Olyan korban élünk, amelyben a történelem hivatalos változata mellett létezik annak az elhallgatni akart valósága is.
Így vagyunk a trianoni békediktátummal is, melyet a hivatalos tudomány „Trianoni békeszerződés”-ként aposztrofál.
A korában Nagy Háborúnak nevezett világégés tulajdonképpen nem a központi hatalmak vereségével végződött, hanem a frontokon elterjesztett dezinformációs hullám hatására való önfeladással.
Ez már 1849-ben is jól működött, hiszen a magyar fegyverletétel a Görgey-féle honárulás aktusa volt, melyet az őszi esőzés előtt véghez kellett vinni, mielőtt az orosz csapatok elhagyják az országot.
A háttérben természetesen Anglia beleegyezése is kellett, így a szabadságharc az orosz-angol nyugat-kelet egyensúlyi tengely érdekében történt meg.
1914-ben a Rothschild bankház sürgetésére politikai kataklizmát kellett előidézni, hogy a két közép-európai szuperhatalmat szétrobbantsák. Az eredmény akkor még nem volt látható, de kísérletnek jó volt, hogy vagy a német maradvány, vagy a magyar csonkaország helyén épül fel a Herzl Tivadar által megálmodott új Zsidó állam.
A folyamat jól látható már akkor is, ha a magyarországi irodalmi élet jelenségeivel akarjuk igazolni az ezeréves nemzetállam süllyedését.
A XIX. század végén kudarcot vallott asszimilációs folyamat eredményeképp megszűnt a magyar irodalom, melyet felváltott azt a magyarországi literatúra. A kor végzetes szellemtörténeti eseményeként a német származású írók hangos és lőporfüstös magyarkodásával párhuzamosan a zsidó elkülönülés ekkor következett be. Az első hullám Kiss József, Bródy és Szomory. Majd Molnár, Szép Ernő, Lukács György, Jászi Oszkár és Ignotus megjelenésével megkezdődött a klasszikus tradíciók kíméletlen felszámolása. 
Már korábban Petőfit frázissá, Aranyt üres méltósággá, Jókait anakronizmussá fokozza a szinte teljesen nemzetidegen sajtó, Ady pedig vakon botorkál a filoszemitizmus bódultságában, hogy maga legyen irodalmunk romjain a legmagyarabb balek, hogy akkor eszméljen, mikor már erőtlen volt ahhoz, hogy visszarúgja önmaga és nemzete egész becsapottságát.
A magyar sajtó végvári harcokat vívott elsősorban katolikus és református oldalról, de az egyházak ekkor már fogatlan oroszlánként vicsorogtak a szabadkőműves páholyokból levezényelt liberális hazaárulásra.
A zsidóságot a faji és a vallási eszme szétválaszthatatlan egysége konzerválta, jól tudta, hogy az állam és az egyház szétválasztásának paradox eszméjével mindkettőt elpusztítja.

A másik ellenség a nyelv volt.
A nyelvtörténeti vita soha nem volt tudományos kérdés, hanem a politikai akarat dezilluzionista rákfenéje. Az anyanyelv két végpontja a múlt és a jövő. A finnugor eszme a múltat semmisítette meg, Kiss József, Szomory és Ignotus a jövő ellen indított hadjáratot.
Soha nem volt ilyen mértékű pusztítás azelőtt a magyar irodalomban. És hogy a rövid és átmeneti győzelmek ellenére is ki volt a győztes, azt a mai irodalmi jelenünk megválaszolja.
Fél évszázada tart, hogy a magyar tehetségeket visszataposták az ugarba, s talán egyetlen nagy törzs – Döbrentei –tudott lombot növeszteni annyi fejszecsapás ellenében.