Halászbárka közelgett. Ahogy közeledett, egyre fenyegetőbbé vált.
Egyszerű, adriai halászhajó volt olasz vitorlával, sűrű, könnyű kötélzettel, karcsú hajótesttel.
- Ne feledd, nincs még egy Villalonga! – súgta Enrico Pippnek.
- Várj és figyelj! – válaszolta a másik.
Mielőtt a halász észrevette volna kettőjüket, lecsúsztak a hajó túloldalán a megmaradt, de szakadozott kötelekbe kapaszkodva. Most látták, hogy a hajótest belső részét elárasztotta a víz, székek lebegtek a hajó bensejében, a sarokban egy ágy himbálózott a majdnem fedélzetig felemelkedett vízben. Képek, könyvek, füzetek, papírok úszkáltak mindenfelé, néha egy-egy ruhadarab színes foltja is felvillant.
Hirtelen nagyot döndült a fedélzet, a fa zúgni kezdett, ahogy megbillent a hajóroncs. A csáklya a hajó fedélzetére hullott, majd a fedélzeten végigszaladt, és megtalált egy rést, mely által belekapaszkodott a roncsba. A hajó nagyot rándult, majd enyhén megdőlt, ahogy a halászbárka foglya lett. Nem annyira, hogy a fiúk belezuhanjanak a vízbe, de Pippo, aki könnyebb volt, oldalra lendült, s szerencséjére a karjára felcsavart kötél megtartotta.
Aztán hosszú percekig semmi.
A halász vizslatva várakozhatott, a csáklya segítségével óvatosan forgatta a hajót. A két fiú tudta, hogy zsákmányt nem találhat rajta, s a hajó sem volt zsákmánynak való a szuvas romjaival. Pippo ekkor gondolt először arra, hogy ők maguk a zsákmány.
A két fiú bizonytalanul lógott a hajó oldalán, mikor a bárkájuk teste ismét hatalmasat rándult. Enrico a vízbe esett, Pippo lába pedig ahogy lefordult a deszkákról,beszorult egy hurokba, s a fiú néhány pillanatig tehetetlenül lógott. Akkor tűnt fel a halász, méghozzá egy kis csónakban ülve, puskával a kezében, mikor a legkiszolgáltatottabbak voltak. Fegyvert fogott rájuk, majd szlávos akcentusú olaszsággal rájuk kiáltott.
- Íme, itt a két patkány! Ha nem akarjátok, hogy belelőjelek benneteket a vízbe, idemásztok.
Enrico gyorsan úszni kezdett, szinte kapálózva merte a vizet, hogy átkerüljön a hajójuk túloldalára. A halász azonban belelőtt a vízbe. A golyó Enrico teste mellett csapódott be, majd a következő lövés a hajójukból szakított ki egy nagyobb darabot.
- A harmadik a fejedbe megy, fiam! – ordította a halász, mire Pippo megadóan a kis csónakhoz úszott.
Ebrico érezte, hogy becsapták mindkettőjüket. Ahogy egy ragadozó állat becserkészi apró áldozatait, úgy fogta el őket ez az idegen ember. Egy kis ladikra szállt, s megkerülve a hajójukat, a hátukba került.
Szürkés hajú férfi volt vékony állású szempárral, bronzzá égett bőrrel. Erős állkapcsú, lapos homlokú férfi volt, talán csak félig olasz. Vagy semennyire, csak töri a nyelvet, ahogy erre felé a halászok. Kissé elütött az itt élőktől, akik kisebbek voltak ennél az embernél, másféle erkölcsök szerint éltek, más viszonyban voltak a tengerrel, éggel vagy a földdel. És nem emberekre halásztak.
Ahogy Pippo a hajóra tette a kezét, hogy megkapaszkodjék, a halász egy kötelet vetett a csuklójára, majd egy gyors mozdulattal hurkot vetett, s Pippót a csónak farához kötözte. Enrico ezalatt mégis elbújt, de nem gyávaságból tette, hanem tudta, ha reményük sincs, végleg elvesztek.
A halász most felemelte a puskáját, s újból lőtt. Bele a hajójukba, melyen akkora lyukat ütött, hogy akár egy ember be- vagy kidughatta volna rajta a fejét.
- Gyere elő, kispatkány, vagy belefojtom a társadat a vízbe.
Csend volt a válasz, mire a halász Pippóra nézett, aki szemérmesen lehunyta a szemét.
- Ti vagytok a gradói szökevények! Igaz?
Pippo nem válaszolt, mire a férfi arcon ütötte, majd egyik kezével fojtogatni kezdte. Pipp nem kapott levegőt, a sötétség olyan gyorsan dobbant a tudatára, hogy az eszméletvesztés határán fuldoklott és vált vakká.
Ezalatt Enrico megkerülte a bárkát, hogy hátulról támadva kiszabadítsa a barátját.
De nem volt elég ügyes, hiszen fáradt volt, s még minden ízében érezte a betegsége görcsös ragaszkodását.
A karjával hosszan és mélyet húzott a vízből, s átsiklott a kis csónak irányába. És amikor azt látta, hogy a halász mögé került, az hirtelen megfordult, s egyenesen az arcába tolta a puskáját.
Enricóra kétcsövű puska meredt, s ekkor a fiú úgy gondolta, hogy itt a halál, mely most farkasszemet néz vele.
- Meg ne próbáld! – ordította rá a férfi, s Enrico, aki még érezte a forró cső bűzös leheletét, megadta magát.
Majd a másik fiút is megkötözte, s belökte a csónakba.
- Mit akar tőlünk? – kérdezte Enrico félrebicsaklott nyakkal.
- Majd eldöntöm, ha tudom, ki fizet többet értetek.
- A rendőrség nem fog – mondta Pippo, s a keze kereste a lehetőséget, hogy kibújjék a kötél szorításából.
A halász észrevette, s elengedve a lapátot, a puskacsővel oldalba vágta Pippót. A fiú feljajdult, s a fájdalomtól a hátára fordult.
- A rendőrség valóban nem szokott, de ti mások vagytok. A képetek mindenhol kint vannak. Még a legkisebb falvakban is.
- És az felveri az árfolyamunkat?
- Majd kiderül? Ne türelmetlenkedj, fiam! – mondta a halász, s megvetően nézett Pippre.
- Nem vagyok a fia – felelte Pipp, majd hozzátette: - Maga a legaljasabb ember, akit valaha láttam.
- Pedig most én leszek az apád, s ezt meg is tanítom neked – mondta a halász, majd a billegő csónakban odament Pipphez, lecsatolt a derekáról egy bikacsököt, s ütni kezdte a kisebbik fiút.
Nem nézte, hova üt, csak verte, ütlegelte, aki perceken belül tele lett hosszú lila és kék kelésekkel, az orra betört, az ajka és a szemöldöke felrepedt. A fiú alig látott a vértől, s ekkor a halász megállt az ütlegelésben.
- Nos, ki vagyok neked?
- Maga az ördög – felelte Pipp nyöszörögve.
Ekkor a férfi megrugdosta, majd az övét a fiú nyaka köré tekerve fojtogatni kezdte. Újra és újra vallatta, kérdezte, hogy ki neki, mire Pipp csak annyit felet: az ördög.
Aztán, mikor nem bírta tovább, elhaló hangon ezt nyöszörögte:
- Maga az apám.
A halász elégedetten ült vissza a csónakjába.
- Látod, csak tudsz engedelmes lenni! És ahova viszlek, ott erre szükséged lesz. Csak azért nem fojtalak meg, mert a rabszolgapiacon pont a magadfajtát keresik. És jól meg is fizetik.
Mikor a csónakból felhúzta a halászbárkájára a két összekötözött testet, Pipp nem érezte a tagjait, olyan kábult volt. És már az sem fájt, hogy a feje végigkongatja a bárka deszkafedélzetét.
Két napig ájultan hevert a fedélzetközben. Néha magához tért egy-egy égdördülésre, az olajos hordók szúrós szagára, melyekből volt a fedélzetközben, de a hajó végében is.
Lent ládák voltak ruhákkal, egyben két pisztolyt látott. És a harmadik, egy vaskos, erősen megvasalt bűzös, foszforszagú volt.
Pipp felemelkedett, de csak annyira, amennyire a kötelek engedték. Majd visszahanyatlott. Álom nélküli tudatvesztésében a vér a képére alvadt, s mikor magához tért, akkor érezte, hogy le kell számolnia mindavval, ami eddig vele történt. Gyilkos indulatok horkantak fel benne. Vad és akaratos természete újra feltámadt a régi élete humuszából, erős törzset és vad ágakat zsendített. Egyszerre meghalt benne a könyörülettel születő természetes ember. És hiába csengtek a szentírási szavak az elsötétült tudatában, csak annyi maradt meg benne, legyen ravasz, mint a kígyó. A szelídség szót már nem értette, az emberség csak vászon volt, melyet a festő érintetlenül hagyott.
Képzetén át- és átvillantak mindenféle eszmék, a kábulata irtózatos vágta volt lelkének mélyébe.

Éjszaka.
A csillagok belehullottak a tengerbe, a víz felforrt, vörösen ragyogtak a távolok. A halászhajó csendes csobbanásokkal ringatózott a partközelben.
A parton apró fénypontok gyúltak, majd hirtelen mozogni kezdtek. Hol szétfutottak, hogy egy vaskos gömbbé csomósodjanak.
Néhány lovas közeledett fáklyákkal. Hárman lemaradtak, megálltak, hogy lezárják a partot. Őrtüzeket gyújtottak, melyek apró, izgága pontokká szelídültek. Aztán a fáklyák a vízre szálltak, hosszú csíkokat festettek a tengerre. Egy dereglye a halászhajóhoz ért. A horgonyt bevonták, majd átszálltak a suttogva beszélő keleti öltözetű és beszédű emberek.
A halász felvonszolta Enricót a fedélközből. A turbánosok belevilágítottak az arcába. Elismerőleg bólogattak. Majd Pippót, akit félájultában talpra rángattak, de az arca borzalmasan festett, a keze rongyként lógott maga mellett, lába rogyadozott.
A turbánosok a fejüket csóválták, előbb halkan mordultak, majd hangosan kiabálni kezdtek egy ugatásszerű keveréknyelven, aztán mégis váratlanul alkudozni kezdtek. Enrico két napja feszengett, rángatta a kezét, csuklóját. A kötél beleszáradt a húsába, éhes volt és szomjas, a szeme vérben forgott. Az idegenek ismét alkudozni kezdtek, gyors, pattogó beszédük és a halász hadaró, izgatott felkiáltásai mellett a fiúkat felnyalábolták, s áttették a csónakra. Itt már óvatosabban bántak velük.
Pippo hanyatt fekve nézte a csillagokat. Mennyiszer tett így! Nem tudni, mit keresett bennük, hiszen azok tudomást sem vettek róla. Még a papi könyvtárban olvasott egy könyvet, melynek az volt a címe, hogy az Ég titkai. Most értette meg, hogy szánandó emberi élete csak egy lepkeszárnyrebbenés a milliárdnyi évek forgatagában. A szenvedés és az elkeseredettség kitágította most a tudatát. Arra gondolt, hogy az a fenti világ lélektelen, csak az emberi kiútkeresés lát ezekbe olyasmiket, melyek valójában nincsenek. Nincs fent az apja, nincs ott az anyja, elhalt testvérei. Nincs Isten sem, vagy ha volt is, meghalt, ahogy egy filozofikus könyvben olvasta. Harag tört rá önnön létezése miatt. Jelentéktelennek gondolta magát, s ha bármikor meghalna, a csillagok tudomást sem vennének erről, hiszen azoknak oly' mindegy, hogy él vagy élt,s közönnyel néznék végig a halálát is.
Közben a csónak a part felé indult. Két turbános férfit látott Pipp, alacsony, nem túl erős emberek voltak. A másik kettő eltűnt a szeme előtt.
Ebben a pillanatban egy árny lendült fölé, majd a következő pillanatban az egyik turbános alakot az evezőlapáttal úgy fejbe verte, hogy az belezuhant a vízbe. A másik felugrott, de az árny kést ragadott és a támadója combjába szúrta. Az ordítva rogyott térdre. Az árnyban Pipp most ismert a barátjára.
Enrico kihúzta a kést a férfi lábából, majd az ordító embert belelökte a vízbe. Gyors mozdulatokkal elvágta Pippo köteleit, aki még most sem tudott felállni.
- Visszamegyünk a hajóra – mondta Enrico szuszogva.
A düh és a vér tágította tüdejét, tompította a hangját. Leült és evezett. Pipp nehezen beszélt, kisebesedett arca minden levegővételkor vagy szónál fájt.
Enrico engedte, hogy a csónak a lendület által a halászhajó felé haladjon.
Az egyiknek itt maradt a turbánja – mondta Enrico. - Ezt vedd fel, támaszkodj a csónak oldalának, hogy ne gyanakodjanak!
Pippo nem tudta, mit tervez a barátja. Minden mozdulata fájdalom volt, s most, ahogy látta barátját evezni, a helyzetük lehetetlenségét látta meg, hogy hol egyikük, hol a másikuk fetreng vérben és a felfeslett húsuk mocskában.
A csónak a halászhajóhoz közel ért, s akkor Enrico felvette az egyik fáklyát, s feldobta a hajóra. Majd a másikat.
A mohó lángok belekaptak a vitorlába, majd miután felfalták azt, végigszaladtak az árbócon, s onnan lecsepegtek a fedélzetre.
Hirtelen nagy kiabálás támadt. A fedélzet lángra gyúlt. Másodpercekkel később a deszkák megfeketedtek, de a tűz még nem lakott jól, Belenyalt a fedélzetalatti ládákba és hordókba, melyekben puskapor volt.
A robbanás felszakította az eget és a vizet, óriáslángok kapálóztak az ég és a víz mélye felé. Az egyik ember azonnal lángra lobban, s eleven fáklyaként imbolygott. A másiknak átégett a ruhája, de hiába dobta le magáról, már az inge és a haja is égett. És abban a pillanatban újabb dörrenés rázta meg a hajót. A fedélzet kettétört, az árbóc kiszakadva a hajótestből, rakétaként emelkedett az ég felé. Emberi testrészek és ruhák repültek a magasba.
A halászt is felkapta a légnyomás, néhány méterre a tenger felett, kicsavarta a végtagjait, majd a füstölgő, lángok harapdálta test visszahullt a tengerbe. Még két apró robbanástól remegett meg a levegő. Az egyik holttest a hajónak ütközött. A tűz letépte az arcát, kiolvasztotta a szemét. Karja kifacsarodva hevert a háta közepén.
A parti fáklyák hirtelen kialudtak. Pipp és Enrico csónakja most észak felé sodródott, a parttól néhány mérföldnyi távolságra.
Mikor a hajnal kitakarta a nap véres szívét, a tenger és ég újra ikertestvérré szépültek. Két vörös szív verdesett – fönt és lant. A nap óriás önkénye uralta a horizontot. Az élettelen csillag és annak látomása égen és vízen.