- Látni akartalak – mondtam, s a keze után nyúltam.
Elhúzta.
- Mi a bajod?
- Neked mi a bajod?
- Baj, ha hiányoztál?
- Itt bárki megláthat.
- És?
- Te könnyen vagy. Ez az én közegem. A tiedbe be sem engednél.
- Hagyd már ezt a munkásosztálymaszlagot. Te is ezzel jössz.
- És még ki?
- Semmi különös…
- Ha már belekezdtél.
- Jó, van egy barátom.
- Ez most valami vicc?
- Mire gondolsz?
- Neked nincs barátod?
- Nincs. Hiszen tudod…
- És én?
- Te több vagy.
- Miben?
- Ezt nem tudom most elmondani.
- Azért kezdj bele.
- Nem lehetne, ha arról beszélnék, amibe kezdtem. Évi, te más vagy. Te egyszer a feleségem leszel…
Hirtelen megrémültem a saját szavaimtól. Olyasmit mondtam, mely bennem élhetett, ahogy a nap belesüllyed a tájba alkonyatkor, ahogy az eső felszárad, mert ez egy elhatározása volt a világnak, ahogy az is, hogy lettem, mert volt anyám és apám, és ez volt az az óra, melyet felhúzták, s felketyegte magából az én életemet. És az én életem talán fél háromja volt az, hogy szeretni fogok, s talán négykor feleségül veszem, akit szeretek. Mert ez ilyen egyszerű. Nem láttam kapcsolatokat felbomlani, válásról is csak hallottam, s talán egyszer a szeretőről, melyet nem értettem, hiszen a szerető nem szeret, hanem elvesz, begyűjt, kihasznál, aláveti magát, az egész egy torzszülött, béna és beteg állapot, mely belemászik az emberbe és ördögivé teszi.
Elnevette magát. Volt ebben a nevetésben könnyedség és önfeledtség. Szép volt, zeneiségében is szép, mert a lányok nevetése egészen más. Egy nevetés képes megbabonázni, egy női nevetés, egyszer egy filmet nézve jöttem rá, olyan könnyű és lágy, mint a patakcsobogás vagy ahogy a szélfogót csilingelteti az alkonyi szél. Olyan, mint egy vers, ritmusa van, falánk jószág, belénk harap, kieszi belőlünk a legfinomabb részeket. Jól lakunk vele, mert a saját ideáinkat esszük vissza önmagunkba. De a nevetés hazugság. Hazugság a másiknak és még inkább önmagunknak. És talán Évi is hazudott nekem, mikor most kinevetett. Neki menekülés volt. Ha megpofoz, lehet folytatni, lehet érvelni, küzdeni, reménykedni, összecsomózni, álmodni. De a nevetés a beszélgetésre mért ökölcsapás. A szó törmelékei úgy hullanak ki a nevetés iszonyú kalapácsa alól, mintha valaki egy kristálypoharat zúzna össze.
Rohanni kezdtem. Tőle minél messzebbre. És ami meglepett, szinte alig tudtam lépni, nemhogy futni. Ott talált el a nevetése, ahol a minden van. Az a minden, mely irányít, mely képessé tesz állatként küzdeni és emberként megfontolni. Az állat nem dönt, neki az izomrostjaiban is ott vannak a tetteket meghozó titkos erők. De az elme, annyit olvastam róla, sorba rak és kipöcköli azt a dominót, mely nem illeszkedik. Le- és eldönt. És én így akartam tenni, mégsem tudtam. Állat voltam, melyet a rostjaimban lévő illúziók irányítottak.
Megragadta a karomat.
- Látod, megint menekülsz.
- Kinevettél…
- Nem nevettelek ki.
- És nem először. Csak bántani tudsz.
- Te így hiszed? Ha igen, menj. Menj, de többet ne gyere vissza.
- Nincs hitem. Csak gondolataim.
- Menj!
- Már nem akarok.
- Menj, tűnj el!
- Rendben.
És elindultam. Hirtelen olyan könnyű lett minden. Menni… Valahova, sehova, bárhova, mindenhova. Aztán jött az érzés, a sehova és a valahova gyötrő iszonya. De újra megragadott.
- Látod, ennyit ér a nagy szerelmed.
- Mert nem akarod.
- Nem érted.
- Mit kellene ennél jobban értenem?
- Nem vagyunk felnőttek, nem érezhetünk úgy és nem tehetjük azt.
- Semmit nem tettünk, amit a felnőttek. De kisgyerekek sem vagyunk már.
- Szerinted mit kellene…
Nem tudtam, hogy mit kellene. Csak azt tudtam, hogy valami hatalmas épületben vagyok, melyben folyosók nyílnak, a folyosókról ajtók. De melyik folyosóról melyik szobába kell nyitnom, el sem tudtam képzelni.
- Látod, hogy te sem tudod. Pedig te vagy az idősebb.
- Csak néhány hónappal. És a lányok érettebbek…
- Te vagy a jólnevelt docensgyerek. Te vagy az okoska. A mindentudó lexikon. Te vagy, akinek nem kell figyelned az órán, és mégis a fejébe száll a tudás.
- Te pedig az vagy, aki nem figyelsz az órán.
- Igen, mert én a buta vagyok. Buta, akinek nincs jövője. Persze te majd gimnáziumba mégy, aztán egyetemre. Én meg leszek egy gyári munkás, dohányzom és inni fogok. Alkoholista leszek, mint az apám meg az anyám. Neked lesz majd egy szemüveges feleséged, egy másik okoska, egy tanár vagy ügyvéd vagy valami ilyesmi. Engemet meg …
És sírni kezdett.
Éreztem, a nem remélt szerelmünket siratja el úgy, hogy nem tudhatta, mi a szerelem, csak a lyukas kis lelkét foltozgatta azokkal a borzalmakkal, amiket látott.
- Évi, én nem akarok mást szeretni. Én nem olyan vagyok.
- Mindenki olyan – mondta sírós hangon. - Mindenki. Te is.
- Akkor eldöntötted, hogy én okoska leszek, te pedig gyári munkás…
- Egyikünk sem dönt erről. Más dönt.
- Ki más?
- Isten.
- Honnan veszed?
- Ezt mondják. Nagyi… és mások.
- Azt gondoltam, te nem hiszel az ilyesmikben.
- Már hiszek.
- Mióta.
- Mióta megöleltél.
- És látod most nem adtad oda a kezed.
- Gyere!
Kiszaladtunk a lakótelep szélére. Innen csak a temető látszott, az út, néhány fa, bokor, szikes. Szembefordult velem. Ugyanaz a dacos lányarc. Hosszan nézett. Valamit keresett. Ahogy szokta. A bizonyságot, mely valójában nem létezik. És megint fojtogatni kezdett az érzés, mennyire szép. Soha nem láttam ilyen szép arcot. Visszagondolva rá, talán olyan arányos és tökéletes kompozíciót sem, mint amilyen ő volt. A művészet csak ügyetlen utánzás. Tökéletes akar lenni a tökéletlenségében. Ő pedig a tökéletlenségében volt tökéletes. A zenét nem akarjuk szépnek hallani, de a létezéshez kell valami többlet. Hogy a szépséget ne innen lássuk, hanem onnan túlról. A halál felől. Az öröklét felől.
- Miért jöttél el hozzánk?
Nem válaszolt, csak nézett. Most olyan együgyűnek láttam.
- Hm… - nevettem el magam. – Azt akartad, hogy soha többet ne jöjjek ide.
Elfordult. Sírni kezdett.
- Mit keresünk itt?
Visszafordult.
- Gyere közelebb! Mutatok valamit. Ülj ide, erre a fatönkre!
Ő nem ült mellém, hanem egészen közel mellém állt. Aztán felhúzta az ingét, egészen a melle aljáig. Hatalmas kék folt, horzsolások voltak a derekáig. Meg sem tudtam szólalni.
- Ezt azért kaptam, mert láttak együtt.
Percekig nem jutottam szóhoz. Ő pedig csendesen leült mellém.
Aztán beszélni kezdett:
- Engem nem az apám ver, hanem az anyám. Az apám… nincs is apám… Aki az, börtönben van. De nem is az apám. Nem ijedj meg, nem gyilkolt vagy ilyesmi.
- A testvéred nem véd meg?
- Őt ne is hozd ide. Ne beszélj rólam neki. Vagy kettőnkről. Mi kislakásban lakunk, biztos neked is már eldicsekedett, hogy kukkol és meglesett. Ő ilyen. Ha megtudná, hogy a barátom vagy, megverne. Téged is, engem is. És csúfolna. Anyám megvert, de nem mondta el Palinak, hogy miért. Mondta, hogy ringyó vagyok, korán kezdem és hasonlókat. De a bátyám semmit nem értett ebből. Én nem vagyok szerethető vagy jó. És miattad kikapok. De ez nem igaz, mert nem akarom rád kenni az egészet. Inkább miattam. Te vagy, belepiszkáltál az életembe. Te elmégy, én itt maradok. Kihúzom ezt az egy évet, aztán elmegyek szakmunkásba. És így lesz jó…
- Kinek lesz jó – vágtam közbe.
- Mindkettőnknek. Gyerekek vagyunk, még sok lehetőség van. Ne menj a piaristákhoz, s akkor megismersz más lányokat.
- Nem vettek fel, bár apám intéz valamit. Lehet, hogy mégis egyházi gimi lesz. Pest… talán…
Itt megint elkeseredetté vált az arca.
- Látod? Itt hagysz, de nem baj.
- Nem baj?
- Neked nem. Neked jobb lesz így.
- És neked?
- Szerintem nekem is.
- Ez rosszabb, mint egy film. Olyanokat mondasz, melyek hülyeségek. Mint ha valami mesekönyvből idéznél. Ne játszd az agyad.
- Nem játszom.
- Neked semmit nem jelent, hogy van valaki, aki szeret? Aki itt ül veled, hazudik az anyjának, hogy veled legyen. Vagy tudod, mit? Eljöhetnél velem is hozzánk. Van saját szobám, de udvarunk is. Anyám biztos csinálna valamit, amit szeretsz.
- Anyukád…
- Igen, mi van vele?
- Anyukád nem szeret engem.
- Miért ne szeretne? Tudom, hogy szeret.
- Miattad nem. Vagy érted nem. Veszélyesnek tart.
- Mi ez a butaság?
- Elmondta. Kedvel, mert nagyon aranyos vagyok, de félt téged, hogy instabil vagy, és minél több ideig barátkozunk, annál fájóbb lesz, ha már nem barátkozhatunk.
- Anyámnak nincs joga beleszólni. És ilyeneket mondani. És semmi köze hozzád.
- De hozzád a legtöbb.
Hirtelen magamhoz öleltem. Éreztem az ellenállását. Olyan törékeny, vékony volt, mégis majdnem erősebbnek tűnt nálam. Aztán engedett. Éreztem, hogy egyszerre minden puha és selymes, lágy és könnyű lett. Az ölelése forró volt, szorítani kezdett, és nagyon jó volt a szorítása. Talán egy percig is tartott, talán tíz percig. Mert elgyöngültem, mikor elengedtük egymást. Nem szóltunk, csak hallgattuk a fűben motoszkáló rovarokat, a csendes lármájukkal közénk tolakodó autókat, egy repülőgépet, mely fortyogó, szederjes fényt húzott felettünk, s néztük az összekarcolt égboltot és hallgattunk. Néha óvatosan egymásra néztünk. Ő egyszer-egyszer elmosolyodott. Aztán viszahullott a félelmeibe, hogy ki látott meg, hogy bír ki egy évet vagy csak egy napot. És néztük, ahogy az est nagy, felpuffadt öklökkel tuszkolja az égbe a sötétséget.
|
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
