Kedves Olvasóimnak köszönöm érdeklődését, hogy 15 vagy legalább néhány alkalommal elgondolkoztak a kérdésen: mi az emberi élet értelme? Kaptunk rá választ? Mit felelünk a magunknak feltett kérdésre: EGYETLEN ÉLETÜNKNEK MI VAGY KI AZ EGYETLEN ÉRTELME?

Szívleljük meg Prohászka Ottokár meglátását: “Az egész élet csupa érzés, ösztön, sejtelem, vágy, küzdelem, remény, szükséglet, no meg egy kis belátás is. De mily keveset értünk az egészből! De hát mit is akarunk érteni belőle?
Ki érti azt, hogy a természet a csalogány gégéjében oly énekes lett? Hogy szemünkben szivárványosan sziporkázóvá vált? Ki érti azt, hogy az emberi tudatban, a létnek e villogó pontjában oly mérhetetlen vágyak s meglátások és remények tünetei jelentkeznek?
S azután, ki érti meg az ember életének folyását s annak a sok-sok embernek életpatakjait, melyek külön-külön fakadnak, azután ketten egyesülnek, azután végre a nagy-nagy tengerbe megint mind külön-külön szakadnak be? S ki tudja meghatározni előre az ember életének folyását?”

Misztérium az emberi élet, mindannyiunk élete titok. Miért születtünk, miért azok szüleink és őseink, akik. Miért most élünk öröklött adottságainkkal az adott társadalmi környezetben? – Mélyen elgondolkozva a “miért élünk” kérdésen, rá kellett jönnünk, hogy az a helyes magatartás, ha elviseljük korlátoltságunkat és elfogadjuk: AZ ÉLET FELTÉTLEN ÉRTELEMTELÍTETTSÉGÉT ÉSZOKOKON NYUGVÓ FELTÉTELEK KÖZÖTT KÉPTELENSÉG MEGRAGADNI.
Ez az ára végtelenre nyitott embervoltunknak, amely istenképmás. Az ember az igazság, a jóság, a szépség eljegyzettje. Szentségtől érintett és bár haláltól sebzett, egyszer elkezdődött élete véget nem ér.
Halhatatlan.

Életünk értelmére is igaz Pál apostol megállapítása: “Hitben járunk, nem látásban.” (2Kor5,7) Mégis keressük tovább fáradhatatlanul életünk célját, hiszen nem keresnénk, ha már valamiképpen meg nem találtuk volna – Pascal okoskodása alapján. Gyakran csodálkozzunk el életsorsunkon! És szeressünk, szeressünk, szeressünk! Az élet szeretni, a szeretet élni akar.

Sorozatom ünnepélyes befejezéseként szóljon Ernesto Cardenal nicaraguai költő:

“Tovasuhan az élet, mint gyorsvonat, és mi örülünk, mint aki örül, hogy vonaton van, és robog vele a cél felé, a boldog viszontlátás felé. Száguld a vonat – az idő – száguld velünk Valakihez.
Hazudik, aki azt mondja, rövid az élet. Az élet nem rövid, az élet örök. Nem a halál van előttünk, hanem az örökkévalóság… Nem halunk meg, csak átlépünk egy teljesebb – igaz élettel teljesebb – jövőbe. Mint hernyó, amely szunnyad a bábban, és aztán, mint pillangó, fölébred.

Végtelen randevúra várunk
egy életen át. Vagy arra
hogy telefonál
a Kimondhatatlan.”