 -
A tavasz és a nyár összefolyt, mint papíron a vörös tempera és a zöldfesték, s ebből egy furcsa, émelyítő szín kerekedett, az utolsó iskolai hetek fülledt valósága.
Az első olyan nyár volt, mikor nem bugris kölyökként bámultam a világot, hanem kinyíltak az érzékeim olyan dolgokra, melyek korábban színes képeslapokként vagy színtelen semmiségként rohantak el a tudatom előtt.
Tanáraim hamar észrevették a változást, mert egyszerre lettem kíméletlen, gúnyolódó és sokkal érzékenyebb, mint bárki vagy bármi a szennyes iskolafalak geometrikus borzalmában.
A városban három mozi volt, az egyik egy régi színház volt, a másik egy hatalmas hodály, mely valamikor raktár lehetett, a harmadik a tisztikaszinó szecessziós, idegen pompájú épülete, mely úgy ácsorgott a városközpontban, mint egy repedezett porcelánkanna. Mégis mindhárom belül csinos volt, igazi plüss szagú, sokszékes, nagyvásznas moziterem, az első és az utolsó erkéllyel is felvértezve, ahonnan lehetett dobálni vagy csak szimplán leköpni. Minden szombatdélután moziba mentünk kiöltözve, kifürdetve, a legémelyítőbb frizurával, s anyám rengeteget veszekedett velem a hajam miatt. Apám elővigyázatosságból mindig úgy választott helyet, hogy az erkély vagy a lámpa ne szakadhasson ránk, s az erkélyről ne köphessenek le. Ezért minden pénteken megvásárolta a mozijegyeket, aztán este nyolcig az elvégzett munka becsületét a kocsmában önjutalmazta. Úgy védekeztem ellene, hogy a fodrászra adott pénzt elfagyiztam, s már nem tudott kezén fogva betuszkolni egy-egy borbélyüzletbe, melyekből akkoriban rengeteg volt, s akkoriban még nem öregasszonyok ücsörögtek bennük ondolált hajjal, tömzsi szájukban sistergő pletykákkal, hanem csinos harmincasok keresztbe vetett hosszú lábakkal, hatalmas kontyokkal, ujjatlan ingekben, frissen borotvált hónaljakkal. Ahogy az olasz divatújságokban látták. De kopottabb kiadásban, olcsó parfümökkel, silány retikülökkel.
A házak ugyanolyan kopottak voltak, mint az emberek, tele lőtt sérülésekkel. A régi épületekből sok elpusztult, és a szürke betonavarból visszataszító kockák másztak elő, ennek a kornak torzszülött tojásaiból kikeltetett ízléstelenség. Az utcák legtöbbje kátyús volt, s ha nem lettek volna a két világháború között vagy annak előtte épült luxuspaloták, templomok és iskolák, az akkoriak ősemberi nyomorban éltek volna.
A szüleim nem örültek a mozi iránti rajongásomnak, s mindenféle szakkörre be kellett iratkoznom, hogy el tudjak számolni az idővel, s mindenféle építkezésre el kell járnom, hogy hogy a visszaváltott sörösüvegekből legyen pénzem.
Nem barátkoztam ekkoriban, fontosabbak voltak a benső utazásaim, s bárki más zavart volna ebben. Később jöttem rá, hogy túlélni akartam gyermekségemet. Ösztönösen a felnőttek között vegyültem el, s olyan könyveket olvastam, mint az akkori harmincasok, különösen olaszokat: Bontempellit, Pirandellót. Apámnak voltak otthon D’Annunzió-kötetei, s igen hamar rávetettem magamat azokra a stilizált szennyekre, melyeket a magasrendű ponyva adott. Míg mások a divatos ifjúsági könyveket olvastak, addig én térdig jártam az erkölcsi szennyben és az intellektuális szemétben. Titokban verseket hagytam a lányok füzeteiben, könyveiben, melyek nem is voltak versek, inkább megfigyelések. És kilestem őket, ahogy egymásnak megmutatják, érzékien vihognak és találgatják, ki volt a még puha képzelgésük között járó betolakodó. De inkább az idősebb lányok érdekeltek, szemben a középiskolások, a gimnazisták, akikben a nőiesség már nem ott lappangott vagy egyszer-egyszer végigsétált, hanem leplezetlenül bennük táncolt, keresett, veszekedett és vetkőzött.
Ekkoriban az ablakból figyeltem kortársaimat, akik játékpuskákkal játszadoztak vagy hunyóztak, s annyira éretlennek találtam mindegyiküket, hogy inkább olvastam és olvastam, mint egy megszállott, akiről ma sem tudom, miféle szörnyeteg szállta meg. Talán a magány, melyet akkor nem láttam ijesztőnek. Inkább egy fiatal nőnek, aki az emberrel szembe ül, s hosszan, kifejezéstelen tekintettel megbámulja. Tehát bennem így bámult az én szörnyetegem, s a vágyakból korbácsot készített, s heteken, hónapokon át ütött, kínzott, hogy elmeneküljek.
De a menekülésemhez kellett még valami. Egyszer letévedtem az utcára, s beálltam játszani. Vékony, magas fiú voltam, ekkor a végtagjaim engedetlenül lógtak rajtam vagy nőttek ki belőlem. Így én voltam a játék legügyetlenebb résztvevője. A nagyobb fiúk természetesen gúnyolni kezdtek, a kisebbek pedig röhögni, mert a nevetésük saját gyarlóságukról vakarta le a figyelmet. Nevess másokon, nehogy veled tegyék.
Mikor fociztunk két féltéglát tettünk a kőre, az volt a kapu. Egyszer, mikor védekeztem, átestem az egyiken, s kitört a hangos röhögés. Nem is gonosz volt, hanem fékevesztett. Egy sivár világ nevetett rajtam az üresség haragos hahotájával. És akkor felkaptam az egyik féltéglát, s teljes erőből eldobtam. A féltégla elszállt egy halánték mellett, majd az aszfaltról felpattanva, egy földszinti ablakot szakított be. A csörömpölés mindenkit kijózanított. Hirtelen magunkhoz tértünk. És felnőttünk. A halál elsétált mellettünk, egy pillanatra visszabámult ránk. És mi vissza… Én leginkább, hiszen pár centin múlt, hogy nem lettem gyilkos. Akit majdnem eltaláltam, elkényeztetett jogászkölyök térdre roskadt az ijedségtől és hangosan zokogni kezdett. Remegett, mint a megvert kutya, amelyik tudja, hogy aki egyszer rúg, az megérzi a rúgás kéjét. A többiek hamar felocsúdtak, s rohanni kezdtek felém.
Úgy menekültem, mint egy halálra ítélt állat egy falánk csorda elől. Egy kis utcán át vágtattam egészen fel a töltésig, melyről már a sínek jól láthatók voltak, a teherpályaudvar kormos, olajos, büdös purgatóriuma, ahol szovjet tankok tucatjai sorakoztak az orosz feliratos vasúti kocsikon. A villanypálya hatalmas traverzei most úgy imbolyogtak a fejem fölött, mint őrült gigászok, melyek mintha csatlakoztak volna az üldözőim hadához. Aztán kis utcák jöttek, üldözőim le-lemaradoztak, de én is fuldokolni kezdtem. Mindenhol kutyák ugrottak a kerítésnek, habzó pofájukkal szitkozódtak felém. Egy-egy pillanatra elsötétült előttem a világ, de azért nem estem még össze, mert azt gondoltam, hogy a túlélésemért futok. Ostobaságomban nem a belváros felé futottam, féltem a tömeg közönyétől, inkább el akartam rejtőzni. Pedig a tömegben van az ember leginkább egyedül. És akkor kerékpárral jöttek szemből is és a hátam mögül. Lelassítottam, úgy terveztem, hogy megadást színlelek. Azok is a közelembe értek. Látásból ismertek néhányukat. De az összeérő telepek nagyok voltak, ezernyi kölyök közül nem ismertem fel mindet. És mikor kajánul a képembe röhögtek, akkor ugrottam a legnagyobbnak úgy, hogy az elesett biciklistől, a lába beszorult a küllők közé. A vérem felforrt, támadtam, közelről fejbe rúgtam. Hallottam a csont reccsenését, s az üvöltés kijózanított. Futni, menekülni, elbújni. Egy kisebb fiútól el akartam venni a biciklijét, ezért dulakodni kezdtem. Nem számítottam ezek elszántságára, nem adták meg magukat könnyen. S mire elvettem volna a kerékpárját, a futók beértek, s a többiek körbevettek.
Kétségbeesésemben morogni kezdtem, mint egy kutya, majd üvölteni, mint egy oroszlán. Záporoztak rám az ütések, s talán az ötödik-hatodiktól estem össze. Valaki rám esett, s estében ütött, míg egy másik szaggatni kezdte a ruhám. Hasamra fordultam, s a fejemet kezdtem védeni, de néha rúgtam is, éreztem, hogy térd alatt találhattam el valakit, aki szitkozódva ordította a nevemet. Hátamra fordultam, s aki a legközelebb állt, leköptem.
- Még köpködsz is, te állat!
Aki felettem volt, annak a fülébe haraptam, majd őrült dühvel téptem a haját. Mindenki ordított, aztán újabb ütések zuhogtak a fejemre. Később csak tompa puffanásokat éreztem a fejemben, meleg iszap folyt végig az arcomon.
Hirtelen anyám tolakodott elő a tudatomból, szelíden és sírva, mintha magához akarna ölelni. Közben hangokat hallottam körülöttem. Olyasmiket, hogy még megölitek, meg ezt nem teszi zsebre. Aztán másokat, hogy dögöljön meg a rohadék, meg remélem, az összes csontja eltört. Aztán fényes lett körülöttem minden, eltűntek a fölöttem libegő, rázkódó fejek, csak ég volt, zavaros kék, kocsonyaként reszkető húsával, aztán a nap, mely szétszakadt, majd összefolyt, mindent beterített. És végül valaki mintha felemelt volna, s egyszerre csak a fát láttam kifacsart zöld lombjával. Egyik szemem csak rés volt, talán a harckocsi tüzérek látnak ennyit a csatatérből. Én sem láttam a véremet, csak azt éreztem, hogy az ingem egyik része válltól csípőig szakadt ketté, émelyegtem, aztán köhögtem, majd hánytam, megint köhögtem.
- Be kell vinni a kórházba! – mondta egy női hang.
- Talán. Ha nem tud beszélni – válaszolt egy középkorú férfi.
Majd egy harmadik:
- Akkor mindenképpen.
- A rendőrséget is ki kell hívni.
Ezt a nő mondta.
- Igyál – suttogta most gyengéden, s éreztem felszakadt ajkammal is a hideg üvegpohárból a belém folyó vizet.
- Mutasd a szád.
Éreztem, ahogy tapogat benne, s én többször felszisszentem, majd feljajdultam.
- Szerencséd van, fiam. Nem sérültek meg a fogaid. Talán ez itt. Ne harapj vagy rágj vele.
Arra gondoltam, hogy jobban nézhetek ki, mint ahogy éreztem magam, hiszen beszéltek hozzám, s láttak, sejtették, ki vagyok, hogy gyermek és már nem egészen az, hogy a lázadás sörényével égek és lángolok, hogy mégis van hajlandóságom, hogy elpusztítsanak, de van erőm, hogy meghátráljak.
Aztán elájultam. Mikor magamhoz tétem, autóban ültünk. Büdös, bőrszagú kocsi volt, két fej lebegett fölöttem, ahogy a hátsó ülésen feküdtem.
Csak a Hunyadi utcáig vigyenek el. Arrafelé lakom. Már jól vagyok.
- Most elviszünk a rendelőbe. Utána, ha nem kerülsz kórházba, hazaviszünk.
- Nem kell, jól vagyok – mondtam köhögve, s legszíveseben köptem volna, mert a szám tele volt nyállal, vérrel és sárral.
- A bordája is eltört – hallottam, s már nem hozzám beszéltek. |
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
