Estére értem haza.

Ahogy végigsétáltam a lompos rideg járdasoron, néztem, ahogy a nyugalom szelíd derengéssé nemesül az utcavégi fák lomja felett.

Messziről az esti mise hangját sodorta az éjszakai hideg, majd belefonta az esti gyors tülkölését.

A kapu magas acélvázában megremegtek a rozsdás rácsok, ahogy nekifeszült a közelgő éj.

A lépcsőház tompán kongott a lépteimtől, és a homály vészjóslón ülte meg a falakat.

A lakásban még émelyítőbb volt a csend és sötétség, mint a folyosón vagy az udvaron.

- Apus! Apus!– szólongattam, ahogy reszkető kézzel kerestem a lámpa kapcsolóját. Aztán megnyikordult az egyik szoba ajtaja, mit szelíd kezekkel lökdösött a lépcsőházi huzat.

- Apus?

Nem válaszolt senki

A konyhaasztalon ócska lábos alján pislákolt az esti csillagok fénye. A falba belenehezült a zsíros ételek fanyar bűze, a mosogató tele volt ócska edényekkel, és agyonhasznált evőeszközökkel. A függöny dohos szaga feketén gomolygott, ahogy a nyitva maradt ajtón keresztül a szél belekapott.

Végre sikerült a lámpát felkapcsolnom. Még visszataszítóbb volt a látvány, ahogy a rokkant bútorok közt a piszok, a hanyagság és a nyomor téblábolt.

- Te vagy az, Zoltánka? – hallatszott mögülem Sándor bácsi duruzsoló öreg hangja.

Megfordultam, hogy okosodni tudjak ennek az embernek az arcából. Apró szemű, ráncos homlokú ember volt, pecsétes szövetnadrágban, félretaposott cipővel, méregzöld kardigánban, ormótlan nagy szemüvegben.

- Csak én vagyok itt – mondtam zavartan, ahogy belenéztem a vén, szomorú szemekbe. - Mi történt itt Sándor bácsi? Apust nem találom sehol.

Egy pillanatra elhallgattam, visszanéztem az engem fürkésző nagy szempárba. Talán elárulnak valamit. Kisvártatva folytattam:

-  A Néni sincs itt, üres a ház.

- Apádat elvitte a mentő, a mostohaanyádat meg ne is hozza többé ide a rossznyavalya.

Tátva maradt a szám, ahogy hallgattam a jó öreg Sándor bácsit, aki az egyetlen megértő jószomszédunk volt a házban.

- No, gyere ide hozzám, fiam! – tárta ki öreg karját esetlen, öleléstől elszokott mozdulattal. Odabújtam hozzá, de hamar elengedtem. Ölelésemtől megtántorodott öreg teste. Egyet hátralépett, úgy simította végig a fejemet. Mennyire más volt az érintése, mint az apámé. Az öreg suta mozdulata, kemény és nehéz tenyere ráesett a fejemre. Ruhájából öregség és nehéz ételszag áradt.

- Tessék elmondani, mi történt! Miért van apus a kórházban?

- A gyomrát most jól kimossák, aztán néhány nap múlva hazaengedik – mondta az öreg megilletődve, majd reszkető hangon folytatta. - Apád élettársa úgy káromkodott, hogy az ide érkező rendőr bekísérte. Azt mondta, hogy semmi köze hozzátok, és többet a lábát sem teszi be ide. Mondtam is magamba, hogy jól tenné, ha így érezne.

Éreztem, hogy meg akar nyugtatni.

- Most mi lesz velem, Sándor bácsi? – pityeredtem el, ahogy apámat elképzeltem, amint betuszkolják élettelen testét a mentőautóba.

- Nem lesz semmi baj – vigasztal az öregember remegő hangon, melyből megéreztem, hogy nem mond igazat. – Aludj nálam, fiam! Két magányos ember jól ellesz néhány napig.

- Nem akarok elmenni innen. Apust akarom! – kiáltottam kamaszos daccal.

Az öreg átdobta a vállamon súlyos, törődött karjait, és öleléssé fonta néma vigasztalását a hátamon.

- Az apád nem jöhet haza. Most nem. Néhány nap múlva itthon lesz – mondta halkan, de nem éreztem őszintének a szavait.

Inkább hazugnak, titkolózónak hallottam, ahogy elcsuklott hangja.

Az udvaron már ott dongott az este, a kert mögötti utcarész lámpái a nagy koporsószerű tetőkre hajlón - mint halottat őrző szelíd mécsesek - világoltak.

Soha nem maradtam még egyedül, és soha nem éreztem a lakás ürességét ennyire fenyegetőnek. Szinte a mellkasomra feküdt a borzongás, hogy onnan szétáramoljon az ereimbe. A lábam megtelelt a menekülés vágyával. És az öregembert sem akartam a nagy nehéz kezével, ráncossá hullámzott homlokával, keserű magányszagával.

- Elmegyek, Sándor bácsi – mondtam, ahogy elhúzódtam tőle.

- Aztán hová mennél? Öreg este van.

- Az apám után. Megérdemli, hogy valaki törődjék vele.

- Megérdemli, persze, hogy megérdemli. De te még gyerek vagy, egy szeleburdi, világot nem látott kölyök.

- Apust akarom. Elmegyek, és maga sem akadályozhat meg ebben – feleltem szomorú daccal.

Az idős férfi bénultan állt, ahogy hirtelen mozdulattal a tárva hagyott bejárati ajtó felé tuszkoltam magam.

Még hallottam az öregesen súlyos hangját, ahogy utánam kiáltott, de az arcomba csapódó esti hideg kikapcsolta az érzékszerveimet. Fuldokoltam a hűvös levegőtől, ahogy mohón faltam futás közben. A hajam megtelt a lombzúgással, a markomba szorítottam az esti fények tompa és lágy ellobbanásait.

Ismertem a velem rohanó utcákat, tele voltak még a csavargásaim és álmodozásaim nyomaival. A legtöbb járdaszéli fa régi ismerősként nézett rám, ismertem mindegyiket. Ez magával vitte a sírásomat, ennek azt meséltem el, hogy kit szeretek, s ez a vénséges háromkarú mennyire gyűlölhetett, mert rajta töltöttem ki minden haragomat. Mennyiszer rugdostam roskadt törzsét.

S csak egy nyers hangú vénasszony mentette meg, mikor rám kiabált:

- Nem takarodsz haza, de rohadt kis proli! Hogy a ménkű szakítaná ki a lábad, mellyel rugdosod ezt a szerencsétlen fát!

Még ma is a fülembe hordom átkait.

Kifulladtam a sok futástól, így hát gyalogoltam.

A hold lassan eltűnt fölöttem, és nagy boltozatos felhők fonnyadtak le az égről. A város az apró zajok millióinak mormolásával pihent az Isten ege alatt.

Aztán az egyre erőteljesebb széllökések kifújták a holdfényt a tócsákból, és leszakadt az éj az ég tetejéről.

A kórház álmatag fényei végigbotorkáltak az üres folyosókon.

Mint szökött fegyenc, úgy lapultam a falnak.

A portás nem engedett be, de a nővérbejárón egy fiatal, éppen a belső udvaron búcsúzkodó műszakos nővér húzott be a sötét udvarra.

- Miért bujkálsz itt, te kisfiú? Hadd nézzelek! Nem is vagy olyan kicsi. Hány éves vagy?

- Tizennégy. Tizennégy leszek a tavasszal.

- Aztán mit akarsz itt ilyen későn. Nincs apád vagy anyád, akik vigyáznak rád?

- Az anyám rég’ meghalt. Az apám…

- Sajnálom. Ne haragudj rám… - nézett rám zavartan, s közben tördelni kezdte a kezét.

- Nem, dehogy – akadozott meg a szavam, ahogy magam előtt láttam a ferdére taposott sírt, amelyen már alig látszott, hogy kit vetett ide ki magából a türelmetlen élet. Aztán felrémlett a ravatalozó, melyben ott feküdt a szülőm eltorzult arcával, leszakadt állkapcsával, ahogy hiányos fogazatával tátogott a világra. Akkor nem tudtam sírni, csak nyálat köptem a tenyerembe, s azt kentem szét a szemem alján és az arcomon. Elcsodálkoztam, hogy mennyire kicsivé és sovánnyá zsugorodott össze, és milyen groteszk látványt nyújtott a hatalmas koporsóban. Az apámnak annyit mondott a temető irodán egy sima arcú, disznószemű ember, hogy mással nem tud szolgálni.

- Nézze uram, most csak ilyen nagy koporsóink vannak. Igaz, többe kerül, de nem temetheti el a feleségét lepedőbe varrva.

- Nem, abban nem – mondta az apám, akinek megrándult minden arcizma, ahogy még gyászában is megalázták.

Hirtelen a homlokomhoz kaptam, ahogy visszatért fejembe a koporsóra hulló vizes föld dörömbölése.

- Mi van veled. A fejed fáj? - nézett rám a nővér aggódó arccal.

- Nem fáj, csak be akarok menni. Eresszen! Az apám itt van, és én egyedül voltam otthon.

- Várj, telefonálok…

- Ne tessék. A rendőröket nem akarom!

- Nyugodj meg! Akkor nem hívok senkit. Melyik osztályon fekszik az apukád?

Hallgattam, és a nővér lehajolt hozzám. Tekintete ide-oda ugrált, ahogy a szememből az első könnyek végigszaladtak egészen az államig. Elsózták a szám ízét, majd hangtalanul lezuhantak a bejárat betonjára.

- Beszélj! Mondj valamit!

- Az apámat részegen hozta be a mentő. Majdnem meghalt. Mindenki hazudik nekem. Mindenki csak hazudik! – tört elő belőlem a zokogás, az ijedt világraébredés hangos keserve.

Zsebkendőt vett elő, és kitörölte a szememből a könnyeket, majd megtörölgette az államat és a nyakamat. Kicsiny fehér keze úgy szálldosott a szemem előtt, mint a vergődő galamb egy hajnalban.

Pedig még messze volt a hajnal, csak a park lámpáinak gyér világossága festette e gyengéd ujjakat hűvös érintésű szárnyakká.

- Tudom, hogy hova kell menned. Elkísérlek valameddig. De ne árulj el, hogy én voltam.

Szótlanul bólogattam.

- Arra menj. Ha kérdezik, ki vagy, válaszolj őszintén. Ismerem a lentieket, nem zavarnak el csak úgy…

Valamit még akartam mondani neki, de mikor hátrafordultam, már csak a lány gyorsan távolodó alakját láttam. Hosszú világos kabátot viselt, mely fellebbenve megmutatta a vékony, szépformájú lábakat, a könnyed és ideges mozdulatokat.

Mikor kilépett a bejárati ajtón, már csak egy villanás volt ittléte, ahogy a fények megrázkódtak a becsapódó üveges ajtón. És ekkorra már orromból is kihűlt szép kezének szelíd virágillata.

A folyosói lámpák rideg közömbösséggel dongtak a zöldre festett falú folyosón.

Különös hangok pattogtak a hosszú, sivár falakról. A folyosófordulónál magányosan álldogált egy kerekes hordágy, rajta félrehajtott lepedő. Rajta megbarnult foltok, a vizelet és vér szétkent foltjaival.

Aztán a hangok közelebbről szóltak, zavart és visszhangtalanul csobogó kiabálások voltak.

Újabb kerekes hordágy állt a következő folyosó fordulójánál. Zöld kórházi lepellel letakart emberi alak kuszált formái. Talán az apám.

Megilletődve léptem hozzá, és lassú mozdulattal húztam le az arcáról a lepedőt.

Gézzel körbetekert fejű emberi arc nézett vissza rám üveges tekintettel. Fonnyadt húsán reszkető, tartásnélküli szürke bőr remegett, beesett szeme világtalanul meredt a mennyezeti fények közé. Kezén a tucatnyi tűszúrás szürke folttá dagadt, vaskos erei feketére festették, sovány, gyökérszerű karját. Ahogy felidézem évekkel később ennek az embernek a látványát, különleges és misztikus szépséget látok ma is benne. Szenvedő krisztusarc volt, és alakja olyan volt, mint a keresztről lepedőben leemelt megtöretett Isten teste.

Lassan megindultam a folyosó végén szétnyíló terem felé.

Egy fehér ruhás férfi ment el mellettem, de ügyet sem vetett rám. Vékony, fekete dossziét vitt a kezében, és széles, kongó léptekkel sietett el mellettem. Szinte a falnak estem, ahogy félreugrottam előle.

Egyre erősebben érzékeltem a folyosó vége felőli ordítást és jajveszékelést. Először nem ismertem meg az apám hangját, csak a hordágyakon fekvő két testet figyeltem. Az egyikük céltalanul futkosó ujjakkal rajzolt saját horpadt mellkasára. A másik lecsukott szemmel feküdt, felpuffadt hasától, hangos horkanásaitól megijedtem.

Mikor megfordultam, széles, a mennyezetig csempézett helyiséget láttam, ahol a falból hosszú csapok nyújtózkodtak. Hárman álltak itt, mint három hentes  egy rengő hasú húsdarab előtt.

Meztelen férfitest gubbasztott remegve, meggörbült háttal. Körülötte hányadék és bélsár, amit egy magas és kopasz ember slaggal locsolt a szemközti fal előtti csatornába. A négykézlábra hullott férfi lassú mozdulatokkal próbált a falhoz araszolni, Csapkodó mozdulatokkal, megfeszülő ujjakkal kereste a falat, de keze lehanyatlott a csúszós, nedves csempéről. Hörögve vonaglott egész testével a falhoz. Majd újra hányt, hosszú, híg kását véres ragacsos nyállal kevertet.

- Már megint kezdi – mondta dühödten a teremben álló harmadik ember, aki talán a legmagasabb volt a hármuk között. Sűrű hajú, csontos arcú, robosztus férfi volt, fehér nadrágja és köpenye is foltos.

- No, akkor gyűjjön már minden ki belőled – mondta az alacsonyabbik, aki intett a középsőnek, hogy slaggal locsolja szét annak maradékát. A férfi most felemelkedett, de megcsúszott saját piszkától, és térdre zuhant. Káromkodott, majd újra mászni kezdett a csempén csúszkáló kezekkel.

- Segítsen már valamelyik rohadék! – üvöltötte, ahogy körmei kivéreztek a fájdalmas erőlködésétől.

Aztán eltorzult hanggal átkozódott, átkozta ezeket az embereket, akik csak tétován segíttették.

Lassan tudatosult bennem, hogy az apámat látom emberek közt magára hagyottan. Soha nem láttam meztelenül, és most rettegni kezdtem a testének a látványától. Izmos, de betegesen sovány teste volt, csontjai és izmai száraz ágakként feszültek a bőre alatt. Csapzott haja alatt hosszú, friss seb húzódott. Ajka felduzzadt, álla és arcának baloldala eséstől vagy ütéstől dagadhatott meg. Állkapcsa legtöbbször érthetetlen morgássá őrölték a szavait.

Mozdulatlanná tett, ahogy láttam erőlködését, és a körülötte lévő emberek közönyét. Csak álltam, mit tehettem volna más egyebet. Majd a fal mögé bújtam, két kézzel kapaszkodtam, hogy fel ne döntsön a gyengeségem.

Az apám is felemelkedett, tett egy tétova lépést, majd mintha a lábai nem bírták volna törődött testét megtartani, összeesett. Estében széklete szétfröccsen a falon és a kövezeten, és ő ernyedten hullott a saját mocskába. Teste, mint egy gumitömlő, úgy csattant a kövezeten.

Engem is ájulás környékezett. Remegő lábaim még vittek, lassan indultam az apám felé. A magas, kopasz férfi most az apámhoz lépett, és belerúgott a testébe. Az apám bőre megremegett, mint egy állat bőre, melyet darázs mar meg.

- Még mennyi van benned, te gusztustalan állat? – üvöltött rá tettetett felháborodással.

A másik röhögve szólt oda neki, ahogy egy dossziéba belepillantott.

- Nem fogod kitalálni… Az ürge mérnök. Vagy az volt valamikor.

- Nos, akkor mérnök úr, terítse ki az összes lapját! – mondta a magas kopasz, és együtt nevetettek fel. Az egyikük hangosan harsogva, a másik kegyetlen vakkantásokkal. A harmadik némán állt, és a slagot megnyitva az ürüléket a csatornába mosta. Majd elzárta és a hosszú gumicsövet ledobta a földre. Lábbal oldalba taszította az apámat, majd odahúzott egy kopott és feslett támlájú kerekesszéket. Egyre nehezülő léptekkel indultam felé. Émelyegtem a borzalmas szagoktól, az emberi mocsok látványától, a felhorzsolt bőr friss hússzínétől.

Láttam, hogy azok ott hárman most vettek észre. Dermedten figyelték a mozdulataimat, és nem tudtak mit kezdeni velem, egy kisgyermekkel, aki az éjszakai órán szétcsúszó lábakkal imbolyog egy megrugdalt, saját ürülékében fetrengő ember testéhez.

- Apus – mondtam, és hirtelen átfutott a tudatomon, hogy a hangom mennyi idegenséget hord magában. Enyém volt, de megtelt más színekkel és árnyalatokkal. Mély volt, sötéten gőzölgő, mint az apám falra kenődött széklete, puha volt, mint az éjszaka teste, tiszta volt, mint az Istenámulata, remegő, mint az őszi estékben szétfútt lombok remegése.

Ájultan hullottam az apám testére. Még éreztem az arcomba permetező vízcseppeket, hallottam a rozsdás csövek nyöszörgését, az apám nyöszörgését, majd a szemhéjam alá fúródó világosság túlragyogta az elmém pislákoló fényét.