Ez az év is megöregedett. Konok vénségben álldogáltak a park fái; hideg szelek lecsupaszították, letördelték öreg vagy még zsenge ágaikat, s kiszórták az utcákra. Az utakon piszkosszürke hó csomósodott fekete rögökké, de a kertek márványos fehérséggel ragyogtak az első hó érintetlenségében.  A kémények vastag füstöt dohogtak, és a hideg csend kiűzte a madarakat az összejárt, üres udvarokból.
Vasárnap volt, reggel ismét esett a hó. A hajnali köd vékony fátyolként lengedezett a park felett, s megvastagodva lepte el a budai hegyeket.
Fáradtan, elnehezült tagokkal ébredtem.
Napok óta egyedül éreztem magam, Katinka ismét kilépett a valós életemből. Édesanyám azt mondta, hogy elutaztak Olaszországba, ahol sokkal kellemesebb most az idő. Hiányzott is, de örültem, hogy az én kis húgom most nincs itt, hanem egy ősziesen enyhe télben gyógyul Dél-Itáliában.
Édesanyámtól nemrégen kaptam egy bőrkötéses naplót, hogy abba jegyezzem fel minden fontos gondolatomat. Régi szokás szerint az első oldalra az írt, akitől kaptuk.
Fiamnak, hogy ne vesszen el semmi fontos…
Sokáig az asztalomon feküdt, érintetlenül arra várva, hogy szívem megteljen a legfájdalmasabb vágyakozással. Nem szerettem sohasem írni, de most, hogy kedvtelenséggel törtek rám ezek a hideg téli napok, észrevettem, hogy feketén kiabál felém az asztalomról.
Így hát naplót kezdtem vezetni. Kedélyes férfiatlansággal kezdtem írni, hogy aztán koravén gyermekséggel sírjam tele.
Most is itt van a kezembe, s lapozgatom az én kis görcsös betűimtől megroggyant soraimat, azt a nyolcoldalnyi vallomást, amely megmaradt.

1933. december 4.

Ma esett először hó az év második felében. És én nem tudok ennek sem örülni, mert nincs itt az én kishúgom. De azért örülök, mert jó helyen van, messze a hidegtől, a ködtől és a fagytól. Azt álmodtam, hogy az ágyam mellett üldögél, s ahogy kinyitom a szemem, csak mosolyog és mosolyog.
Nincs kedvem bármit is tenni. Utálom a könyveket, utálom a kottákat, utálom a teát, a rongyos kiflit, és utálom, hogy nincs itt Ő.
Csak az udvart szeretem, ahonnan átláthatok hozzájuk, és szeretem a házukat, ahol már a repedéseket is ismerem a falakon, mert annyiszor nézegettem.

Így kezdődött az én naplóm, s mennyire szeretnék ma is visszaszállni annak a gyermeknek a testébe, hogy újraélhessem azokat a napokat.

Szépséges ádvent volt, nagyon szerettem ezt az időszakot. Hóval borított utcákon szánkók húztak hosszú, fekete barázdákat, és szeretetszagú volt a templom, a ház, Katinkáék magasba nyújtózkodó villájuk oromzata pedig hűvös nyugalommal bámult vissza rám, hogy lecsendesedett tőle a szívem.
Hazafelé jövet gyakran megálltam a kerítésüknél, belekapaszkodtam a rácsokba, és vártam, hátha egyszer kilép az ajtón az én kis szentem.
De az ajtó konokul zárva maradt, s az öreg fenyők csendes békével hajladoztak havas kucsmájukban, s mintha azt mondták volna:
- De türelmetlen vagy, kisfiú.
Én pedig félszegen visszakiáltottam nekik:
- Irigy vén fák, ti mindig együtt vagytok, honnan tudjátok, hogy mit érzek én…
Édesanyám lépett hozzám.
- Kivel beszélgetsz, fiam?
- Senkivel. Csak úgy elgondolkodtam.
- Nem butaság az, ha az ember néha önmagát megszólítja.
- Én a fáknak beszéltem.
- Ja, úgy… A fáknak. És mit válaszoltak?
- Nem mondtak semmit, csak a fejüket rázzák.
- Vének már ők, egyebet sem tudnak. Ne törődj velük.

Ma nagyon szép volt az édesanyám. Magas, szépséges alakja, kedves, finom vonású arca megtelt örömmel, úgy fogott kézen engem, és én hozzámenekültem vigaszért.
- Karácsonyra itthon lesz – mondta mosolyogva. És én mindennap ezzel a mondattal feküdtem le. Karácsonykor itthon lesz.
A sötétben a széttárt karú Krisztus megcsillant. A takaró alatt összekulcsoltam a kezemet:
- Add Istenkém, hogy karácsonyra hazajöjjön.

1933. december 20.

Ma hazajött. Hazajött! Hazajött…

Negyvenháromszor írtam le, hogy hazajött, de hogy ki és hova, azt nem találtam fontosnak, hogy elmondjam, hiszen én életem végéig tudtam, hogy kiről sír, zokog, örvend ez a napló, de ha valaki egyszer megtalálja, annak mit számít. Vagy annyit mond, ha sarokba dobja: - Micsoda szamárság, gyermeki éretlenség.
Vagy talán azt érzi, hogy élt egy kisfiú Budán, aki annyira tudott szeretni, hogy életének minden pillanatát betöltötte a rajongása.

Édesanyám ablakából figyeltem, hogy mikor jön le. Hirtelen kinyílt az ajtajuk, és ott állt. Hosszú szürke kislánykabátban, piros, apró bojtos sapkában, fehér vastag kesztyűben.
Rohantam végig a lépcsőn, majdnem elestem saját összeakadó lábamtól. A kabátomat szinte letéptem a fogasról.
- Megkergültél? Hova rohansz ilyen vágtával? – hallottam apám hangját a nappaliból.
Megálltam, s az ajtóból mondtam kapkodva a levegőt.
- Most ki kell mennem az udvarra!
- Miért kellene ilyet tenned. Rettenetes hideg van odakint!
- Engedjen…ki…édesapám! – fuldokoltam.
- Menj kicsim – mondta édesanyám szelíden, majd hozzátette -, de öltözz fel rendesen!
- Igenis édesanyám! – s már a földre vetve magamat vettem a csizmámat.
- Mi ütött ebbe a gyerekbe? – hallottam még az apám hangját.
- Megjött a kislány. Hozzá siet.
Nem láttam az apám mozdulatait, de bátran magam elé képzeltem, ahogy megcsóválja a fejét, majd arca és tekintete visszahanyatlik az újságba, ahogy ott ül a nagy mahagóni asztalnál örök gondterheltségben.
Mikor kinyitottam az ajtót, arcomba csapott a hideg. Valóban – apámnak igaza volt – rettenetes hideg volt. De én dacoltam mindennel, mikor végigrohantam a kis kerti úton, a hótól megvastagodott fák között, nevetve, s ahogyan önmagamat látom, ragyogó tekintettel. Katinka észrevette jöttemet a lépcső végében, s rögvest sietősen szedte a lépcsőfokokat.
Hallottam, ahogy a nagybátyja utána kiált.
- Lassabban, Katinka! Még nem gyógyultál meg teljesen!
- Igen, Bácsi – kiáltotta vissza, de már tekintetével engem keresett.
Ahogy felé futottam, elestem a nagy hóba. Láttam, ahogy megáll, és szája elé téve a kezét, nevetett. Mit tehettem egyebet, nevettem én is, majd felugrottam a hóból, és rohantam hozzá.
Az utcán találkoztunk össze. Úgy öleltem magamhoz, mint ahogy a filmekben szokták a szerelmes férfiak felkapni a nőket, hát így kaptam fel az én elveszett kis húgomat, sután és ügyetlenül.
Nagy és fekete autó botorkált végig a hóval lepett utcákon, majd hangosan dudált ránk. Félreugrottunk. A kocsi megállt, s egy apámkorú férfi kiabált ki az ablakon:
- Megbolondultatok! Ostoba kölykök!
 Aztán felgyorsult az autó, és felkaparva a havat, lassan eltűnt a kanyargó utca fordulójában.
Katinkával egymásra néztünk. Mindkettőnk tele volt ijedelemmel, de egymásba nézve felnevettünk mindketten.

Katinka még gyönge volt, ezért nem sokat láthattam. De hogy itt volt, megjött a kedvem mindenhez.
Ha nem lehettem vele, leültem a zongora mögé, és játszottam. Mindent, amit tudtam.
Az apám bosszankodott is emiatt, hogy hol nem csinálok semmit, a következő napokban pedig elviselhetetlenül sokat teszem azt, amit józanabbul be is oszthatnék.
A kedves Richter bácsi azonnal észrevette a változást.
- Ne olyan hevesen, fiatalember. Azok a hangok most aprók és szúrósak, nem olyan vidámak és gömbölydedek, mint a tieid – s azzal mellém ült, és játszotta azokat a nehéz és ködös szláv panaszokat, amit én olyan nehezen tanultam, pedig akkor már mindenki arról beszélt, hogy csodagyerek vagyok.
De az én szívemben nem köd volt, és nem mélabú; nem a megsárgult fák egykedvű szomorúsága a lengyel tájakon, hanem a szív tavasza nyiladozott.
- Akkor most játsszunk mást – mondta az idős ember, ahogy az arcomat fürkészte. – Talán Mozartot. Igen, Mozart jó lesz.
És lassan odavánszorgott a nagy szekrényhez, mely telis tele volt kottákkal és partitúrákkal.

Édesanyám óvó tekintete miatt nem szólt semmit az apám, de mozdulatai elárulták, hogy nem helyesli az életem ilyetén alakulását.
Nem szerette, ha ki kell lépnie polgári nyugalmából, le kell vetnie a megszokások és megfelelések álarcát. És nem tudta elviselni ezt másban sem, főleg, hogy velem történik mindez.
Nem tudott együtt élni a szertelenséggel, a hirtelen fellobbanó érzelmekkel, rajongásokkal. Talán nem is értette, hogy mik gyújtják fel az indulatok törékeny gyertyáit.. Egész lényét eluralta egyfajta puritán fegyelem, a feszes és merev katolicizmus, és valami nehezen körvonalazható antik derű. Bár ezt láttam legkevesebbszer homlokán vidulni, inkább egy láthatatlan belső szorongás tette rosszkedvűvé a napjait az elkövetkező években.
Egészen kisgyermekkoromtól nem értett meg, és nem volt elég mersze ahhoz, hogy a közelembe férkőzzék.

Katinka a karácsony előtti napokban mindig átjött hozzám, de az első öröm után megrohant a szomorúság, ahogy megláttam lassan elfogyó testét. Megvékonyult az alakja, sovány kezén a bőre viaszossá fakult. Arca is sokat veszített kislányos gömbölyűségéből.
Pedig mostanában jó étvágya volt, édesanyám készített neki különféle finomságokat, s velem küldte át. Őrá is átragadt a kislány iránti rajongásom. Boldog volt amiatt, hogy boldognak látott engem, és nagyon megszerette Katinkát.
Az apám ilyenkor köhécselve félrehúzódott, bár ő is igyekezett ezekben a napokban a kedvemben járni. A lassú elszakadásom éveit éltük.
Szerettem, ha rátette nagy meleg kezét a fejemre, s ahogy felnéztem rá, láttam szerető mosolyát, s ha megöleltem ilyenkor, azt éreztem, hogy az apai jóság kegyelmi állapotát élem.
De az évek alatt felgyülemlő keserűségek - mint a lassú sodrás a folyómeder köveit -, a mi kapcsolatunkat is elkoptatta.

És ekkor nekem már jobban mentek azok a megfeszülő és elhanyatló Chopin-hangulatok, amit az öreg Richter ezerszer is megmutatott. Egész délutánokat ültem végig nála, és a professzor bepárásodó tekintettel, vezénylő karokkal, diktátori haraggal irányított, s játszatta újra és újra az adagio tételt.

Már a Szentestére készülődtünk. Akkoriban nagyon kevesen állítottak karácsonyfát, a jómód luxusa volt. Úgy emlékszem, hogy nálunk is ez évben volt utoljára. Jelképe lett valaminek, ami sohasem tért vissza többé az életembe. De ilyenkor ki láthatja meg, hogy az elmúlás sodrásában mi veszik el az életéből?

Pesti modern paloták mind hóval fedetten kísértettek a széles sugárutak rengetegében. Lassan futott el mellettünk a villamos, nagy, zárt tetejű autók suhantak el halkan az úton, ahogy felgyűrték a hajnalban esett hó vékony szőnyegét.
Régóta gyűjtögettem a pénzemet, de nem volt elég, hogy megvegyem azt, amit egy pesti ékszerüzletben megláttam. Egy vékony aranyláncot kicsiny kereszttel.
Az apámmal gyakran sétáltunk erre, és én mindig sóvárogva mentem el az üzlet előtt. S bámultam a nagy üvegkirakaton át az ékszeres pultokat, és a különféle órákat, melyek lassú kattogással mérték a gyorsan fogyó időt, amit ekkor érzékeltem először.

- Édesanya… - mondtam, miután beléptem a szobájába.
Könyv volt a kezében, de összehajtotta, és letette az éjjeli asztalra.
- Ülj ide mellém – mondta halk mosollyal -, mondd, mi a baj!
Talán látta arcomon, hogy súlyos kéréssel jövök hozzá. Leültem mellé.
- Hallgatlak kicsim.
- Nagyon nehéz most erről beszélnem…
- Nekem nyugodtan elmondhatod.
- Pénzt szeretnék  édesanyától.
- Mennyi pénzre van szükséged?
- Nyolcvankét pengőre.
Megcsóválta a fejét, és gondterhelten nézett rám.
- Mire kell neked ennyi pénz?
- Szeretnék Katinkának venni valami nagyon szépet.
- De hisz ennyi pénzből szinte bármit meg tudsz venni.
- Nem játékot vagy valami hasonlót, hanem ékszert.
- Gyerekek vagytok még ahhoz, hogy ékszert ajándékozzatok egymásnak.
- Édesanya, nekem ez nagyon fontos.
- Milyen ékszert szeretnél megvásárolni?
- Egy aranyláncot egy kis kereszttel.
Láttam, ahogy édesanyám elkomorodik. Hiszem, hogy megértette, hogy akkor mit éreztem. Hiszem, mert rövid gondolkodás után komoly arccal fordult felém.
- Mennyibe kerül?
- Majdnem kétszáz pengőbe.
- És neked honnan van ennyi pénzed? Apádtól is kértél?
- Nem, tőle sohasem mernék. Összegyűjtöttem és megtakarítottam.
- Ennyit?
- Meg eladtam néhány könyvet az antikváriusnak.
Édesanyám az ajkához emelte a kezét. Megdöbbent az elszántságomon.
- Melyik könyvedet adtad el?
Lehajtottam a fejem.
- Szinte mindet.
Édesanyám magához ölelt. Elfátyolosodott hangon mondta:
- Megveszem, csak mondd el, hogy hova kell mennem.

Katinkával délután háromra beszéltünk meg találkozót. A kiskapunknál találkoztunk. Már várt rám, mikor én odaértem. Szőke fürtjei a piros sapkája alól kiszöktek, hogy incselkedhessenek a zord decemberi széllel. Arca piros volt az örömtől.
- Mióta vagy itt?
- Csak most jöttem – felelte, de láttam, hogy nem mond igazat.
Észrevette rajtam a kételkedést. Elmosolyodott.
- Na jó, tíz perce már itt vagyok. Megállt a házban a nagy ingaóra, a mami és a Micike meg nem tudja megmondani, mennyi az idő.
Várakozón nézett rám, és én beszélni kezdtem.
- Tudod, most karácsony van…
- Tudom… - nevette el magát.
- És ilyenkor az emberek, akik szeretik egymást, ajándékot adnak annak, akit szeretnek.
- És te most adni szeretnél nekem valamit? – kérdezte mosolyogva.
- Igen…persze…
- Hiszen már adtál…
Zavarba jöttem, nem értettem.
- Azt mondtad, hogy ajándékot adnak, akit szeretnek. Én már megkaptam.
- Még mindig nem értem – mondtam teljes értetlenséggel.
- Hiszen szeretsz!
- Természetes, hogy szeretlek…
Elkomorodott az arca, megrázta a fejét….
- Nem természetes. Nem könnyű engem szeretni. Beteg vagyok, és napról napra csúnyább…
- Hogy mondhatsz ilyet! – mondtam meglepetten.
Elfordult tőlem, és a kezét az arcához emelte.
- Ne is nézz. Nagyon csúnya vagyok.
Hozzáléptem, a vállára tettem a kezemet. Felém fordult, rám emelte ezt a halványan lobogó szempárt. Majd zavartan elmosolyodott.

Még ma is mozgóképszerűen bennem él az annak a napnak a csodája, ahogy a koradélutáni felhős ég alatt álltunk.
Ránéztem, s minden erőmmel lepleztem, hogy érzékelem a változásait, ahogy a teste, ez az egykor hangos csobogással áradó folyó miként apad szűk érré.
Sokkal érettebb volt a nála idősebbeknél is. Nem volt meg benne semmi a vele egykorúak kiszolgáltatottságából, amit a kiforratlanság okoz. Pedig átlagos kislány volt, úgy örült mindennek, mint egy kölyökkutya, s ha bánatos volt, lassan lehanyatló fejecskéjét a tenyerébe ejtette. De benne a hitnek és az elrohanó életnek különös keveréke volt meg, mely sokkal jobbá és igazabbá tette mindenki másnál.
A betegség megöregbíti az embert. A közeledő halál bölcsességet szór a fejünkre, hogy vigaszt adjon a megrövidített életért.

- Áldott karácsonyt kívánok neked! – mondtam, és kinyitott tenyerébe helyeztem a láncot a kereszttel.
Hitetlenkedve nézte:
- Ez az enyém? – kérdezte, s rám nyílt csodaszép szeme.
- Kié lenne másé? Csak egyedül a tied.
Ököllé szorította a tenyerét, és átölelte a nyakamat. Léptei alatt harsogott, megcsikordult a hó. Halkan és diszkréten, jelezve, hogy könnyű kis teste talán már húsz kilo sincs.
Nyakamba éreztem forró könnyeit.
- Nem fogadhatom el, mert ha meglátják nálam, azt gondolják, hogy loptam, vagy visszahozzák neked.
- Akkor ne hordd, hanem jól rejtsd el. Úgy, hogy senki ne lássa meg!
- Egy újabb titok? – kérdezte, s egyszerre felélénkült az arca.
- Egy újabb titok – mondtam, s talán el is nevettem magam.
Éreztem gyenge kis karjait, ahogy újból megszorították a nyakamat, majd ernyedten hullottak le rólam, mint elrozsdásodott, megfáradt abroncsok, melyek néhány másodperce még együvé öleltek bennünket.
- Én olyan kicsiny ajándékot hoztam neked.
Hirtelen elengedett, a zsebébe nyúlt, és egy apró, kéklő követ vett elő.
- Hazafelé jövet a Szent Márk téren találtam ezt a kavicsot. Pont akkor rád gondoltam. Tudom, hogy semmit nem ér, de nincs másom.
Szorítást éreztem a torkomba, és küzdöttem, hogy el ne sírjam magam.
Rájöttem, hogy néhány hónap alatt én is más lettem, lelkemben ehhez a kislányhoz vénültem. Mit ért az én pénzen vett aranyláncom az ő kis ajándékához. Talán ez a kavics az egekből hullott, miután bejárta a csillagos űrt. Talán az Isten gyúrta bele valamelyik meteorba, hogy egyszer majd egy magyar kislány megtalálja, és odaajándékozza egy buta magyar kisfiúnak, aki álomvilágban élt mindezidáig. Talán a föld vetette föl, és a víz csiszolta ezer éven keresztül ilyen szép és formás alakúvá. Nem tudhatom, de nem is fontos, hogy honnan származik.
Ha egy kavicsról is én jutottam az eszébe egy velencei alkonyatban ezer kilométerre Budától, akkor soha nem hagyott el, legyen bármennyire távol tőlem.
Senkije nem volt rajtam kívül.
A családját néhány elszórt sír jelentette, és én voltam az Isten kezétől csöppnyi életének utolsó vigasza. Csak később tudtam meg, hogy a gyógykezelése vagyonokba került, és a házukra is bérleti szerződést kötöttek. Még a nagy és értékes faliórát is eladta a nagybátyja, és Katinka valószínűleg a templomi órát hallgatta ki, és aszerint tájékozódott az időben. Iskolába nem járt, csak néhány szemináriumi diák tanítgatta szorgalomból, szánalomból. Utolsó fél éve, amíg élt, merő külsőségekből állt.

Ahogy a gazdagon díszített karácsonyfa előtt álltam, és közösen énekeltük a Mennyből az angyalt, ahogy belélegeztem a fenyő és a mézeskalács illatát, csak Katinkára tudtam gondolni.
Alig hallottam meg az apám szavait, s mintha álomból riasztottak volna fel, ahogy egyenként megöleltek.

Szokatlanul enyhe szilveszter volt, s nálunk kivételesen vendégek voltak. Katinka is eljött hozzánk. De mi kicsik voltunk, s köröttünk mindenki felnőtt vagy majdnem felnőtt volt. Olyanok voltunk köztük, mint két kis kölyökállat, akik egymásban találják meg a biztonságérzetüket
A villának hátul volt egy hosszú lépcsőfeljárója a kert felől. Magasan nyúlt a kert és az utca fölé, és két kőgombban végződött. Ide szerettem kiülni, s most jó volt vele itt üldögélni. A hó szinte elkopott az udvarról és az utakról, s a délutáni vézna fények megenyhítették az év utolsó napját.
Kivittem egy nagy plédet és két párnát. Különös este volt, benn ricsaj, üvegek koccanása, nevetés és öröm, kint szürke táj, csillagos ég, az úton egy-egy autó fényszórójának csalóka fényjátéka.
- Néhány óra múlva ezerkilencszázharmincnégy – mondom halkan, s keresem a tekintetét.
Nem válaszol, csak messze elnéz mellettem.
- Most kívánhatunk valamit, ami biztosan teljesül.
Nem válaszol, csak néz hosszan rám. Zavarba jövök.
- Mi a baj? – kérdezem.
- Hiszen tudjuk, ez az év…
Édesanyám szól ki:
- Gyertek be. Csak öt percig szabad Katinkának kint lennie…
- Igenis, édesanya – válaszolom ösztönösen.
Katinka még mindig néz hosszan és merengve.
- Menjünk – mondom suttogva.
Nem válaszol, csak kis kezét a kezembe ejti, hogy lesegíthessem.