-- Késett! Őeminenciája már várja. Kérem, erre jöjjön! – mondta a titkár a fiatal plébánosnak.
Dúsan aranyozott irodába vezetik be. Mégsem fényűző, inkább filozofikus a sok könyvvel, a régi egyháznagyokat ábrázoló festményekkel.
- Á, az ifjú Csankovszky! – tárja szét a karját a püspök.
Őszülő, magas férfi hosszú állal, kiugró pofacsonttal. Szelíd szempár, mégis erő és akarat fénylik benne. Ruhája előkelő, de nem hivalkodó, mozdulataiban egyszerre van alázat és büszkeség. Nem kézcsókot vár, hanem ölelést ad.
Tizenegyóra van, a püspökkert fái aranyos lázban égnek, és ez a láz beszállingózik a terembe, még a püspök cinguluma is tompán ragyogni kezd.
- Sokat hallottam tenmagadról a rektor úrtól, sok jót. Szülőföldedre mégsem helyezhetlek vissza, és messze sem akarlak elengedni. Igaz, csak falut tudok neked adni, falusi és nyakas népnek leszesz az atyja, bár elődödtől tudom, hogy áldás és munka itt ritkán jár együtt. Bele is pusztult a jó Baranyi apát. De itt vagy te, fiam, friss és erős vér, kinek úgy kell helytállnia, mint a római katonának, akit Pompejinél ott felejtettek a Vezúv kitörésekor. Maradj tehát itt gondoskodásunkban, szeretetünkben és szolgálatunkra! – mondta a püspök, s felállt, mire a fiatal pap meghajolt előtte, s a püspök fejére tette kezét.
Csankovszky csak annyit tudott sietve válaszolni:
- Köszönöm, kegyelmes atyám!
Aztán együtt mormolták ebben az aranyos délelőttben:
Benedicat Te Deus...

Gyalog ment vissza az állomásra. Nem sietett, tudta, estére odaér. Még mindig görcsösen szorongatta a püspöki levelet, melyet a titkár úr nyomott a kezébe egy henger alakú papírtokban. Ez volt mindene, valamint a kopott bőröndje, melyet egyre inkább szégyellni kezdett, ahogy mindenfajta úri nép sétált el mellette. Gondolatai megint elgyengítették, most szokatlan erővel törtek rá. Emberek! Nézte őket miként rohannak a beléjük sulykolt robot akaratával idegen és őrült célok felé. Pénz, siker, hatalom, a mindennapi őrületek tivornyája sodorta előre mindet, s ezek ott szédelegtek ezernyien és tízezernyien az utakon, villamosokon, autókban, majd hivatali folyosókon, szobákban, előszobákban. Emberek, kiknek a gondolat aranyfolyamai helyett epét termelt az agyuk... Szánandó mind.
Aztán felszállt a vonatra, s egészen Vácig utazott. Onnan szekérrel ment tovább, hogy hosszú és döcögős úton Rádig utazzék, s mire megérkezett, már estére járt. Az ég vöröse hosszan málladozott, s alatta a fekete ég is kitágult.

Ősz. Már zúzmarás a táj is, tűz és víz együtt remeg a tetők alatt. A kis falu házai lassan ballagnak el a szekér mellett, melyet szótlan paraszt hajt, s szinte rá sem mer nézni az új papra. A templom és a papház egy kis dombon áll nem messze egymástól. A torony beledöf a holdba. a paplak szegényesen félrehúzódik az udvaron.
- Köszönöm, bátyám! – mondja az új pap, s lekászálódik a szekérről.
- Hagyja csak, segítek! – mondja a paraszt, de a pap csak annyit válaszol:
- Ez a kis bőrönd még könnyedén elvisz a házba. Maga pedig menjen haza, biztos várják már otthon.
A paraszt megemeli a kalapját, majd az ajkával csettint, s a szekér eltűnik az esti szürkeségben.
A ház nyitva, három helyiségből áll, melyben öreg bútorok mocorognak. Minden van benne, néhány könyv is, asztal, székek, ágy, fali óra, konyhabútor, s még szőnyeg is. Kis állvány nagy, sápadt lavórral. A palló ropog minden lépésnél.
A pap átsiet a templomba. A házban talált kulccsal kinyitja. Bentről kisebbnek tűnik, csak egy gyertya világít benn.
Hát ez lesz az ő missziója, gondolja magában a fiatal káplán. Visszamegy a papházba. Szemben magas hegy emelkedik, talán százezer év óta bámulja ezt a kis völgyet, a dombot, melyre a kegyelmes Istennek építettek házat. Az éhség is megfáradt a testében, a fáradtság pedig a vállára ült, s a nyakát szorongatta. Letérdelt a fali feszület elé, hálát mondott az Istennek a mai napért. Hiszen él, nem érte más nyomorúság, minthogy egy napja nem evett. Nincstelenül is van felette fedél, sbár egyedül van a házban ezernyi lelket kötözött hozzá a püspök úr.
Nehezen alszik el, a felelősség ráül a homlokára, s riasztó gondolatokat sajdít belé.

Ezalatt Kozáry két napot az ágyban töltött. Éjjelente forgolódott, heves köhögés vette elő, s még inkább nyugtalanság gyötörte. Aztán hajnalban elaludt, s másnap délig feküdt az ágyában. A második napon friss, szeptemberi délelőtt volt, s meglepte, hogy egészen jól van, minden mozdulata könnyed. Megállt a tükör előtt, s hosszan elnézte önmagát.
Mikor kilépett az utcára, jól esett neki a kora őszi verőfény. Taxiba szállt, s egészen a Margitszigetig vitette magát. Arra vágyott, hogy a gondolatai felfrissüljenek, hogy meghizlalják azokat a nyüzsgő napok, az emberek, akik kirajzanak az utcákra. Fehér kalapban és felöltőben sétált, igazi világfinak tűnt a sok hivatalnok külsejű ember mellett. Soha nem törődött általában az emberekkel, a városi tömeg inspiráció volt számára, s úgy tervezte, hogy kettőkor ebédel, majd este tízkor vacsorázik.
Ilyenkor a szigeten pavilonok állnak, előttük egy színpadon egy fúvós zenekar játszott. Nők, férfiak, gyermekek sokasága zajongott a köves utakon. Diákok csapatokban vonultak erre, hogy megnézzék a baronesseket, nevesebb színészeket.
Kozáry unottan nézte a forgatagot, s megint rátört az az undor, mely két nappal ezelőtt fojtogatta. Behunyta a szemét, várta, hogy az émelygése elmúljék. A fejébe zárta a zsivajgó szigetet, a fények, színek buja játékát. A képzelete itt hagyta a testét, s egy könnyed tavaszi napon a Jardin des Tuileries hosszú allée-jén sétált nők és egy férfi gyűrűjében.

Tavasz volt, a hatalmas park hosszú útjain a fák szelíd megvetéssel bámulták az embereket, ezeket a parányokat, kik összezavarják a világ csendjét. Az Allée Centrale és az Állée Castiglione kereszteződésében, honnan még jól látszik Terasse des Feuillants megálltak néhány percre.
- Engedje meg, Monsieur Kozáry, hogy ne vegyen komolyan a zenéről alkotott véleményét – mondta Lucien Marken, s a nőkre nézett, hogy azok miként fogadják a szavait.
- Pedig, Marken úr, higgye el, ami érzéki, az nem lehet erkölcsös. És így vagyunk a gondolattal is.
- Pedig a mi nemzetünk a gondolat nagy megújítója – mosolyodott el Madame Feuillère, a szép Feuillère asszony -, s ezt nem is vitatja senki a világon.
- Ezért adták a világ legerkölcstelenebb irodalmát a világnak – felelte Kozáry.
- Ugyanakkor a legerkölcsösebb filozófiáját. Gondoljon csak Pascalra vagy Descartes-ra. Mindkettő szent ember volt. És nagy gondolkodó – válaszolt Lucien Marken. – Úgy tudom, az ön nemzete is sokat tanult a franciáktól. Irodalmat, filozófiát, tudományt.
- Tudja, kedves Lucien, a tudomány a legkorlátoltabb dolog. Száz évvel ezelőtt század annyit sem tudtunk, mint ma. És száz év múlva ezerszer többet tud az ember, mint ma. És a művészetek... A tudós hisz abban, amit leír, ez az ő korlátja. A művész tudja, hogy becsapja mindazokat, akiknek ír. Ez pedig az övé.
- Hiszen akkor ön is csaló, Monsieur Kozáry? – kérdezte Madame Boissier, egy bankár még fiatal felesége.
- A legközönségesebb fajtából. És korlátolt... Hiszen minden művemnek a múzsája az önök pénztárcája.
Mindannyian nevettek, de ekkor Kozáry már arra gondolt, hogy a társaság szétrebbenése után Matilde Feuillère, ezt a különlegesen szép és érzéki nőt kettesben újra láthatja. Vagy csak este, s az is lehet, hogy más-vagy harmadnap.
Matilde egy francia katonatiszt felesége volt, ugyanakkor gyermektelen. Sokszor érezte úgy, hogy boldogtalan, s kétkedett abban, hogy létezik a boldogság. Akiket önfeledtnek látott, azt mind álszentnek tartotta, s megvetette a megjátzsani vélt vidámságot. Menekült a hangos nevetések elől, de az apró mosolyokon sem tudott kiigazodni. Nem tudta eldönteni, hogy egyik-másik tőr vagy kegy. Így élt, s csak színházzal és sétákkal szórakoztatta magát. Ezért volt talán sápadt, a mozdulataiban és egész személyiségében pedig bizonyára a másoktól megmentett tisztasága maiatt természetes maradt. Dús, vörösesbarna haja alatt finom szemöldök és nagy, de mandulaformájú zöld szem ragyogott elő nyugtalanul és riadtan. Az orra keskeny volt, ahogy az ajka és az álla, a dereka és a válla, a keze és az ujjai, de nőiségében mégis telt volt. A haját magasan és kontyban viselte, s ezért Kozáry egyszer azt mondta neki, hogy olyan az arca, mint egy vörös rózsa két levéllel és lehulló szirommal.
Mellette Madame Boissier túl temperamentumos volt és talán túl mediterrán külsőségekkel teli, de magában imponáló jelenség, aki a társaságban mindig feltűnő a szépsége és az elméssége miatt.
Lucien Marken Matilde unokaöccse volt, szelíd, de mégis fontoskodó, mint a korabeli fiatalok, kik néhány hónapnyi egyetemi kurzus után vakok és lobbanékonyak. Lángjukban semmi óvatos bölcsesség nincs, lobogásuk öncélú és unalmas.
Így értek a sétány végére
- Uraim! – most magukra hagyjuk önöket. Este az operában folytathatjuk ezt a szép napot – mondta Matilde, s a két nő beszállt a taxiba.
A két férfi magára maradt. Sokáig hallgattak, s ha beszélnek, csak udvariaskodó fecsegés lett volna belőle. Visszatértek a sétányon keresztül a Szajna-partig. Akkor szembefordultak egymással. Kozáry nézte a nagy vizet, a város szürke sziluettjét, a francia férfi pedig a magyart, aki minden eleganciája dacára is valami idegen zamatot hozott ide, ebbe a városba, a parkba, a Szajna mellé. Elgondolkodott azon, hogy a szépen ejtett szavak ebben az emberben ugyanolyanok, mintha egy festő remekébe egy másik megnyerő, de idegen színeket mázolna.
- Hát, barátom, itt a búcsú ideje. Nem szeretem a szentimentalizmust a könyvekben sem. Itt pedig inkább szomorú – mondta az író fanyar mosollyal.
Hallgattak. Aztán Lucien kezet nyújtott.
- Csodállak, Kozáry! Mindig is csodáltalak! – nézett valódi csodálattal az író szemébe. – Ha itt maradnál, és minden regényedet franciául írnád, sikeres lennél. Így csak a hazádban ismernek. Itt csak egy külföldi vagy alig érzékelhető köztisztelettel.
- Lucien, ha arra gondolsz, hogy az életet pénzben és sikerben mérik, nem tévedsz sokat. Csak a mennyiségben. A túl sok és túl kevés pénz megárthat. Ha pedig túl sokan ismerik az embert, az pedig, higgyél nekem, nem feltétlenül jelent előnyt.
- Az író beszél belőled, Kozáry. Csak a divatos író.
- Tévedsz, kedves Lucien. A gyarló ember.

Esteledett.
A város ezernyi neonhirdetéssel emelkedett fel az estéből, s az utak, házak, terek tele voltak apró villódzásokkal, s szinte nem lehetett megkülönböztetni, hol végződnek a bouelvard-ok, s hol kezdődik az égbolt.
Furcsa ez az égi ceremóniamester, aki az eget túl akarja harsogni fényekkel egy világvárosnál. Erre gondolt Kozáry. Az operaház előtt taxik tucatjai torlódtak, az autók brummogva csevegtek egymással, mintha az embereket utánozták volna.
A nézőtér már olyan volt, mint egy kaptár, melyben zsongó sznobok százai fullánkjukat gondosan takarva szolgai módon elrendeződtek a sorok közt. Kozáry nem nézett körbe, nem kutatta a kihunyó lámpák szürkületében azt, akiért itt volt. Belemerült az előadásba, s hirtelen magára maradt. Újra és annyiszor. És azon gondolkodott, hogy kétszáz év alatt az ember lett hitványabb vagy a megbocsátás képessége veszett-e el. Emberek ültek, szuszogtak, köhécseltek körülötte az önfeledség mámorában, s neki az a dolga, ami egy Handelnek vagy Verdinek, Shakespeare-nek vagy Moliere-nek volt a dolga, ezeket szórakoztatni. Belebújni a köpönyegük alá, megfacsarni ezeket a kéjtől felhizlalt szíveket, belemászni a fejükbe, s összekuszálni az összes apró áramot, mely az emberi mivoltunkat adja. Megkísérteni őket jóra és rosszra, erényre és csalásra. Hát ezért élünk mindannyian?
Aztán egyszerre megszólalt egy szép és mégis bántó ének, melynek végeztével el kell majd indulnia.

Ombra mai fú
di vegetabile
cara ed amabile,
soave pi.

Mikor az ária véget ért, Kozáry a tapsok közepette elindult a kijárat felé. Sietősen, mégis észrevétlenül.