Néhány csendes nap jött langyos esőkkel. Pippo az ablakon keresztül várta, hogy végre kiszabaduljon. Aztán ismét forróság lett, a föld szomja megenyhült, az ég megnyugodott. És a fiú újra kezdte a hétköznapok robotját.
Tette a dolgát, segített az apjának a földmunkákhoz előkészülni. És a tengerpartra is kijárt. Először megállt az öböltől száz méterre. Üres volt a partszakasz, messzebbre nem látott.
Másnap már a partig elment, és a grófnő apró alakját is észrevette, ahogy az messziről integet. Szoknya volt rajta, fehér blúz és szalmakalap a fején. A fiú óvatosan visszaintett, majd elkotródott a partközelből. Ilyenkor vigasztalanul ment haza. Hiányzott az életéből valaki. Nem az édesanyjára gondolt, akit csak néhány rossz fényképről ismert, s a kicsiny gyermekkor fátyolos emlékeiből, s csak az esti dalokra vagy imákra emlékezett belőle. Mikor még élt, a föld már akkor elvette.
Vagy a testvérei...
Olyasvalakire vágyott, akiben minden megvan. Valami felsőbbrendű lény, aki éhségétől és szomjúságától megszabadítja. Nem a teste volt éhes, hanem a lelke. Nem tudta, csak érezte, hogy a jó szó vagy valakinek a közelsége az ő életének megszentelő kegyelme.
A szentmisén figyelte a pap szavait, s talán igazabb akarattal énekelt, mint szokott. Többen elérzékenyülve hallgatták, ahogy a Benedictus utolsó hangjait hosszan és sírósan kitartja.
Kint, ahogy hazafelé ment, a kötekedő fiúk hosszan megbámulták, de nem szóltak hozzá.
Másnap, piaci nap volt, vörös krétával írt felirat éktelenkedett a téren:

„Pippo kutya vonyított a szentmisén!"

A feliratot elmosta az esti eső, de a fiú szenvedett a szavaktól, a bántástól. Nem értette, hogy miért gyűlölik. Másnap megdobálták, s egy kavics el is találta a halántékánál. Csak később vette észre, hogy vérzik, de nem törődött vele. A sebet hosszú haja eltakarta, a pap pedig tett rá algapakolást.
A következő nap délutánján, mikor forgalmas volt a kis tér a keskeny utcák összetalálkozásánál, Carlo és társai ott sütkéreztek a napon. Néhány ócska, összeeszkábált kerékpár hevert a földön. Valamelyiknek a kormánya egy bot volt, a nyerge pedig rongyból készült kóc. Pippnek most volt elég bátorsága, hogy odamenjen közéjük. Mikor néhány méterről meglátták, hangos ugatásba kezdtek a kölykök. Pipp nézte ezt a Carlo nevű fiút Magas volt, inas, de nem látta Pippo benne az erőt, a munkára szokott vállakat.
- Carlo, mondd meg, mi bajod van neked! – kiáltott oda, mire Carlo széttárta a karját.
- Veled baj? Te magad vagy a baj!
- Soha nem bántottam senkit. Nem volt rossz szavam senkihez...
- Pippo kutya pitizni jött! – kiáltotta Carlo, s újra felharsant az ugató, morgó kórus.
- És ti? – fordult Pippo a többihez.
Egyszerű parasztgyerekek voltak kevés értelemmel. Dologhoz szoktatott, de gyenge jellemű fiúk, az örömtelen élet szutykos katonái.
- Nektek mi bajotok velem? Hiszen a te vagy a te apád együtt dolgozik az enyémmel. A te kisöcséd az enyém mellé van eltemetve. Akkor mi bajotok van velem?
Csend lett, az egyszerű haramiák elhallgattak. Talán a lelkiismeretük egy pillanatra megelőzte a gyávaságukat. Vagy fülükbe csilingelt Pippo hangja a miséken.
- Pippo kutya, nem veszed észre, hogy senki nem törődik veled? Utál mindenki. Megvet mindenki. Az apádat is... Elmondom, hogy miért. Apád olasz, de ennek ellenére nem olasz nőt hozott ide. És aztán megszülettél te. Félig olasz, félig más. Tehát nem vagy olasz. Benyalod magad a kántorhoz. Meg a félnótás papunkhoz. Nem játszol, nem élsz, nem vagy olasz! Mi vagy te? – állt meg Carlo a kis tér közepén.
Pippo egy kis madarat figyelt, ahogy egy alacsony viskó cseréptetőjén himbálózik, óvatosan lépdel, s fel-feltekint az égre. Elmosolyodott. Olyannak látta, mint saját magát.
- Mit vigyorogsz, te idióta! – kiáltott rá Carlo, s újra széttárta a karját a színpadias hatás kedvéért.
Pippo egykedvűen válaszolt:
- Nekem erre nincs időm. Fulladjatok meg!
És elindult. Vissza. A házukhoz. Csak az utolsó zajt hallotta, léptek egyre gyorsuló dobogását, s már pokoli fájdalmat érzett a fejében. Hátulról leütötték. A földre esett. Néhány rúgást érzett az oldalában, de azok csak később fájtak. Jobban, hogy leköpdösték. Aztán egymást hergelve, hangos nevetések közt ott hagyták a földön. A forró nyál a fülébe fojt, az oldala lüktetett az ütések és a rúgás helyén. Néhány percnyi időre eszméletét vesztette. Ilyenkor megint látta a francia lányt a parton. Ebben a korban a fiúk még nem nézik a lányok egészét. Csak az arcukba, gyakran a szemükbe, ritkábban az ajkukba szeretnek. És az értelmükbe. Pippo más volt. Megcsodálta a lány hibátlan bőrét, s olyan volt előtte minden lépte, mintha az valami templomi korál lenne. Máskor is zenének látta, s a kislány olyan volt a napbarnított bőrével, mint egy mantuai hegedű, aranyosan barna, lágy vonalak, kényes ívek.
Nem volt ereje felkelni. A nap szinte az arcába hullt, a fülében különféle lármák doboltak, a testét a görcs rángatta. Várt, hogy ezek elmúljanak. És amikor lecsendesedett a fejében és a fülében a zajok, s az ereiben száguldó vér már nem dobolt annyira, feltápászkodott. A kismadarat kereste, melyet az előbb látott, de az már nem volt sehol...

Az apja hiába vallatta:
- A fiúk voltak? Miért bántottak?
Pippo nem válaszolt. Dacosan nézett az apjára, de nem volt szava semmilyen kérdésre.
- Majd akkor én elintézem őket, ha te ennyire... ennyire... Olyan vagy, mint anyád. Szelíd kis állat, akit mindenki megrugdalhat.
Pippo az apjához rohant:
- Apám, ne! Nem kell! Majd abbahagyják! A gonoszságot ki lehet nőni...
Az apja magához ölelte a fiát. Hirtelen rátört az érzés, mennyire szereti ezt a gyermeket. Felesége ajándékát és örökét. Jó gyerek volt. Aztán ellökte magától. Nem vadul. Csak az érzelgősségtől való iszonyodással.
- Nem, fiam, az az egyetlen, amit soha nem nőnek ki.

Hétfő volt, délutánba sötétedett az ég. Pippo valósággal vágtatott a partra. Megérzések gyötörték, s most verítékezve vágott át a sorrentói ösvényen.
Mikor kiért, a part ismét elhagyatottnak tűnt. A távolban egy dereglye himbálózott a hullámok kénye szerint.
Hirtelen hangot hallott, a nevén szólították. Conti grófnőt látta meg, s ma mintha még szebbnek tűnt volna. Már rájött, az ajka pirosabb volt, s a szeme színét is kiemelte a finom arcfesték.
- Pipp! Örülök, hogy látlak.
- Grófnő!
- Mondtam, hogy szólíts... Tudod hogy... Remélem, nem felejtetted el.
- Nem, semmiképpen. Gabit mondott, de én nem mondhatom ezt önnek. - mondta a fiú, s elvörösödött, hiszen a grófnő anyáskodó hangon beszélt hozzá. És Pippo nem érezte ezt idegennek, csak szokatlannak.
Mióta megismerte, jobban megnézte a falubeli nőket. És elszégyellte magát miattuk. Mennyivel egyszerűbb asszonyok voltak azok. Még a fiatalok is idősebbnek tűntek a koruknál, a bőrüket nem festette a nap, hanem sötétre égette. Kezük durva, erős, inas. De ez a kéz finom volt és puha, az ujjak hosszúk és ápoltak, még a körmök apró gyöngyházfényű ragyogása is olyan ékkőszerű volt. A grófnő megsimogatta Pippo fejét, ő pedig idegesen összerándult.
- Ejnye, Pipp, ne félj tőlem! Nem akarlak bántani!
- Nem félek, asszonyom... Grófnő...
A nő mosolyogva nézett a fiúra.
- Értelek... Nem mered a nevem kimondani. Nem baj... Ha majd nem rándulsz össze a simogatásomtól, te is közvetlenebb leszel.
- Csak nem vagyok hozzászokva – mondta Pippo szégyenlősen.
- Csak megsimogat néha apád...
- Nem, grófnő, engem még nem simogatott meg senki. Illetve nem emlékszem rá. Talán az anyám... De arra tényleg nem emlékszem. Apám néha megölel, de nem sokáig. Nálunk ez nem szokás.
A grófnő elérzékenyült. Nem csak a szavaktól, hanem a félszegen álldogáló fiútól, akinek szép volt az arca, bánatos a szeme, s olyan megtörtnek tűnt ebben a pillanatban. Hozzálépett, s magához ölelte.
- Szegény gyermek – mondta, s Pippo belélegezte ennek a nőnek a finom illatát, s ahogy az arca a nő melléhez ért, nem fiús vonzalom lobbant benne lángra, hanem a pap szavai jöttek el hozzá a békéről és megnyugvásról.
A finom selyeming, az orgona templomi illata, a kéz finom érintése meghatotta. Legszívesebben sírni lett volna kedve. Nem értette ennek az idegen nőnek a jóságát, de nem akart ezzel törődni. Megkedvelte ezt a tőle annyira idegen nőt, már-már megszerette, de telve volt a vidéki ember bizalmatlanságával.
Aztán a kéz elengedte, majd a grófnő mosolyogva ennyit mondott:
- Ott a bájos kis barátnőd. Az a francia kislány.
- Honnan tudja, hogy francia? – ocsúdott fel a fiú az ölelés álomszerű nyugalmából.
- Tegnapelőtt ismertem meg a családot egy fogadáson. Hisz' tudod, grófnő vagyok, minden fontos embert meg kell ismernem.
- Geneviève családja fontos?
- Á, igen, Geneviève-nek hívják a kis angyalt. Igen, az apja bankár, a lány pedig gyönyörűen zongorázik. És neki sincs édesanyja.
Pippo erre sokkal közelebb érezte a kislányt, hiszen félárvaságuk láthatatlan kötelékkel összekötözte kettejüket.
Ezalatt a kislány a part felé indult, majd megtorpant, ahogy meglátta a fiút a grófnővel.
- Eredj, Pipp, mielőtt elszáll a kismadár! – mondta nevetve a grófnő, s Pippo megcsókolta a grófnő kezét, mert úgy tudta, így kell, s elindult a lány felé.
Eleinte sietős lépésekkel, aztán lelassított, nehogy a lányka elijedjen. Mikor odaért, félszegen köszöntötte a lányt:
- Bon jour!
Geneviève komolysága egy pillanatra elillant, majd biccentett a fejével. Kisvártatva megkérdezte tört olaszsággal:
- Te szerelmes lenni a grófnőbe?
Pippót annyira meglepte a kérdés, hogy nem tudott mit felelni. A kislány pedig elkomorodott, majd elismételte a mondatot, de egészen más hangsúllyal.
- Te szerelmes lenni a grófnőbe!
- Nem... Nem... - mondta Pippo, s újra elvörösödött.
A lány kutatott a fiú arcába, gyanakvónak tűnt, s még inkább ravasznak. De elárulta magát, apró rezdülései beszédesebbek voltak, mint a szavai. Pippo pedig hozzászokott, hogy megfigyelje a dolgokat, az emberek szándékait, s leginkább a földet, az eget, a felhőket, s még az apró növények rezdüléséből is következtetni tudott, hogy állat járt arrafele, vagy a nyugati szép hosszú, forró esőt fúj a tájra. Most azonban megérezte Geneviève féltékenységét.
- Hazug! - sziszegte a kislány franciául, a fiú pedig érteni vélte, hogy hazugnak tartják.
A grófnő felé mutatott, majd nápolyi nyelvjárással beszélni kezdett. A rövid szavak valósággal pörögtek, ugrabugráltak a mondatokban. Majd megfogta a kislány kezét, aki először el akarta húzni tőle, de mikor meghallotta, hogy a fiú énekelni kezd, s csak neki énekel, Pippo kezében felejtette a kezét. Hirtelen a sápadtsága elmúlt, s végre mosolyogni látszott.
- Gyere a parthoz! – kiáltotta, s a lány kezét fogva elindult a part irányába.
A lány nem ellenkezett, s most együtt futottak egészen a nedves fövenyig, érezni akarták a langyos föld érintését. Az ég aranyló volt, a víz milliárdnyi reszkető szilánkká töredezett.
- Ott egy kis csónak! – kiáltotta a lányka franciául, s hosszan rámutatott.
Valóban ott himbálózott a parton. Pippo tudta, hogy nem szabadna a kislánnyal beevezni, de ügyes fiú volt és óvatos, s csak annyira mentek, hogy ne sodorja a sziklás falnak a tengeri áramlás. Talán húsz-harminc méterre távolodtak el a fürdőző területtől, ahol már mélyült a víz, de a hullámok még gyengédek voltak, aprón rángó izmok, így a csónak ringatózott a keskeny és erőtlen hullámokon. Először az eget bámulták, mely megtelt az alkony aranyígéretével. Majd a víztükör alá bámultak, hiszen itt a víz áttetsző volt, négy-öt méter mélyen lévő tengeralatti erdők jól kivehetők voltak.. Ezüstös halak háta és uszonya villant meg a víz alól, a homok fehér volt, a víz áttetszőn kék. Együtt gyönyörködtek a messzeségben, a sorrentói sziklafalban, melyen házak és villák sora szürkült a bukó nap fényében. A fiú most felállt a csónak közepén, s énekelni kezdte az O sole miót Carusót utánozva, de kissé hamisan. Geneviève hangosan kacagott, s olyan édes volt a nevetése, hogy Pippónak a kishúga jutott az eszébe, aki kétévesen halt el.
A lány nevetett, majd meglökte Pippót, aki hangos csattanással esett a tengerbe. A fiú kiváló úszó volt, átúszott a csónak alatt, s a lány mögé kerülve megijesztette:
- Buta! Buta vagy! – kiáltotta a lány nevetve, majd újabb nevetés tört rá, mikor a fiú ázottan bemászott a csónakba.
Gyönyörködve nézte a lányt. Mert a lemenő nap fénye tovább szépítette ezt az arcot. A csodálkozó szempár még nagyobb lett, az orrocska finom vonala és a száj duzzadt vörössége még jobban kiemelte az arc harmóniáját.
- Jön az este. Kievezek – mondta hirtelen a fiú, ahogy néhány felhő eltakarta a napot, s a fények száznyi apró sugárként pásztázták a roppant víztömeget.
Mikor kiértek a partra, már messziről láthatóvá vált egy fekete ruhás alak, a lány apja. Úgy állt a parton, mint egy felkiáltójel egy haragos mondat végén. Geneviève hozzáfutott, majd visszafordult, s intett Pippo felé. A fiú nézte, ahogy a kis, törékeny alak miként vész el a semmibe a magas fekete mellett. Aztán elsétált az erdei ösvény bejáratánál elrejtett kerékpárjához. És amikor hazafelé tartott, arra gondolt, hogy két világban él egyszerre. Az egyik a sötét és komor falu, melyet a halál annyiszor megkísértett, ahol munka és veríték, bántás és aggodalom hálózza be az egész testét. A másik ez a világ, ez a ragyogó és öntudatlanul álomszerű. Itt tapasztalta meg először a szabadság fennkölt érzését. Itt minden tágas volt, és tele volt apró izgalmakkal, melyek csiklandozták a lelkét.

Másnap hajnalban kelt. A falu határán apró fénypontok haladtak libasorban, a munkába menő emberek. Pipp nézte őket, s különös gondolat suhant át a fejében. Még ennek is zenéje van. A fények úgy himbálóztak a félsötét határban, mint apró kottafejek a partitúrán. Szinte énekelni lett volna kedve, megénekelni a reggelt. Aztán meglátta az apja sötét képét, s elkomorult. Az állatok idegesen toporzékoltak, a bőrük savanyú gőzöket párolgott.
- Fiam, tudod a dolgod!
- Igen, apám – válaszolt a fiú kötelességtudón, s felkészítette a szekeret is, majd az állatokat befogta.
Pippo dolgozni ment a szomszéd halászokhoz. Hálót javított egész délelőtt, cipekedett, parancsokat teljesített. Nem kapott érte sokat, de néhány napi étkezésre pont elegendőt.
Gyalog ment haza, s hosszan eltöprengett az életén. Ez szokásává vált. Kereste a helyét a két világban, s most az időt is segítségül hívta. A jövőjét kutatta, azt, hogy hol lesz néhány év múlva. Néhány hét, s kezdődik az iskola. Ez nem bosszantotta. Inkább, hogy soha nem tud szabadulni innen, hogy ugyanolyan sötétképű paraszt lesz, mint az apja, akit szeretett és csodált a kitartásáért.
Ekkor vette észre, hogy a kis falusi dűlőn, ahonnan a házakat már jó látni, fiúk várják. Carlo az élükön, előtte azonban négyen-öten, mögötte ugyanennyien. És ott van a kerékpárja. Bizonyára ellopták az udvarukból. Errefelé nem zárják a kapukat, a kutyák nem visítoznak az itt lakókra. Ha egyet-egyet mordulnak, az is inkább a nyugalmuk megzavarása miatt van. Tehát könnyűszerrel elvihették az ő egyetlen tulajdonát.
Mikor közelebb ért, Carlo kezében kést látott. Magasra emelte, majd széles, színpadias mozdulattal szétvágta az első kerekét. Majd a hátsót.
Pippo érezte, hogy a feje a tarkójánál átforrósodik, érezte, mint lüktet a homlokában egy ér. Kimondhatatlan fájdalom vette elő. Belesajdult a szívébe az a gondolat, hogy ez a gyerek most a nagyapját, az egyetlen örökét vagdosta szét, ráadásul azzal a buta kéjjel, mely az érzéketlenek sajátja. És megérezte önmagában az ősi dühöt. Félt és támadni akart egyszerre. Ezért figyelte a másik minden mozdulatát.
- Na, mi lesz, Pippo kutya! Futni akarsz vagy verekedni?
Pippo nem válaszolt, de testtartása és az arca elárulta. De a többiek nem vették észre, hogy egy pillanatra elbizonytalanodik. A tucatnyi gyerek és a hallgatag házak között hirtelen magányosnak érezte önmagát. De eszébe jutott, hogy nem láthatja a tengert, a grófnőt és Geneviève-t. És már a nagyobb fiú nyakába kapaszkodott, s úgy rántotta le a földre. Az meglepődött a váratlan támadástól, s az első ütéseket nem is bírta kivédeni. A szájában megízlelt forró vére térítette magához, s most kiszabadult Pippo szorításából, mögé került, s hátulról fejbe ütötte. Majd lerántotta a földre, s ütlegelni kezdte. Közben a vértől és az elszakadt ruháktól megrészegült gyerekek körbevették a verekedőket, s hangos kiáltásokkal biztatták. Pipp nem tudta a negyedik ütés után, hogy fent van-e vagy lent, a kiabálás mély dongássá vált a tudatában, csak a felrepedt szája sajgott, s az öklén felfeslett bőre fájt. Aztán magához tért. Érezte, hogy a bal szeme enyhén bedagadt. Két kezét egyetlen ököllé fonta, s mellbe vágta a rajta ülő fiút, aki az ütéstől kibillent egyensúlyából, s ezt Pipp kihasználva kicsúszott a másik fogságából, majd felpattanva fejbe rúgta a másikat. Az fel sem ocsúdott, újabb és újabb ütéseket kapott. Pippo megrészegülve irtózatos dühvel kezdte ütlegelni a másikat. A megvadult fiúk váratlanul elhallgattak, megborzadva nézték, ahogy társukat ez a kisebb termetű, de jóval elszántabb fiú hogyan veri véresre. És Pipp nem állt le. Őrjöngve ütlegelte a másikat, élvezte, hogy annak vére ráfröccsen az arcára, az ingére, s öklei is vértől vörösek. És amikor megpihent, rátalált a késre. Nem gondolkodott, egyik kezével megragadta Carlo jobb fülkagylóját, majd a kést teljes erőből szorítva néhány mozdulattal levágta.
A körülállók megborzadtak a jelenettől, s mikor Pippo közéjük dobta a véres húsdarabot, valósággal felsikoltottak. Aztán két kisebb szaladni kezdett. Pippo pedig felállva, véresen és rongyosan elindult hazafelé. Először a diadaltól sírt és nevetett egyszerre, aztán a teste remegni kezdett, szinte egész testében rázkódott. Néhány lépés után tudatosult benne, hogy mit tett, s hangosan zokogni kezdett.