasem mesélt magáról, s minden ez irányú kérdésemre kitérő választ adott. Egyszer megfogta a kezemet, aztán lehajtotta a fejét, és beszélni kezdett: - Én vidéki lány vagyok, egy alföldi városból jöttem. Nem tudok olyan lenni, mint te – érzem, ahogy szorítja a kezem. -A testvérem itt halt meg, túl kicsi szívvel született. Azért nem otthon temettük el, mert akkor nagyon kevés pénzünk volt. Anyuka is beteg volt, sokba került a kórház. Meg Ferike hazaszállítása… A kettő együtt… És sírva fakadt szegénykém. Még sokáig ültünk a hosszú estben, mint azok a nagy fekete árnyak messze a fák között. Emlékszem, egésze hazafelé vezető úton arról faggattam, hogy kikap-e miattam. - Engem nem bántanának. Olyan törékeny vagyok – válaszolta. Szegénykém félreértette ezt a szót. Nem a gyengéd lányságára gondoltak már akkor sem…
Aztán eltűnt hosszú napokra, s mikor visszajött, úgy folytatódott a barátságunk, mintha nem vesztek volna el belőle értékes napok. Lesznek olyanok, akik erre azt mondják, hogy ez gyermeki szerelem volt, de ma is azt válaszolom nekik, nem, nem az volt. Sokkal több volt annál. Nem lobbant fel, hanem az élet birtokába vette azt, ami az övé, a szíveket, hogy a barátságot testvériséggé nemesítse, hogy egykor majd házassággá szentelje.
Édesanyám! – szólaltam meg, mikor a cseléd a tányért elvette előlem. Fekete este volt kint, és itt benn fényesen ragyogtak a lámpák, és az asztalon nyughatatlan fényekkel lobogtak a gyertyák a nagy ezüst gyertyatartóban. - Tessék fiam – mondta édesanyám, ahogy mosolyogva rám nézett, s mintha imádsághoz kulcsolta volna a kezét. - Katinkát már nem láttam négy napja. Nekem semmit nem mondott. Nem mondta, hogy elutazik. Apámra néztem hirtelen, ahogy egy elutasító mozdulatot tesz, de próbálta mindezt leplezni. - Elutazott a nagybátyjához, s csak hétvégén jön vissza – szólalt meg édesanyám, ahogy megköszörülte a torkát. - Nem tudom, hogy ezt nekem miért nem mondta el – feleltem bosszúsan. - Lehet, hogy nem tartotta fontosnak. Az is lehet, hogy említette, de te voltál figyelmetlen. Kis ideig töprengtem, de nem tudtam felidézni, hogy ilyesmiről beszélgettünk volna. - Nem mondott semmi ilyesfélét – mondtam határozottan. Hirtelen apám hangja csattant fel. - Mióta ezzel a kislánnyal barátkozol, elhanyagolsz sok minden mást. Azelőtt a zongorától volt hangos a ház, és most ki tudja, hány napja közelébe sem mentél. Képtelen voltam válaszolni, inkább hallgattam. Hogyan is mondhattam ellent apámnak. Egy pillanatra édesanyámra néztem, aki ráncolt homlokkal hajtotta le a fejét, majd szótlanul nézett ki az udvari ablakon.
Aztán visszajött vasárnap. Télbe hajlottak már a késő őszi napok. Reggel sűrű és vastag köd szitált, s a deres fák parányi ágai, mint ezernyi ezüstharang, úgy csillogtak. A fű megfeketedett, s a lépteink alatt keservesen nyöszörgött. A nap elomló fénye olyan volt, mint az ezüst tányéron a vaj, s halkan lobogott az ezüstös messzeségben. - Most nem mehetek ki – mondtam, ahogy a bezárt kapu konokul nem engedett, hiába ráztam meg teljes erőmből. Egyedül vagyok itthon. - Akkor mássz át a kerítésen – mondta elszántan. - Tudod, hogy nem lehet. Ha megtudják… - Hát ne tudják meg! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. - Nem tudok átmászni. Túl magas a kerítés. És bárki megláthatja – mondtam elkeseredetten. - Akkor majd én mászom be – mondta, és elfutott egészen a hátsó udvarig, ahol legalacsonyabb volt a kerítés. - Ne csinálj ilyet, mert leesel! – kiáltottam felé, de ő már fenn is volt a kerítésen. Szaladtam hátra, hogy segítsek neki. De ő nélkülem leugrott. Ahogy a földre érkezett, hirtelen oldalra esett, és fájdalmasan feljajdult. - Mi történt, mi fáj? – kérdeztem aggódva, ahogy lehajoltam hozzá. - Lehet, hogy kifordult a bokám! – mondta sírdogálva. - Gyere, beviszlek – mondtam enyhe félelemmel, ugyanakkor elszántsággal is a hangomban. - Jó, de nehéz vagyok. A térde és a válla alatt átnyúlva emeltem föl. Nagyon könnyű volt a teste. Szorosan átölelte a nyakam, és végig az arcomba nézett. - Ezt befejeznéd? – kérdeztem. - Mit? - Hogy direkt bámulsz. - Nem bámultalak, csak néztem az arcod, ahogy erőlködsz. - Nem erőlködöm. Pihe könnyű vagy. Nem szólt semmit, csak mosolygott. Egy ideig visszatartottam a nevetést, de aztán kitört belőlem, és együtt nevettünk végig az úton. Beértünk a házhoz. Bevittem a szalonba. Levettem a kabátomat, majd lesegítettem az övét is. Aztán lehúztam a kis csizmáját. Felszisszent. - Nagyon fáj? – kérdeztem. - Most, hogy hozzányúltál, igen. Mert nem segítettél semmit. - Te voltál olyan buta, hogy nem vártad meg, míg odaérek. - Lárifári… Te vagy a fiú, de te nem gondolkodsz, s nem cselekszel. Csak tátottad a szád! Látta rajtam, hogy elvörösödöm a hirtelen jött indulattol. Felnevetett, majd könnyes lett az arca: - De hiszen olyan régen láttalak! Hiányoztál! – mondta, s szinte belebámult a lelkembe. Kétkedőn nézek a szemébe, de semmi hamis csillogás, az arca komoly és fájdalmas; gyönyörű szeme tele van szomorúsággal. - Te is nekem. Hol voltál? – válaszolom kisfiús zavarodottsággal. - Kórházban. Beteg a szívem. De ne aggódj, jövő nyárra meggyógyulok. Leveszem a harisnyáját. A bokája piros és duzzadt. A bőre fehér. Vizes borogatást teszek rá. Elérzékenyülten néz rám. - Szeretnék neked valamit mondani – szólal meg hirtelen. - Hallgatlak. - De csak akkor beszélhetek erről, ha nem nevetsz ki. - Sohasem tennék ilyet. - Megesküszöl rá? - Nem szoktam esküdözni. - Akkor csak ígérd meg! - Rendben. Megígérem. De mit is? - Hogy nem beszélsz senkinek arról, amit most szeretnék mondani neked. Kíváncsian bólintok. - Nem, most nem jó. Majd holnap – mondja hirtelen elhidegülő hangon. A teste lázasan megremegett.
Édesanyám vitte haza, miután borogatást tett a lábára. Némán tűrte a vele járó fájdalmat. Most jöttem rá, hogy hozzá volt szokva a fájdalmakhoz. Alig remegett meg egy-egy vonás az arcában. A mennyezetet bámulta, mint akit arra neveltek, hogy így tegyen, ha valami fájni fog.
Két nappal később találkoztunk. Délután volt. A parkok és a rétek megteltek kéklő hideggel, a bokrok és a foltokban elterülő tócsák az alkonyat kihűlő vérében remegtek. - Gyere el a közeli kápolnába – mondta elérzékenyülten. Értetlenül bámultam rá, de ő most határozottan ismételte meg a szavait.
Ma már nincs meg ez a kápolna. A háború rommá öregbítette, maradványát lebontották és széthordták az oroszok. Akkor sem volt már szép, de az emberek ragaszkodtak hozzá, és valami különös tisztelettel hagyták romantikus elhanyagoltságában. - De hiszen zárva van! - Nálam van a kulcs. Elkértem a Bonifáctól. Mindenki így hívta a jóságos sekrestyést, aki a budai templom plébániáján szolgált,s olyan keveset beszélt, mintha maga is szerzetes lett volna. Haragos nyikorgással nyílt ki az alacsony, sárga falú épület megvénült ajtaja. Kicsi, de annál szebb oltárképen Krisztus megkeresztelése volt látható, oldalt feszület, s balra karcsú, széparcú Szűzanya nyújtotta a belépő felé apró, vékony kezét. Katinka előreszaladt, és meggyújtotta az oldalsó gyertyákat. Sápadt és hideg fények kúsztak fel a falakra, hogy a parányi kupolabelsőt megvilágítsák. - Miért jöttünk ide? – kérdeztem rosszat sejtve. - Tudod, amiről múltkor beszéltünk. - A titokról, amit múltkor nem mondtál el? - Igen, de most megszűnik titok lenni. - És miért kellett idejönnünk. Elmondhattad volna az utcán is. - Ez szent titok. Ez illetlen lenne az utcán. Összezavart az óvatoskodásával. Akkor nem is sejthettem, hogy életem egyik legnagyszerűbb pillanatát élhetem meg, de mindenképpen a legmeghatóbbat. - Nemrég, tudod,, amikor kijöttem a kórházból, azt mondta a doktor, hogy teljesen meggyógyultam. De én kihallgattam őket, és tisztán hallottam, hogy a doktor azt mondta a nagybácsinak, hogy nem éri meg a nyarat a kislány. Lyukas a szíve. Csoda, hogy eddig megmaradt. Minden szót sokszor elmondtam magamnak, mert nemcsak a szívem lyukas, hanem a fejem is. Nem értettem a szavait. Aztán lassan felfogtam azok rettenetes értelmét. De a gyermeki fej a rosszat is jóra változtatja. Tettetett gondoskodással válaszoltam: - Nem is biztos, hogy rólad mondta. Vagy nem jól értetted. - Ne vigasztalj. Tudom, mi az igazság. Lehet, hogy rossz vagyok, de ostoba nem. - Nem vagy rossz. Te vagy a legkedvesebb lány, akivel találkoztam. Meglepődött és valami leírhatatlanul szép hitetlenkedés futott végig az arcán. Láttam, hogy elérzékenyült: - Ez igaz? Ezt most csak azért mondod, mert nem fogom a nyarat megélni. Most biztos, hogy hazudsz. Valóban hazudtam neki. Hiszen olyan igaznak tetszettek néhány perccel később a szavai. És most fogtam fel, hogy lassan elfogy ez a törékeny kis jószág. Csak a kabát rejtegette előttem elpárolgó testét. És rám tört ezzel együtt egy másik érzés. Sokkal erősebb volt, mint bármi addig. Hiszen az, hogy a szüleimet szeretem, olyan magától értetődő volt. És okoskodó fejemmel ösztönnek is tartottam ezt a ragaszkodást. Katinka más volt. Nem evilági jelenség volt. És hogyan mondhattam meg neki, hogy őt szeretem legjobban a világon. Nem érthette volna meg, hogy az édesanyám elé tettem az ő kis szentséges lényét, és magamnak is hazudtam mindennap, mikor az eszembe jutott. - Hidd el, úgy szeretlek, mintha a testvérem lennél. Egyszerre a mosoly lehervad az arcáról, s nagyon komolyan ennyit mond: - Nekem ez most nem elég. Ha nem halok meg a nyáron, akkor szeretném, ha feleségül vennél, ha majd nagyok leszünk.
Mikor leírom ezeket a sorokat, a könnyeimmel küzdök. Most is látom, ahogy ott áll az oltár alatt apró törékeny alakjával, szépséges arcával, minden megtörtségével. A gyertyák még sápadtabbá teszik az arcát, a korán jövő est szelíd kékje lobog fölötte a kicsi, gótikus ablakokon át. Ilyenek lehetnek a szentek, ahogy ott álldogálnak az Üdvözítő mellett, és még most látom, ahogy ellőttem áll, majd sovány karját felém nyújtja, és kérlelőn néz bele a szívembe.
Ösztönösen hozzá lépek. - Emeld föl a kezed, fordítsd felém mindkét tenyeredet! – mondja szelíd hangon. Engedelmeskedem neki, de megkérdezem: - Miért tegyek így? - A színházban is így láttam. A Rómeó és Júliában. Felemelem a kezemet, s ő ugyanígy tesz, tenyerembe teszi apró kis tenyerét. És beszélni kezd. Azzal a mély zengésű gyermeki hangján: - Megígérem, hogy amíg élek, hűséges leszek hozzád. Csak téged foglak szeretni. Furcsa érzések gyötörnek, de azt is érzem, hogy ez a legkevesebb, amit megtehetek érte és magamért. Akkor úgy éreztem, hogy ez is csak játék, de ez most komolyabb és mélyebb, mint ami kettőnk közt zajlott. - Akkor te is megígéred nekem? – kérdezi. - Igen, megígérem. Szorongva néz rám, hirtelen elmosolyodik, majd egy halvány rémület szalad végig az arcán. Várja a szavaimat, nem elég neki a beletörődésem. - Megígérem, hogy csak téged foglak szeretni, sohasem hazudok neked, mindig hű leszek hozzád – mondom egy szuszra. - Remélem, a Jóisten és a kis Jézuska is meghallotta – mondja mosolyogva.
Még ma is hiszem, hogy meghallotta. Ma már a tisztes öregség felé tartó rohanásom megtanított arra, hogy lássam az emberek szavát. És tudom, hogy az a vallomás azon a késői novemberi kora estben több volt, mint ma a hitszegéssel és hazugsággal terhes életem legtöbb ígérete.
|