A halottat megborotválták, megfésülték, s csak aztán tették a koporsóba. A férfi, akinek magának is voltak gyermekei, az apját temeti, maga is gyermekké válik. Könnyes szemmel állt az ajtófélfa mellett, a másik oldalnak a koporsófedél volt támasztva.
A legöregebb Colpi feküdt a koporsóban, majd kilencven évet itt hagyva. Az állát felkötötték, az arca nyugodt volt, az ujjait a rózsafüzérének sötét lánca fonta egybe. Fia, a negyvenéves Beppo Colpi újra, gondoskodó alázattal megfésülte a szomorú, ősz fejet, majd a két sírásó betemette a hatalmas testet a koporsófedéllel, s kíméletlen ütésekkel szögezték le a komor ládát, mert valójában egy hosszú, formátlan ládába zárták a halottat, egy komor bárkába, hogy abban merüljön a föld alá.
Nyár volt, forró és émelyítő.
A virágok nehéz szaga valósággal behorpasztotta a házak falát, a birs kénsárga illata rárogyott a tetőre, akár a lombok, melyek elnehezülve zuhantak a cserepekre, s a napfénytől megrészegülve dőltek a kéménynek.
Kint a szekér megnyikordult, ahogy a nagy ládát rádobták, majd a lovak rángatni kezdték a szekeret, mely hangos ropogással, a kerekek nyüszítő hangjával megindult a temető felé.
Pietro Colpi élete ezzel a látomással kezdődött, mert az élet akkor kezdődik el, ha az embernek emlékei vannak.
A temetőben egy öccse, két bátyja és egy húga mellett az édesanyja is ott nyugodott, mindannyian külön sírban, egymástól nem túl távol.
Nápoly közelében éltek és haltak a Colpik egy kis faluban, melynek neve e történet szempontjából nem fontos, hiszen ezek az olasz falvak mind egyformák romos házaikkal, hosszú udvaraikkal, szép, de apró templomaikkal. Errefelé a tenger, az erdők, a citromfás ligetek, a dohos házak és a trópusi szelek sűrű és nehéz párái uralják a tájat a meredek parttól a keskeny völgyekig.
Ha valaki egészen Sorrentóig utazik, ott láthatja a sík és fehér homokú partokat, melyeket a tenger vízmosása vett vissza a többi partrész sziklás részeitől. Ezek a sziklameredélyek olyanok, mintha az Isten maga emelte volna dicsőségének kegyhelyeivé. Falaik szürkesége olyan vakmerő a csupa kék ég és tenger között, mint a sűrűn és szabadon ágaskodó lombok, a hosszan elterülő ligetek rikítózöldje.
Ég és föld összeér, s néha olyanok a karcsú bárkák a gőzölgő nyárban, mintha a tengerből folynának az égbe át a vitorlák, s a legtávolabbi hajók a semmibe lebegnének.
Pietro Colpi gyermekélete azonban szűk kilenc évében még nem kalandozott ennyire messze. Megmaradt a sáros utcácskák, a sűrű és televényes kerítések mögött görnyedő házak szűk világában, honnan csak a temetőbe vezetett az út, s csak a képzelet volt elég erős ahhoz, hogy a nyári estek csillagos egéig felkapaszkodjon, egészen a világ peremére, honnan csak a halottak képesek magasabbra emelkedni, mikor átszakítják a látható ég hártyáit.
A valóság pereme a templom volt, ott is a kórus a kicsinyke orgonával, a rozoga padokkal, a döngölt falú orchester, ahonnan a szentmisék fehér hangjai leszálltak a hívők fejére. Két éve járt ide fel énekelni, mert szép hangja volt, a legszebbek egyike, amit e faluban a ma még élő öregek hallottak. Dicsérték, hogy olasz és magyar vérből születhet meg ez a csillogó és tiszta hang, mert a két muzsikás nemzet is néha összeért, mikor Ave Mariát énekelt csilingelő szopránhangján az ünnepi misékben.
- Énekelj csak, fiam! – bíztatták a kocsmában, s a gyermek néhány garasért énekelte azokat a dalokat, melyeket még gyermeki szíve nem érthetett meg, de érezte azok egyszerű és nemes érzéseit.
Miután eltemették a legidősebb Colpit, Pietro, akit csak Pippónak hívtak, szabad lett. Nem volt szükség már szorgos és apró kezére a sebek kötözéséhez, a hideg vizes borogatásokhoz; eljárnia is csak kedden és pénteken kellett, mert a család nem volt rászorulva, hogy a gyermek is dolgozzék egész héten. E megfogyatkozott család gazdag sem volt, inkább csak vagyontalanságukban jóllakott.
Pippo vékony, nyúlánk fiú volt, barna haja egészen a válláig ért le. Szemöldöke egyszerű volt, ahogy a vonásai is, álla még fejletlen. Csak nagy barna szeme tette különlegessé, s annak is a barnasága, mely az itteniek feketeségével szemben állt, egészen északi szem volt halványan keleties formával. Mert Pippo korán elhalt édesanyja magyar nő volt, de erről a magyarságról a kisfiúnak fogalma sem volt még sokáig. A Nagy Háború csak néhány éve ért véget, ahogy az öreg Alessandro szerint a zsidók nevezték, akik a falusiak szerint igen meggazdagodtak a háború miatt.
A nagyapa hagyatéka egy kerékpár volt, amit egy német vagy egy osztrák katona hagyott el, mikor az olasz és angol ágyúk elől visszahúzódtak a császári csapatok. Mikor fogta nehéz és elvénült kezével a kis fehér kezet, megígérte, hogy csak Pippóé lehet ez a csattogós, de erős vasparipa. A fiúcska nemrég tanult meg kerékpározni rajta, s ez lett kedvenc elfoglaltsága.
Szerette a Sorrento felé vivő utat, ahol a lombok úgy hajlottak a keskeny út fölé, mint apró kápolnák kupolái lennének, melyek résein át vékony aranyszálakon ereszkednek alá az angyalok e földi térbe. A kisfiú szerette, ha az arcába szállnak a fények, szinte az ajkával érzékelte azok puhaságát és könnyűségét, s ilyenkor repült végig, egészen lefelé, le a tengerig, a nagy kékségig, hol eltűntek a házak, s a végtelen beszippantotta porszemnyi létezését.
Elérte a partot, innen már látni lehetett Sorrentót. Leült a homokfövenybe, s nézte a Mare Tirreno türkizkék ragyogását.
Egyszerre mozgásra lett figyelmes. Egy vele hasonló korú kislány szaladt a parton végig. Könnyű kis fehér ruha volt rajta, s ahogy futott, egészen a combja közepéig kivillant a lába. De kislány volt még, ez mit sem számított itt, ahol a nők ujjatlan ingbe, feltűzött hajjal, és sokszor felhúzott szoknyával járnak. Ilyenkor a szoknyájukat is felkötik, egészen a térdükig, ha azzal a sovány reménnyel sétálnak végig, hogy nem látják őket. A Marina di Puolo-öböl halászai gyakran erre járva meglesik ezeket a szép nőket, kik bátrak, hangosak, formás és izmos lábukat, dús keblüket bátran megmutatják a forró napokban. A félig megnyílt vászoningekbe, mikor sűrűn hajlongnak, látni lehet ezeknek a barna húsú nőknek minden szép kellemét, s néha maguk is azzal játszadoznak, hogy egymást lökdösik, megmerítik a kezüket a tengervízbe, hogy egymás arcába fröcsköljék azt. Élvezik nőiségük súlyos, izgató nagyságát és gömbölydettségét, élvezik, hogy szépek, frissek és erősek. Egymásban is önmagukat látják és imádják. Talán azok, akik az összes mediterrán mítoszt kitalálták, ezeknek a lányoknak évezredes őseit ugyanígy láthatták, és minden történetet, mely szerelem, vágy, fiatalság, csábítás, belőlük nyerték.
A kislány hasra vetette magát, s úgy maradt, s az sem zavarta, hogy a partot nyaldosó hullámok átnedvesítsék a haját, az arcát, a ruháját. Ott feküdt, s Pippo jól látta, hogy a kislány sír. Nem tudta, mit tegyen, hiszen a falujában a lányok nem sírnak. Hangoskodnak, veszekednek, kiabálnak, ahogy az anyjuktól látták, de így, ilyen csendes, széphangú sírást még nem hallott. Úgy érezte, zenéje van ennek a bánatnak, ezért megindult a part felé.
Letérdelt a lányhoz, óvatosan megérintette a vállát. A kicsinyke test összerándult, majd a kar felemelkedett, s félreérthetetlenül azt jelezte, hogy menjen innen, ne érjen hozzá többet.
A fiú néhány lépést hátralépett, majd leült, egészen odáig, hol a víz már nem érhette. A lány is megnyugodni látszott.
A fiú beszélni kezdett hozzá, rekedtesen ejtve az olasz szavakat, de a lány nem mozdult, olyan volt, mintha aludt volna. Pippo elhallgatott, s nézte, ahogy a lány oldalára fordul, de a tenger felé, hogy ne is lássa a fiút, s a fiú semmiképpen ne láthassa őt. Az pedig váratlanul, maga sem tudta, hogy miért, énekelni kezdett, úgy, ahogy a templomban szokta. Hangja túllendült a tenger mormolásán, s eleinte bizonytalan volt, később megerősödött, megtelt színekkel, s a kislány is megenyhülhetett, mert felült, de már nem a tengert nézte, hanem a fiúra függesztette nagy, zöld szemét.