Két hét telt el.
Kíméletlen forró napok jöttek. Jót tettek a bőrömnek, kiültem az udvarra, úgy tettem, mintha olvasnék, de a fejemet odatartottam a napnak, hadd foltozza be a sebeimet. Átláttam a szemhéjam rózsaszínű horizontján, s tudtam, a nap gurul végig az arcomon, s annyiféle gondolat jutott az eszembe. Napok óta nem jöttek hozzánk, anyám kiíratott az orvossal, de hallottam, ahogy minden este sír, majd apám korholó hangját, hogy fejezze be, egyébként sincs semmi baj.
Anyámmal nem beszéltünk az esetről, és szinte egyáltalán nem beszéltünk. Hirtelen lett egy másik életem, az apám talált nekem egy zsebkendőnyi börtönt az udvaron, s nekem éden lett belőle, pedig a szomszédban állandóan kopácsolta és fúrtak-faragtak. Madárcsicsergés nem volt, s a fű nehéz, bódító, barna szagába belekeveredett az olajszag és kipufogógáz nyomasztó szürkesége. De mikor lecsuktam a szemem, s belecsobbantam ebbe a rózsaszínű szemhéjtengerbe, alámerültem abba az egészbe, mely azt kérdezte tőlem, miért élek, mi értelme van ennek az egésznek, jobb lenne, ha nem lennék, az apámnak biztos könnyebb lenne, s az anyám is hamar megbékülne.
- Te mit csinálsz itthon? Beteg vagy? – kérdezte friss, könnyű női hang.
A szomszédba, az emeletre nemrég költöztek új szomszédok, gyermektelen házaspár idős férfival és fiatal nővel. Már láttam néhányszor, enyhén, de még vonzón telt volt napbarnította húsos karokkal, formás combokkal, picit megereszkedett hassal. Most is így állt előttem ujjatlan kötényben egészen a melléig kigombolva, hogy belássak vagy bárki beláthasson, egészen közel engedett érett, feszes melléhez, mely szinte teljességgel kigömbölyödött, mint egy kitörni akaró lázadás.
- Igen, beteg vagyok. De már fel kell mennem.
- Sajnálom – mondta. – majd máskor – tette hozzá, s hirtelen elkomorult, aztán elfordult és elsietett. Minden mozdulata „el” és „meg” volt, elutasítás, megvetés, sértettség. Hogy nekem szánta-e a látványt vagy apámnak, azon nem is akartam gondolkodni, s már nem is érdekelt, ahogy apámmal hirtelen nagyon távol kerültünk egymástól.
*
Hosszan néztem a kocsiút melletti kis betonösvényeket, s mindig azt gondoltam, hogy az ember felkészületlen az utakra. Még az olyan rövidekre is, mint az otthon és az iskola, egy bolt, a hivatal, egy megroggyant, unottan pöfékelő kocsma, egy szerelmes lány forró testét hideg falakkal titkolni akaró, bárgyú ablakokkal sandán bámuló ház. De azt is érzékeltem, hogy az utak sem készültek fel az emberre, a lépteik végtelen és haragos örvénye egy disszonáns és kegyetlen zeneművé változott, s nem szerették a hajnalkóros kukorékolással vörös tetejű házakat sem, melyek lenézők és az égtől megvetetten nyöszörögtek vissza a térre, hol az emberiség elszínészkedte az életet foltos gúnyában, félrecsapott sapka alatt és állandóan füstölgő szavakkal a szája szélén a másokat eldobó, elhajító, elüldöző lángolás hamujával. Néztem, hogy hosszú és kacskaringós képzeletük és mámoros önteltségükben ott van az ünnepélyesség, a megvetés ünnepélyessége, hogy mégis rajta járnak emberek, a legszörnyűbb lények, melyek azért teremtették őket, mert taposniuk nem lehetett az eget. Ezt láttam a virágok mohó színfalásában, a lombok zöld tengerárjában, s az ütött-kopott aszfalt koldusméltóságában. Már csak néhány hét és vége…
- Nem mehetsz ebben a tanévben iskolában – mondta az apám.
Értetlenül néztem rá, hiszen ő volt maga a kötelesség puritán szigora, ahogy ott állt sötét zakójában, kellemetlen nyakkendőjével, szemének izgatott könyörtelenségével, mozdulatainak embertelen közönyével.
Nem ellenkeztem.
– Intézkedem, hogy így zárjanak le, ahogy vagy. Megbukni nem fogsz, de ha valamiből nem tanultál eddig, akkor ez már így marad. Az ostobaságod kamatja – mondta, s úgy tett, mintha valóban intézkedne, mintha maga nem lenne a munkahelyén kívülálló.
Mindig úgy beszélt, mintha színházi próbán lett volna. Nem vétette el a szavakat, de nem voltak hangsúlyai, csak évszázados monológjai, melyeket mintha a sok százados pedigréje koporsóinak felfeszítésével tudott volna újra és újra megtalálni. Tehát néhány napig nem szólt, csak elsuhanó alakját láttam.
De valahogy elintézte. Én pedig megszabadultam a szégyen és a kötelesség véremen vett batyuitól. Bár tiltásban voltam, anyám el-elengedett, s én a város másik felé csavarogtam tiszta, rendezett ruhában, jólfésülten, nehogy rendőr igazoltasson, idegenek megszólítsanak. Amíg a többiek az iskolafalak közt nyomorogtak, én a szabadság romlatlan vörös ízével a számban koldultam magamnak a nyugodt órákat, s hétvégén a művészmoziba jártam, s igyekeztem felnőttesen viselkedni.
A legkisebb moziba jártam el, mely egykor tisztikaszinó, mára félévismétlő bölcsészek és sznobok gyülekezőhelye. Régi noárokat vetítettek, volt, melyet felirat nélkül angolul, s rájöttem, hogy a beszéd milyen sokszor áll az értés elé. Minden mozdulat, hanglejtés, az arc groteszk mimikája, a tekintetek savós oldata mindent beleordított a szerveimbe, megmutatta, hogy nem élek, hogy alig létezem, s minden, amit eddig felfogtam a világból, az aprócska porszem volt a csillagos ég alatt.
Június volt, a nap kerek képe zsírosan csöpögött a házakra, beleragadt a tetőkbe, a lombokba, a hajakba, apró gyöngyökként fennakadt a karunkon, a tarkókon, a lányok szemöldökén és pilláján, sűrűsödő nemiségünk aprócska bokrain. Melyeket kíváncsian bámultunk meg a strandokon vagy az őrületes kánikulák napjain, mikor mindenki trikóra vagy rövidke szoknyára vetkőzött, ócska, rosszul vasalt nadrágokban jártunk, vagy a tereken félmeztelenül fociztunk. Édes volt búcsúzni a gyermekkortól és még édesebb volt belezuhanni abba az álfelnőttkorba, mely a nemiségek groteszk bábszínháza volt, s még inkább cirkusza.
Napokig gyötrődtem, hogy vissza kell mennem oda, oda, ahol az a kis fekete szemű különcség élt, tudtam, hol laknak Paliék.
Esős nap volt, mikor elsétáltam, de nem láttam. Olyan rosszul esett, hogy nem kívántam ételt, s anyám percenként mérte a lázam a homlokomra tett kezével.
Másnap és harmadnap is ott voltam, de ő sehol. Tudtam, ha kérdezősködnék felőle, akkor … Akkor… Nem is írom. Ebben a korban a szerelem is a titkok kínzókamrája. Mellettem elrohant a tizenkettes busz, mint valami elhízott, tohonya lepke, a fejem zúgott, s elgondolkodtam, hogy két napja nem ettem. Nem kívántam az ételt, az embereket, s még anyám szavai elől is kitértem.
- Már nem is köszönsz? – mondta a hangja, mert csak hang volt abban a pillanatban, kesernyés, szelíd, boldogtalan hang ebben a külső kerületi monoton zsivajban.
Ott állt mögöttem, a hátán átvetett sporttáskával, rövidnadrágban szinte ujjatlan pólóba, haja rendetlenül kibomlott, a szeme összeszűkült, egy kicsit gyulladt is volt.
- Nem láttalak… - mondtam volna, de a szavamba vágott.
- Miattam vagy erre?
Hirtelen nem tudtam mit válaszolni, ezért helyettem mondta:
- Tehát, igen.
- Honnan jössz?
- Úszni voltam. Te tudsz?
- Valamennyire.
- Erre nem mehetünk, mert meglátnak.
- Tulajdonképpen már nem is fontos…
- Micsoda? Hogy miattam vagy itt? Akkor miért jöttél? – hadarta, s gyűlölködővé vált az arca.
Volt benne valami macskaszerű megvetés, amivel egy ragadozó megveti az áldozatát, amivel a fölényét felhangosítja.
- Ne haragudj! Akkor elmegyek.
- Te mindig elmenekülsz?
Elfordultam és elindultam. Ha maradok, sérteget, ha elmegyek, megvet. Az utóbbi a jobb. Gyámoltalan, felesleges alaknak éreztem magamat, s leginkább csúnyának és ostobának. Hirtelen magam előtt láttam, ahogy tékozlón áradt belőle a csinosság kegyetlen valósága. Mentem, s bámultam a házakat, ahogy imbolyogni kezdtem, mert tiltakozó gyomorsavamon ringatóztak, a szemem véreres nedvein, az ösztöneimben, s a hasam fájni kezdett, huzatos lett a világ, a nap buta pofájával belelógott az arcomba. Hirtelen utálni kezdtem mindent és mindenkit, és nem kíméltem semmit. Hogy miért ilyen az apám, ilyen sovány, kisportolatlan, ilyen ostobán hiú, s miért az ő barnaságát örököltem, mikor az anyám szeme olyan kivirulón zöld volt és a haja olyan fényszerűen arany. És telt volt és csinos és erős és bájos. És művészi volt, bármikor felismert bármilyen zeneművet, de nekem nem adta oda a különc szépségét, míg apám belém öklözte az intellektus csúnyaságát és a világmegvetés formátlanságát.
- Várj már te bolond! – kiáltotta utánam.
Megtorpantam. Meghallottam, hogy fut, majd lassít, s mellém ér. Ott volt mellett vékony karjaival, a leutánozhatatlanul finom vállával, fekete hajával, feketén égő tekintetével, tucatnyi élénk, vibráló, kedves szeplőjével.
- Nem hiszem, hogy valaki ilyen.
- Én ilyen vagyok! – válaszoltam, s kihúztam magam.
Elnevette magát. Ahogy a lányok, ahogy senki. Hirtelen maga lett a lányság, és felszabadított, mert rám tört, hogy szerelmes vagyok, szerelmes ebbe a kellemetlen kismadárba, ebbe a kamaszosan csupaláb, kar, rekedtes öntudatba, ezekbe az apró mellekbe, melyeket most fedeztem fel, hogy nem a mozdulatai miatt szép, hanem a teste miatt, mely megteremtette a mozdulatait. Még a piszkos körme is tetszett, a vékony csuklója, egy pattanás az állán, egy-egy ügyetlen mozdulata a szép lábával, egy kegyetlen ajakbiggyesztése. Szerelmes voltam belé, s manapság, hogy tudom, mi a szerelem, azt is éreztem, hogy benne élt a születésem pillanatától, bennem nőtt fel, bennem lettek végtagjai, hasa, belőlem sarjadt a pillantása és formás térde, belőlem itta ki a hangját ezt az édes, kamaszos búgást, mert az, aki volt, az én teremtményem, s meg kellett találnom, fel kellett fedeznem s leginkább fel kellett ismernem. Még a verítékcsepp is a homlokán az én alkotásom volt és legalább ennyire a szemtelen öntudata.
- Hagyjuk… Valameddig eljöhetsz. De akkor a Kandó felé menjünk – mondta hirtelen félszeg alázatossággal.
- Én arra indultam.
- Akkor én kísérlek el – válaszolta.
És jött velem. Jött, mint egy kiskutya, és olyan zavartnak éreztem magam, ahogy jött, ahogy minden mozdulata szép volt, ahogy valaki megnézett, hogy ez a szép kislány mit keres egy ilyen csúf fiú mellett. Hirtelen rádöbbentem, hogy milyen szegényesen öltözöm. Ő is egyszerű volt, de még a ruhái is megfinomodtak a testétől, ahogy viselte, ahogy mozdult bennük. Már-már fiús vagánysággal vetette át a vállán a táskáját, de akkor mást is felfedeztem benne. Anyám egykoriságát, a lányságmagát örökké újrateremtő fantáziáját, már egyszerre volt más és ugyanilyen. Anyám volt ilyen könnyed, s ő volt ilyen ügyetlenül kedves.
- Szerintem a nevem sem tudod – mondta hirtelen, s belenevetett a mondatába. – Én tudom a tiedet.
- Neked könnyű Pali miatt.
- Neked könnyű Pali nélkül – válaszolta, s ma is elnevetem magamat ezen a kedvességén.
Érett volt és okos, de tudtam róla, ennyit Palitól, hogy rosszul tanul. És én féltem a rossz tanulóktól, úgy neveltek, hogy ők bűnösök. Vétkük, hogy buták és lusták, hogy tompák és érzéketlenek. És hálátlanok azzal a világgal szemben, mely a tenyerébe vette őket, életre dörzsölte, vággyá és élni akarássá ficamította őket. De most, hogy itt állt mellettem és beszélt, éreztem, hogy szinte semmit nem tud, de nem a világról, csak az én világomról. Ha tanára lennék, az összes tantárgyból megbuktatnám, de ha Isten lennék, kifésülném a hajából azt a kis fonnyadt levelet, mely belehullott ebbe a fekete áradásában, a hajába, a szépségének ebbe a megközelíthetetlen valóságába. Hosszan beszélt, de leginkább fecsegett, úgy dobálózott a szavakkal, mint kezdő bohóc egy kis teremben, melynek még a falai is elszégyellték magukat az ügyetlenségétől. De én szerelmes voltam, s olyan jó volt szerelmes lenni belé, és éppen azért, mert nem volt tökéletes, hozzám képest tényleg butácska. De megéreztem az erejét, hirtelen tekintély lettem, mert jöttek velem szemben felnőttek, de ez a kislány olyan szép volt mellettem, hogy mindenki elcsúfult, rút, bibircsókos öregasszony lett mellette, és a legjobban öltözöttség is olyan furcsa, izgága közönségesség lett az ő ruhájához képest. Oh, az az erő, a szépség végtelen és kegyetlen ereje, mely kire rászáll, megszázszorozza, kit eltipor, pojácává férgesíti. És arra gondoltam, hogy én is lehetek még féreg, hiszen ő még csak az első lépéseket ugrándozza az életének formátlan krétarajzán, s azt a kavicsot is arrébb fogja rúgni, mely most is én vagyok és tíz év múlva is az leszek.
És egyszerre… anyám jött felém, boltól jött apró kézitáskájával, egyszerűn és szürkén. És ilyen volt a mosolya, s ahogy megállt előttük, olyan halvány volt, és ami meglepett, hogy ez a lány egy kicsivel magasabb is nála, és olyanok voltak egymással szemben, mint egy csendes, egyszínű zene és egy félhangosan vörös szimfonikus áradás.
- Az anyukám – mondtam megilletődve, egy kicsit szégyenkezve.
- Igen, gondoltam. Ahogy ránéztél – mondta, s éreztem, hogy zavarban van, egy kicsit el is akadt a hangja.
- És… Fiam, ki ez a kedves ismerősöd?
- A suliból ismerem. Pali húga.
- Áh, értem – válaszolta anyám, s olyan csendes, sápadt volt a hangja. – Nagyon szép lányka ez a Pali húga. Vigyázz rá és légy vele nagyon udvarias. Ahogy apád nevelt.
- Igen, anyuka, az leszek – mondtam szinte suttogva.
- Szervusztok! – mondta anyám, s nem kért puszit, ahogy mindig szokott, mert tudta, amit az ilyen korú fiút nevelő anyák tudnak.
- Viszontlátásra – mondta a lány, a szerelmem, egy pillanatra a színeit vesztve, s olyan fakó lett, mint a hangja.
- Nagyon kedves az anyukád.
- Minden anya ilyen!
- Ne hidd, de erről nem akarok beszélni.
- Te is tetszettél neki – mondtam, mert éreztem a zavarát.
- Most lebuktunk? – kérdezett vissza.
- Nem hiszem, az anyám… ő más… ő valóban kedves. Csak megfogja kérdezni a nevedet…
- Éva vagyok. Nem szép név, annyira nem szeretem, de … - és megállt ennél a „de”-énél, mert ez a „de” nyugtalan volt és elrévedő, dacos és még annyi minden, amit nem tudtam sem akkor, sem most elmondani.
- Nekem tetszik.
- Mi tetszik rajta?
- Jól hangzik. Kedves. És olvastam, hogy mit jelent.
- Igen, te olyan eminens vagy. A bátyám valójában nagyon utál téged. De azt mondja, okos vagy. Kis stréber… Azt hiszem.
- Jó veled – mondom váratlanul.
Magam is meglepődtem. Hiszen nem volt tudatos, hogy mi és miért jó, hogyan jó, mennyire jó, mitől jó vagy egyszerűen mit értek a „jó” alatt. Mert eddig mindenre volt magyarázatom, de ezt nem lehetett azzal megmagyarázni, hogy szép. És a szerelemről is voltak fogalmaim, ideáim, mikor könyveket olvastam, s volt ilyen tapasztalatom néhány ki- vagy meglesett film által.
- Pedig elég undok vagyok veled – mondta, s elnevette magát.
- Néha az vagy.
- Lány vagyok. Egy kicsit nő – és megint nevetett.
Nagyon szép volt a nevetése. Vagy én akartam ennyire szépnek látni. Ezt nem tudom. Megriadtam ettől a szótól, hogy elolvad, mint egy szappan, elkorhad, mint egy kerítés, mely mögé bemenekültem.
- Most már haza kell mennem – suttogta elérzékenyülve.
- Elkísérlek!
- Nem, dehogy.
- Akkor?
- Mi akkor?
- Ennyi volt?
- Mi volt ennyi?
- Fogadjunk, hogy többet nem állsz szóba velem.
- Nem szeretem az ilyen szöveget. Barátok vagyunk, iskolatársak, aranyos vagy. Csak mindenki csúfolódik meg szemétkedik.
- Értelek. Akkor szia!
- Most megsértődtél?
- Nem.
- Csak egy kicsit?
- Csak egy kicsit.
- Akkor jó – mondta, elmosolyodott és elindult.
Hosszan néztem, ahogy távolodik. És majd kiszakadt a szívem, ahogy ment könnyedén és inkább úszott, az alkonyat rozsdás és ködszerű vízében.
- |
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
