Sohasem tudom felejteni azokat a hangokat, melyeket a halottszállítók csaptak, mikor ledobták a szoba közepére a nagy bádogkoporsót.

Ott álltam az ajtóban, s néztem, ahogy ezek a hatalmas emberek felkapták az apám sovány testét, és teljes közönnyel emelték be a koporsóba.

Az egyik, egy jóval idősebb a többinél, rám nézett és odasúgta a társának:

- Kicsit finomabban. Figyel a gyerek.

Mentőorvos, két rendőr, majd a sofőr, egy tanácsi hivatalnok és a halottszállítóktól megtelt a szoba. A fojtó levegő, az egymásba hasító hangok és szavak felverték a halál csendjét. Olyan különös volt minden ezen a reggelen. Erőteljes napfény áradt be a szobába, szinte meggyúltak tőle a megmaradt bútorok. Végignéztem a falakon, a szögekre, az egykoron a falon lógó képek foltjaira, a megsárgult ajtókra, a függönytelen ablakokra, az ágyra, mely még apám testének lenyomatát viselte. Az ágy, melyen annyit ugráltunk, ahova az apámat lebirkóztam, mely alá elbújtam a játékok idején. Különös érzés vett erőt rajtam. Mintha egyszerre két filmet néznék egy vászonra vetítve. Kisétáltam a konyhába, és nekitámaszkodtam a falnak. Lent rendőrautó, hosszú fekete halottas kocsi, közönnyel sétáló emberek az utcán, minden telve egykedvűséggel és megszokottsággal.

Eső illett volna ehhez a naphoz és borongó ég, de ehelyett szikrázott a hajnali fagy maradéka és ragyogott a reggeli levegő. A fák, mint felborzolt szőrű állatok, álltak a járdákba belenőve, és messze a tetők, mint egy távoli mediterrán óceán, alattuk hullámzott a város.

- Menj arrébb, fiam! – szólt egy hang.

Hátraléptem, az meg leült az asztalhoz, és hosszan írt. Nem láttam az arcát, csak a papír felett oda-vissza rohanó kezet, izzadt homlokot, sárga ujjvéget, elszabadult szálú kardigánt, megtorpant verítékcseppet a homlokon. Jegyzőkönyvet, halottkémi jelentést, helyszínleírást.

Egy órán át tartott mindez. Engem is elvittek, és csak napokkal később tértem vissza, hogy magamhoz vegyem azt a keveset, ami az enyém.

Most, húsz évvel később, ahogy erre járok, megrohan a régmúlt derűje. Nem a gyász és a fájdalom, hanem az, ami jó volt régen. Kevés ez, de intenzív és állandóan bennem lüktet.

Felnézek a házra, s az ugyanúgy bámul vissza rám. Be kellene mennem, de a bejárati ajtó kilincsén fekvő kezem nem engedelmeskedik.

- Kit tetszik keresni? –szól egy fiú mögöttem. Istenem, majdnem olyan, mint én voltam egykor.

Rövid szárú nadrágban áll mögöttem. Igaz, enyhe még a kora ősz, a fák még alig vedlik lombjukat. Kockás ing és borzas fej, amit látok, s olyan, mint az enyém egykor.

De udvariasabb és nem annyira keserű, mint én voltam.

- Nem keresek senkit, csak erre jártam - hazudom, mert régi önmagamat kerestem, és a régi árnyakat.

- Idegeneknek nem szabad belépni! – mondja elkomorult arccal.

- Igazad van. Idegeneknek nem szabad belépniük – mondom én. – Talán már én is idegen vagyok itt. Mikor annyi idős lehettem, mint most te, akkor én is itt laktam.

- Pont ebben a házban? – kérdezi a kisfiú megenyhülten.

- Pont ebben a házban – nevetem el magam.

- Akkor a bácsi nem is idegen. Tessék jönni. Van lépcsőházi kulcsom – mondja a fiú elszánt segíteniakarással.

- Most inkább nem – mondom hirtelen rám törő rémülettel.

- Tessék jönni – fogja meg a kezem, és szelíd arccal néz fel rám.

Engedelmeskedem. Az ajtó puhán nyílik, és a lépcsőház ismeretlenül villan rám. Nagy fehér fala elrejti a régi sebeket, a koszt és a repedezettséget. A lépcsőkorlát frissen festett, a falakon itt-ott apró és giccses festmény lóg. Majdnem minden ajtó előtt virág.

Más idők, más sorsok, más népek. Az idő levetkőzte a régi nyomort, és szellemi nyomorral cserélte fel azt. Régen kitelepített, sorsnyomorodott emberek laktak itt belső dühökkel, ma józan munkásemberek lapos, de törtető világnézettel.

Már az első emeletre értünk.

- Miért remeg a bácsi keze? – fordul felém a fiú.

- Tudod, a régi emlékek.

- Aha – mondja értetlenül. Az apukám, mikor iszik vagy ideges, akkor remeg így a keze. A bácsi is szokott berúgni – kérdezi kerekké váló szemmel.

- Nem szoktam. Talán még sohasem ittam szeszes italt.

Tovább botorkálunk fölfele. Egyre nehezülő lábakkal. Aztán hirtelen felvillan az egykori szembeszomszédunk ajtaja.

Elbizonytalanodom. Nem tudok tovább menni.

Ha az az ajtó kinyílik… Kihányja magából az összes itt maradt félelmemet.

- Ne haragudj, kisfiú! Nem tudok továbbmenni.

- Rosszul van a bácsi? – kérdi. – Akkor hozzánk tessék jönni. Anyu majd ad vizet. Vagy amit tetszik kérni.

- Kedves vagy, de nem – felelem szinte suttogva.

Érzem, hogy halántékomon medret keresnek az első verítékcseppek. Forróság tántorog bennem,a ledönteni készül.

- Most elmegyek. Visszamegyek az autómhoz – suttogom fuldokolva felé.

Látom a gyermek szelíd csodálkozását, ahogy szánakozva végignéz rajtam. Elengedem a kezét. Indulok lefelé a lépcsőházban.

A korlát… suttogom magamban. – A korlát… - tőr elő a torkomból.

S már itt is a pillanatkép, ahogy futok lefelé a hónom alatt tartott festménnyel. Lovak a hajnali szélben. Ezerszer is én, a dagadó keblű, megbokrosodott állat az alkonyi fények közt. Apró, de okosan kapaszkodó kezekkel, elvakult lélekkel. Megérintem a korlátot, de égeti a hideg kovácsoltvas a kezemen. Elkapom róla a szétmálló szorításomat. Igen, én vagyok az a lépcsőházi fényektől megbabonázott ifjú csődör, ki felszakítja az ajtót, hogy megfürödjék a házak felett szétmálló fények alatt.

Rohanok le a lépcsőn, szürcsölöm a levegőt, az őszi délután halványarany tajtékát. Leérek az ajtó elé, megállok. Onnan nézek vissza, föl a negyedik emeletre. Dülöngélnek szemem előtt a falak, s hol a meszelt fehér falat látom, hol a szürke, dohos és penészes falak kátrányos bőrét.

Felszakítom az ajtót, arcomba csap a megtisztult levegő hűvös árama. Szél kap bele a fákba, s azok hosszú és tömött zuhataggal szórják aranyló leveleiket. Mindenhol az ősz buja fényessége ragyog, és én fuldokolva kortyolom a rohanó szelek verítékét. Mindenhol csend, az emberek munkában, a lakótelep, mint egy nagy halott, hosszan elnyúló végtagokkal fekszik mozdulatlan. Elindulok az autóm felé. Messziről csendes öreg botorkál felém, majd a közelembe érve erősen megnéz. Szuszogva érek az autómhoz. Egy percre megtámaszkodom. Majd beülök, s beindítom a motort. A házak egyszerre mozdulnak az autóval.

Az autó hosszú monoton rázkódással szalad végig a fákkal szegélyezett úton. A nagybátyám ült átlósan velem. Néztem a párhuzamosan redőző ráncait, melyek a homlokától a szeme sarkáig futnak, s néztem vastag, húsos orrát, előre biggyedő ajkát, rövid állát, őszülő fürtjeit.

Nem hasonlított az apámra, akit mindenkor szépnek láttam. És sokkal öregebb volt, mint az én elhamvadt apám. Fekete ruhában ültünk mindannyian, a temetésről jövet már nem tértünk vissza Budapestre. A város puha ködként párolgott el mögöttünk, s előttünk csak a szürke út, a kopott fák végtelen vonulata.

Még orromban éreztem a friss koszorúk fanyar illatát, a gyertyák keserű kormát, a fogam közt ropogó homokot, melyet vadul fújt át a sírok között a januári szél.

Még akkor, ott kint a temetői bejáratnál benéztem az egyik szomszédravatalozóba. Egy nyitott koporsót láttam, benne kitátott szájú halottal, lábához támasztott fejfával.

Az apámat elhamvasztották, csak egy doboznyi hamu maradt belőle, melyet egy falba helyeztek. Szégyelltem magam, hogy ilyen kevés maradt belőle, és hogy ilyen kevesen szerették. Tízen sem voltunk a temetésen, s mikor a kántor és a pap elment, akkor csak néhányan álldogáltunk.

Egész úton hallgattam, s azon töprengtem, hogy mi lesz velem. Vidékre kerülök, és a Torday Anditól el sem tudtam búcsúzni. Úgy írattak ki az iskolából, hogy már nem mehettem az iskola közelébe.

Három nappal később már Cegléden voltunk, Bercel felé, Cegléd szélén.

A nagybátyámnak volt egy fia, aki tizenhét évesen meghalt. Azért vettek magukhoz, hogy most én legyek a fiúk.

- Ez lesz a szobád. Nem túl nagy, de kényelmes és puritán – mondta nagybátyám, miközben neki támaszkodott az ajtófélfának.

Szótlanul néztem körbe, s megnyugtatott a mélysárga szín, a barna ablakkeret, a sárga függöny, a rendezettség.

- Tanulásra, alvásra tökéletes. A többit pedig a konyhában és a nappaliban – mondta szűkszavún.

Bezárta az ajtót, és én ott álltam egyedül, de a magány most megnyugvássá csendesült bennem. Kis szekrény, kicsi asztal, egy szék, és az ágy. Ez volt minden, de nem is vágyhattam többre.

Másnap az iskolában különös tekintetek fogadtak.

Hosszú nyakú nő, az igazgató vezetett be az osztályba.

- Ez itt Barlai Zoltán. Új osztálytársatok, aki most veszítette el az édesapját. Legyetek hozzá kíméletesek.

Ennyit mondott, és már el is tűnt a teremből, s ott hagyott negyven szempár ketrecébe bezárva. Már akkor gyűlöltem, mikor elmondta, hogy az apámat elvesztettem. Micsoda szó… Elvesztettem, miközben meghalt. Amit elvesztünk, azt megtalálhatjuk. Ilyesféle gondolatok rohantak a homlokom alatt, majd nehéz sóhajjá szelídültek bennem.

- Mire vársz? Ülj le! - mondta egy középtermetű férfi, a biológiatanár.

Vörösesbarna göndör hajú férfi volt kellemes vonásokkal, de sunyi tekintettel. A hangjában is volt valami fanyar kellem, érces küzdelem és halk puhaság versengett minden szavában.

- Hova? – kérdeztem, ahogy körülnéztem az osztályban.

- Mi az, hogy hova? Te nem ismered az udvariasságot? Köszönni sem tanítottak meg?

Nem válaszoltam, csak fejlehajtva hallgattam. Aztán tekintetem beleakadt az első padban ülő kislány különös vonásaiba. Nem volt szép a kerek kis parasztarcával, de apró piros ajka, kék szeme, sűrű szőke hajának lombja gyöngéd őszként lobbant rám, ahogy felém nézett. Két keze a bezárt füzetén nyugodott, és feltűnő volt, hogy mennyire szép fehér keze van. Mint azoknak a régi márványszobroknak, melyek eltemetett lélekkel álldogáltak a múzeumi termek sarkában, és szomorú szemekkel bámultak meg minden belépőt.

- Nos, maradj itt az első padban. Jó magas fiú vagy, majd a többiek legalább kiegyenesednek, hogy lássanak tőled valamit.

Leültem a lánnyal egyvonalban, az ablak melletti padsor első padjába. Két percig tartott megjöttöm csodája, aztán nem törődtek velem.

Alig emlékszem ebből a szűk esztendőből valamire.  Csak annyi maradt meg bennem, hogy ez a világ nem gonosz volt, hanem együgyű. Talán a monoton és kiszámítható táj tette az embereket unalmassá és gépiessé, de nekem mégis otthonommá lett e messze, a végtelenbe hanyatló határ, melyre az alkonyatok idején legördültek a felpuffadt hasú gomolyfellegek..

Eseménytelen életemet csak a nagybátyám vesszőzése törte meg. Ha rossz jegyet kaptam, vagy panaszt hallott rám, akkor nyúlt a hosszú pálcájáért.

Hittem, hogy a felesége mit sem tud minderről, mert előtte kedvesen megveregette az arcomat, de a haragját is némán magával vitte az udvaron álló műhelybe. Mikor kettesben maradtunk, kíméletlenné vált.

Az első alkalomnál hitetlenkedve néztem rá, de engedelmesen ráhajoltam az ebédlőasztalra.

Az első ütés fájt, de az apám nevét szorítottam a fogaim közé, és könnyek nélkül harcoltam a megaláztatás ellen. A nagybátyám addig vert, míg sírni nem látott, ezért még ezt is el kellett játszanom neki.

Mikor hallotta ziháló hangomat, jajgatásomat, megnyugodott, a sarokba dobta a botot, és kiment. Ott hagyott az asztalon, és én mozdulatlanul feküdtem rajta. Aztán a lábammal kapálózva próbáltam felegyenesedni, de engedetlenné váló testem a földre hanyatlott. Gyávának éreztem magam, ahogy ott feküdtem az asztal lábai előtt..

Ez a világ – mint mondtam – különös monotonsággal létezett a világegészben, és mindig a kirakatban látott makettváros jutott eszembe róla az apró tornyos belvárosi épületeivel, a sikátorszerű utcáival, a fehér virágokkal színészkedő tavaszban, ahogy a formátlan parasztházak és a polgári középületeket majmoló régi házak fölé hajolt a nap unott pofája.

Az esők is egyhangú együgyűséggel verdestek az utakon, és a felvert por finom, hálószerű szövettel borította be a halk utcai lámpákat.

Aztán nyár lett, és az első igazán nyárias nyári napon vert meg utoljára a nagybátyám.

Forró augusztusi szél söpörte végig az utcát, s belefújta az alkonyat merengő bánatát a forróságtól meghízott lombokba.

Egy régi olvasmány belelapozott a tudatomba, s elkábított. Olvastam, aztán elgondolkodtam, majd újra belebámészkodtam azokba a tájakba, amit e könyv nyitott meg előttem.

Egyszerre hangos robajjal nyílt fel az ajtó, és összezavarta az előttem elvonuló emlékezés képeit.

- Segíthetnél a nagynénédnek is alkalmakként. Nem azért tartunk, hogy henye és dologtalan felnőtt legyél.

Összerezzentem, de néhány másodpercig szólni sem tudtam, mert a szavak zamatától és füstjétől teljesen elbódultam.

- Látja, hogy tanulok?

- Látom, hogy valamit olvasol, és azt is látom, hogy anyánk megszakad a munkában.

- Nekem nem anyám, ahogy maga sem az apám.

Különös játékot játszottak a hol eltűnő, hol szertehulló fények a szobában.

- Beletörődtem, hogy egy mihaszna gazfickó vagy, de azt nem emésztem meg, hogy feleselj.

- Nem érdekel, hogy mit vesz zokon, és mibe törődik bele –mondtam a félig kész kamasz szavával.

Láttam az arcán, a tekintetében az állat riadt kiútkeresését, de azt is észrevettem, hogy a mozdulataiban a támadás lehetőségét is. Olyan erős elhatározásként élt bennem, hogy többet nem bánthat, mint eddig semmi más. Éreztem, hogy az elmúlt fél évből csak az árnyas szoba magánya és az izzadtságszagú verései maradtak meg; felvillanások és szagok.

- Fordulj meg! – üvöltött rám.

- Bántani akar?

- Nem. Azt sosem. Csak illemre tanítalak.

- Bárhogy nevezi, meg akar verni.

- Akkor nevezzük annak. Ismered a szokást, fordulj a falnak.

Dermedten álltam előbb, majd nyugodt engedetlenséggel.

- Nem hallod? Dőlj a falhoz! – ordította megrészegedve a kegyetlenségétől.

- Nem! Soha többé nem! – mondtam emelkedő indulattal.

- Így is jó, akkor a pofádba kapod – mondta, azzal az arcon ütött. – Így jobb? – üvöltötte rám, és éreztem a nyálát, szájának keserű bűzét.

- Többet nem üthet meg! – mondtam nyersen és hidegen, ahogy az ütését le akartam törölni az arcomról.

- Nem üthetlek meg? Szóval még fenyegetsz is? – mondta.

Láttam, hogy az első verítékcseppek miként gördülnek alá gyűrött homlokáról.

- Nem fenyegettem.

Az arcomba vágódó öklétől a fogam belevájt az ínyembe. Savanyú vérízzel telt meg a szám. Éreztem, hogy a szemem alatt feldagadt a forróvá váló hús. Két kézzel löktem el magamtól, mire neki esett a kisasztalnak, mely hangos reccsenéssel tört össze a rázuhanó testétől.

Zihálva néztünk egymásba, izzó szemekkel, felfeslő indulatokkal. Nagynéném lépett be a szobába, de a második lépés után megtorpant.

- Istenem! – sziszegett, majd vastag karját a szeme elé emelte.

Most láttam csak, hogy felemelt öklökkel állok a nagybátyám kicsavarodott teste előtt, mely groteszk módon hevert az asztal romjai között.

A nagynéném kiszaladt, és én egyszerre megrémültem. Mi van, ha rendőrt hív, és engem elítélnek. De a sebeim hirtelen fájni kezdtek, ezek a hosszú hegek a hátamtól egészen a lábszáramig. Megnyugodtam, hogy a stigmáim fognak megvédeni.

Aztán újra elbizonytalanodtam, hiszen a sebesült állatba minden belemar. Dacos akarnoksággal tört rám a félelem. 

A nagybátyám nehézkes mozdulatokkal és fuldokló lélegzéssel állt fel. Aztán  sántikálva elindult a kijárat felé. Kerestem a tekintetét, de nem fordult vissza, hanem  fájdalmas mozdulatai ellenére is gyorsan kitakarodott a szobából. Csak romok maradtak utána.