A folyosón hosszan visszhangoztak a léptek. Egészen a szobáig kopogtak ijesztőn és nyugtalanul. Bárki is járna erre, most szégyellné a lépteit.
A szoba azonban hallgatag volt. A vastag szőnyeg nyugtalan csendet parancsolt a lábnak.
Hiába a nyár, itt hűvös volt, a fények belecsavarodtak a függönyökbe, árnyéktalan és szürke volt minden. Még a fehér párna is szürkének a hatott, s vele a haj, az arc, az ajak, a körmök. Leginkább a kézfej, melyben az erek vastag lüktetéssel mintha a hátra maradt időt dobolták volna.
A pap leült az ágy elé készített székre, s szinte megpihent, ahogy hosszan nézte a haldoklót.
- Hát itt van... Végre... - mondta a nő, s a pap felé nyújtotta a kezét.
Az láthatón erőt gyűjtött. Szinte belélegezte az életet a keskeny fényekkel, az augusztusi levegővel, az első virágok és levelek kimúló pompájával.
- Kezdhetem az elején? – hallatszott a párna felöl rekedtesen, elnyújtottan, fáradtan.
A pap bólintott.
- Nem, mégsem. Nem látok addig. És a fiam után pedig nem történt semmi. Nincs ennek az egésznek értelme...
A pap újra kezébe vette a nő kezét.
- Beszéljen nyugodtan mondta az asszonynak, s gyengéden megszorította az erőtlenül csüggő kezet.
- Nyugodtan...
A haldokló elnevette magát. Halk, recsegő nevetés volt. Élettelen.
- Atyám, én nem ismerem ezt a szót. De várom. Ha majd...
- Kérem, asszonyom – felet a pap, s újra szelíden megszorította a nő kezét. – Ne bántsa az életet!
- És az életnek joga van bántani az embert? Miféle? – dacolt az asszony, majd a feje belemélyedt a párnába.
Olyan volt, mintha egy pillanatra elmerült volna a halálba, szürkeség az szürkeségbe.
- Azt hiszem, ez a létezés értelme. Hogy az élet küzdelemre hív. A sorsok, hogy nyerünk vagy veszítünk.
- Mit jelent nyerni? – kérdezte a nő, s nem nyitotta fel a szemét.
- Tisztának maradni. Bármi is történt.
A nő most erősen összeszorította a szemét, s még inkább az ajkát. És az ajak elfehéredett, remegni kezdett.
- A legsúlyosabbat tettem. Hagytam meghalni a fiamat.
A pap részvéttel nézett a nőre, az elomló anyagra. Szánalmat érzett a test gyengesége miatt. A nő most felnyitotta a szemét, s hosszan a pap arcába meredt.
- Ahogy az Isten. Ő is hagyta meghalni a fiát.
A pap most elengedte a nő kezét.
- Kérem, ne beszéljen ilyeneket! – felelte újra részvéttel.
- Azért van itt atyám, hogy meghallgasson!
- Azért, hogy békére leljen.
- Mennyi hazugság minden. Még ez is. Ez az egyetlen mondta – nyöszörögte az asszony, s hosszan hallgatott.
A szent ember türelmes volt, s e türelme miatt tartották szentnek. Azért küldték ide, mert itt háborgó tenger várta, a legdühösebb és a legmakacsabb.
- Akkor este nem mentem utána – nyöszörgött előre újra a női hang. – Ott álltam, rémült voltam, s tudtam, hogy az valami istentelen dolog.
- A forradalom? – kérdezte a pap.
- Nem az. Mikor emberek hisznek valamiben, az nemes dolog. Olyan, mint a maga hite. Az, ami utána következik. Ami megölte a fiamat. És ami megölte az emberek lelkét. Húsz év telt el. És nézze meg az embereket. Ezek nem is emberek. Csak úgy tesznek, mintha azok lennének.
- Nem gyilkos, asszonyom. Ne vádolja magát olyasmivel...
- Ne beszéljen, magának olyasvalaki kell követnie, amit soha nem tapasztalt meg. Én pedig azt nem követtem, aki a testemből szakadt ki. Egészen én voltam. KI adná oda a karját, hogy levágják vagy feldarabolják. Vagy kalapáccsal összezúzzák. Pedig a kezem, nézze, csúnya semmiség. Nincs esze, tudata, akarata. Nélküle lehet élni.

A rádióból csak zene szólt, az utcák sötétek voltak, csak a csatornák bűzölögtek.
Messze lövések pukkantak, és Szilvia jól ismerte ezt a hangot.
Az ablakhoz lépett, de csak a háztetők árnyképe feketéllett az ég alatt, mint egy befejezetlen festmény.
Magára öltötte a kabátját. Gyalog indult.
Egy óráig ment, sétált, hol szaladt, máskor kifulladt, a falnak támaszkodott. Útközben lövéseket hallott, arra indult. Néha egy-egy teherautó vágtatott elő a szélesebb utakról. Aztán újabb lövések közelebbről. Ezek már csattantak, majd emberi moraj, sikoltás, kiáltozás. Szilvia megállt. Hallotta, hogy egy óra hangosat kondult. Majd emberek rohantak el mellette. Észrevették, ránéztek, aztán nem törődtek vele. A moraj egyre hangosabb lett, már keresztül zúgott az utcákon.
Aztán újabb emberek rohantak feléje. Az egyik megállt. 

 - Oda ne menjen, asszonyom. Lövöldöznek.
- De a...
- Kérem! – mondta a fiatal férfi, s a nőbe karolt.
- A fiam ott lehet...
- Ha ott van, akkor sem tud segíteni.
- Kérem, mi történik itt? – esdekelte Szilvia, s maga is meglepődött, mennyire elvékonyodott a hangja.
- A Rádió... Ostrom van! Halottak és sebesültek!
- Akkor oda kell mennem! Valamikor én is...
- Nem asszonyom, jöjjön velünk! Ott nem segíthet!
Valaki a férfi felé kiáltott, hogy jöjjön már. De a férfi a nővel maradt. Megeshetett a szíve az idősödő asszony féltésén és gyengeségén.
- Nem lakom messze. Jöjjön el hozzánk! Az apámmal és az anyámmal lakom együtt. És a feleségemmel – mondta a férfi, de Szilvia nemet intett a fejével.
- Nekem csak ő van! A fiam – mondta, s elindult a Bródy utca felé.
A férfi egy ideig nézte az asszonyt, aztán a többiek után futott.
Egyszerre hatalmas lövéssorozat dörgött át az utcákon, melyre ismét hangos üvöltés volt a válasz. Aztán a föld remegni kezdett, valakik ordítani kezdték:
- Tank! Ruszki tankok!
Egy taxi dülöngélt végig az utcán, s az előbbi férfi szállt ki belőle.
- Elviszem innen! Különben meghal! – mondta, s valósággal megragadta az asszonyt.
A lövöldözés még erőteljesebb lett, a taxi motorja felbúgott. A férfi felkapta Szilvia elfogyó, törékeny testét, s valósággal betuszkolta az autóba. Azonnal elindult, szinte vágtatott az üres utcákon. A lámpa kettévágta a sötétséget, s ekkor Szilvia felkiáltott:
- Álljon meg! Nem mehetek el innen!
Rángatni kezdte az ajtót.
- Engedje el! Még a végén kiesik az autóból! – kiabálta a férfi, s az asszonyt egészen magával húzta.
A másik karjával forgatta a kormányt, az autó pedig szinte az egyik faltól a másikig pattogni kezdett. Egy helyen végigszántotta a falat, s az autó felhördült.

- Ez nem bűn. Nem az öné – mondta a pap, s megigazította a haldokló párnáját.
A nő könnyes szemmel nézett a férfire, majd elfordította a fejét.
- Nem érti, atyám. Nem értheti. Ön fiatal. Amúgy is keveri a félelmet a gyávasággal.
Ismét a csend ereszkedett alá, mint a szürke pókhálón a pók. Apró kis kapálózó lábakkal, idegesítőn és undorítón. A pap ezt érezte.
- Imádkozzunk, mondta, s megfogta a nő kezét, mely meleg volt, érzékeny, és érezte, hogy a bőr alatt a csont puha.
- A legnagyobb bűn az volt, hogy ebbe az istenverte országba hoztam a fiam.
- Mindegyik az - felelte a pap.

A házak fala piszkos és kormos volt, az egyiknek hiányzott a teteje, szennyes gerendák lógtak mindenfelé, mintha kapálóznának az ég felé. Némelyik ablakon át be lehetett látni a szobákba, az üszkös falakra, a romokra, felborult ágyra és széttört bútorokra.
A körúton a halottak emeltek ki egy villamos mögül.
- Ne mehet oda! – mondta egy karszalagos férfi.
- Kérem, uram!
- Halottak feltárását végzik. Csak orvos és halottkém lehet ott. És azok, akik a halottakat kiemelik.
Szilvia arra gondolt, hogy egy anyának joga van ott lenni, ahol a gyermekét kiemelik. Aztán eszébe jutott, hogy egy anyának nincs joga azt látni, hogy mindazt, ami belőle nőtt és nyert életet, azt így lássa. E kettős érzés iszonya most könnytelenné és elszánttá tette.
- Engedjenek oda! – kiáltotta, s áttőrt a néhány megrendülten álló nemzetőr között.
Láthatatlan erő vitte a bizonyosság ereje.
Mikor odaért, egymás mellé helyezett holtestek hevertek derékig lepedővel betakarva. Csak egy volt teljesen, könnyű gyermektest volt, valószínűleg szétroncsolt arccal. Mellette körszakállas öreg fennakadt szemmel, majd egy nő, s két újabb férfi.
- Magát ismerem – hallotta maga mögül. – A maga fia, Léon.
- Igen, ő az én fiam – suttogta a nő.
Ekkor odaértek a karszalagos nemzetőrök. Az egyik megragadta a karját.
- Sajnálom – mondta a fiatal férfi. – Higgye el, nagyon sajnálom! – mondta ezt már a részvét erőteljes hangján.
- Meghalt – suttogta Szilvia. Ugye, meghalt? – kérdezte kisvártatva, mintha még ő akarná bizonyítani az iszonyú tényt, meghalt mindene. – Látni akarom! – mondta erélyesen, s újra kitépte magát a karját és a vállát szorongató kezek közül.
- Nem, ezt nem szabad látnia. Léont egy harckocsi... Tudja, egy orosz tank... Már viszik a halottasházba.

A pap fénytelen, szürke verítékcseppet törölt le a homlokáról. A nő most látta, hogy a haja egészen összecsomósodott az izzadságtól. Mint a fiának az arca a vértől.
Elfordította a fejét. A fal sötét végtelen üressége nézett vissza rá. Abban reménykedett, hogy a halál ott ül valamelyik sarokban. Olyan, mint egy kisgyermek, aki szégyenkezik. De semmit nem látott.
- Atyám, miért nem tudtam én korábban meghalni? Miféle istentelenség ült rám, hogy egyszerűen itt maradt, s láttam azt...
Hirtelen maga előtt látta a ballonkabátos alakot. A haja lucskosan göndörödött alá, az egyik karja szinte teljesen hiányzott, a test is derékban szétszakadt.
- Nincsenek válaszok – mondta a pap. – Ne is keressen ilyesmikre!
És gyengéden megsimogatta a nő kihűlő kezét.