5. Gustave Flaubert: Bovaryné

A Madame Bovary 1857-ben ugyanolyan botrányt keltett, mint Baudelaire korszakos verseskötete, s Flaubert ugyanúgy a vádlottak padján kötött ki, ahogyan a másik nagy francia.
Gustave Flaubert még ma is a legnagyobb író, a pontosság és a tökéletesség mintaképe, aki számára az írás elsősorban szerzetesi alázatosságú tevékenység volt. Remeteként és társtalanul élte az életét, alig volt kapcsolata más emberekkel.
Egész szellemiségében van valami nehézkes, fájdalmas küzdelem az anyaggal; vannak olyan oldalak, melyeket több mint egy hétig írt, s művét addig nem eresztette, míg az nem felelt meg a tökéletesség eszméjének. Miután elé kerül egy-egy könyvének nyomtatott kiadása, elkedvetlenedik, rossznak, formátlannak érzi művét. Megcsömörlik a világtól, s egész élete ezeknek a megcsömörléseknek a hosszúra nyúlt aktusa.
Flaubert orvos családból származott, és talán valamiféle genetikus örökségként sikerült a művi pontosságot átvinnie a regényírásra. Már korai írásait is akkurátus megkomponáltság, hűvös kimértség és az írásnak az a tökélye jellemzi, amely az olvasó lélegzetvételéhez van mérve. Olvasásakor egy lélegzetnyi levegővel tudjuk olvasni antik ragyogású mondatait.
Tudatosan írói pályára készül, de eleinte hol Hoffmannt, hol Byron Manfrédjét utánozza, s ifjú korában különösen vonzódott az egzotikumhoz és a fantázia teremtette világok misztikus és megborzongató közegéhez.

Habár tartalmában ezek az ifjúkori próbálkozások telve vannak szertelenségekkel, a forma megalkuvást nem tűrő módon nemes és tiszta.  Kerüli a genitivusok halmozását, minden mondatot többször visszaolvas magának, hogy a beleélés pillanataiban semmiféle nyelvi zavar ne zökkenthesse ki az olvasót az olvasásból.
Először Laura Poittevin iránt érzett reménytelen szerelme, majd később egy Limából származó félvér nőhöz való vonzódása jelenti magánéletének legmeghatározóbb pontjait. Laura iránti szerelme feltehetőleg mindvégig megmaradt, hiszen az asszony házasságából megszületik az a Guy de Maupassant, akit Flaubert vesz pártfogásba, és segít az irodalmi nagykorúságig.
A Bovaryné egyszerre az utolsó nagy romantikus regény és az első realista leszámolás a romantikával. Főhőse Emma, az érzéki és álmodozó fiatal lány, akit felemészt a hétköznapiság. Hozzámegy egy esetlen, de jólelkű körorvoshoz, akit belehajszol a teljes anyagi és szakmai romlásba, hogy vidéki úrasszonyi álmait megvalósíthassa. Emmában semmi hátsó szándék vagy elrendelt gonoszság nincs. Éretlen a valósághoz, infantilizmusa és a realitás összeegyeztethetetlensége okozza tragédiáját.
Kevesen ismerték Flaubert-nél jobban a Nőt annak minden végzetes nagyszerűségével és önpusztító mámorával.
Ha ma minden fiatalember elolvasná a Madame Bovaryt, kevesebb tönkrement házasság lenne a világban.

6. Lev Tolsztoj: Anna Karenina

A másik nagy asszonyregény a világirodalom legtökéletesebb műve a Bovaryné mellett ebben a témában. Alakja merőben különbözik a Háború és béke Natasájáétól.
Natasa derűs és érzékeny lélek, a világ ezernyi apró rezdüléseinek jelképe; legalább annyira túlvilági, ahogyan később nagyon is evilági lesz. Ezért Tolsztoj kíméletlen leglégiesebb nőalakjával, Natasa a regény végére elhízik és jellemtelenné válik.
Anna igazi nő, nem jó és nem rossz; asszonyi vitalitása lassan kiürül a romantikus életérzés elvesztésével.
Ahogy Flaubert Emmát, úgy Tolsztoj Annát ítéli halálra, mert mindkét esetben a vágy belülről pusztító méreggé válik, ha nem találja meg az ideák öntőformáját.
 

7. William Shakespeare tragédiái

Hamlet

Ahogy Mozart Don Giovannija az operák operája, úgy a Hamlet a drámák drámája.
Nemcsak korszakalkotó megoldásai, mint a színház a színházban technikája vagy a valódi őrültek és a tettetett őrültek mesteri kivitelezése adja nagyságát, hanem azért is, mert a legmagasabb rendű filozófiát teremti meg az ócska deszkavárban, az ósdi Globe-ban.
Már maga a helyszín is jelkép, a helsingöri vár melynek tornya a tenger és az ég között imbolyog, a halálos folyó, az iszonyú temető a halálon ironizáló sírásókkal.
Csak itt nyílhat meg a föld, hogy bosszúállásra zsaroló kísértet pusztulásba vigyen egyént, családot, országot.
A mű egyik nagy üzenete, hogy a morál elvesztése mindent képes magával vinni a pusztulásba.
A Hamlet bonyolult szimbólumairól még könyvtárakat lehetne írni, de az Olvasó számára szükségtelen kommentárokat felállítani, mert e hatalmas mű minden sora isteni sugallat, melyben még a gonoszság is halhatatlan szofisztikát képes kinyilatkoztatni.

Othello
 
A három „Ősvilági tragédia” mellett sohasem fog háttérbe szorulni Othello és Desdemona szerelme. De ami ezt az önemésztő lázas és vad szenvedélyt is felülmúlja, az a világirodalom legtökéletesebb és legtitokzatosabb alakja, Jago.
Othello a vad és törzsi ösztönökből, a természetközeliségből fakadó nyers valóság, míg ennek antitézise Desdemona, akinek lázadása nem ellentmondás, hanem természetes közelsége annak a kamasz öntörvényűségnek, amely minden fiatal lány sajátja.  Mindketten más és más szemszögből tiszták. Ez adja többek között Shakespeare nagyszerűségét. Megteremt két ellenpólust, melyek hovatartozásáról az olvasói habitusa dönt.
De fontosabb a köztük álló anti-demiurgosi figura a beszédesen hallgatag és titokzatos Jago.
A világirodalomban nincs még egy olyan alak, amelynek a hasonlósága ennyire egyértelmű lenne Luciferéhez, Mefisztóéhoz.
A demiurgosi világ morálja szerint létezik igazság, jóság, léteznek a jók és a gonoszok. A krisztusi világszemlélet értelmében e materiális világ egyetlen értékmérője a szeretet. A megbocsátásban minden ember egyenértékűvé válik, tehát magának az embernek a megítélése részben értelmetlen amiatt, hogy az ember a matéria díszletei között befejezetlen jellemű lény.
És mindezek mögött áll a jágói embertípus. Mindannyian rávágjuk, hogy ő a tökéletes gonosz. Shakespeare nem lenne a világ legnagyobb géniuszainak egyike, ha ilyen egyszerűen karaktereket teremtene.
Ugyanis Jago az abszolútum, bárhonnan nézzük, csak az előítéleteink és a felületességünk láttatja őt annak, ami sohasem volt.
Jago nem rossz, hanem az emberi negatívumokat fordítja egymással szemben. A férfit törtető baromnak látja, a nőt pedig hiú emberalattiságnak. Ezért e két típust egymás felé lendíti. Othello féltékenysége és Desdemona naivsága pusztító elegy, melynek robbanózsinórjára Jago csihol tüzet.
Shakespeare rossz férj volt, házassága a házasság hétköznapiságának hétköznapi tragédiája. Így lesz a nagy angol a házasság és a férfi-nő kapcsolatok legnagyobb ismerője és bírálója.
 Desdemona nem gondolkodott, Othello pedig úgy tett, mintha gondolkodna, miközben rábízta az életét saját indulataira. Mindkét személyiség infantilis, s talán a drámába könnyen beleláthatjuk, hogy a fekete Othello és a fehér Desdemona ezernyi különbözősége egyetlen azonosságot sem tudott felhozni Othello mentségére...

Shakespeare egyetlen olyan műve, melyben a címszereplő tetteiért nem a címszereplő a felelős. Azt is elmondhatjuk Macbethről, hogy a nagy angol drámaíró legemberibb és legvalószerűbb főhőse minden bűne ellenére. Személyisége tele van nemes indulattal és beteges gyarlósággal, s a kettő közti gátakkal. Ingatag férfi, aki talpon tud maradni abban az ősi és vad közegben, amelyet Shakespeare infernális és vad színekkel festett. Állandó döntéskényszerben él, hova is tartozzék. Az egyik választás a vágyak halálos ítélete, a másik pedig az erkölcsé.

 S talán a legmodernebb gondolat is ezé az összes dráma között. A nő által vezérelt férfi lelki tusáját, determináltságát mutatja meg olyan leplezetlen nagyszerűséggel, hogy a gyilkos és fékezhetetlen Macbeth-tel szinte együttérez az olvasó, s a legvégén reménykedik abban, hogy a végzetén felül tud emelkedni. De a valóság nem törődik az olvasó hétköznapi vágyaival, elborzad a címszereplő kiszolgáltatottságán. Hiszen Macbeth racionalizmusa mellett ott áll Lady Macbeth férfias világlátása, s kegyetlen nőisége. Ez a legiszonyúbb robbanóelegy, de Shakespeare mégsem ábrázolja abszolút gonosznak az asszonyt. Sokkal árnyaltabb személyiség, és a nagy angol felvillantotta a szerethetőségeket is ebben az acélos akaratú nő iránt. Ugyanakkor látjuk, hogy mivé sorvad a férfi e borzalmasságában is nagyszerű nőstény által, hogy gyűri alá személyiségét a lélektelen akaratosság. De mégis, hiába minden ellenerő, Macbeth-et csak egyvalami képes elpusztítani: az irracionálissá púderezett racionalitás. Mert hiába a megkísértő boszorkányok, a rémlátások gyötrelme, a királyt ezek csak megingatják. Macbeth összeomlása akkor következik be, amikor az irracionalitás mögött nem talál semmit; életbe lép a tükör-effektus, mely mindennek megmutatja önmaga képét, s a főhős szembesül azzal, hogy a tükrön túl nincs semmi.

A mű félelmetes nagysága a külső tájak és a belső sötétség összeérése miatt olyan megborzongató, hiszen a sötét és komor helyszínek nem a spirituális  borzalmasság kipárolgásai, hanem az ember valódi lényének absztrakt mása…

8. Katona József: Bánk Bán

Katona nem kevesebbet akart, mint egyetlen hatalmas drámai anyagba sűríteni az Othello szerelmi drámáját és a Hamlet cselekvő attitűdproblematikáját.
Egy huszonéves fiatalember többet és nagyobbat akart, mint bármelyik drámaíró az irodalom történetében.
Hajlamosak vagyunk Bánk alakját felnagyítani annak ellenére, hogy Katona annyi ellentmondásos szenvedélyt és borzalmas irányt szabott a sértett és sérült szívű férfi futásának.
Míg Shakespeare Hamletje egy anti-machiavellista hipotézis, addig Bánk elbukása örök nemzeti jelkép.
Iránya és üzenete egyértelmű: minden magyarságba oltott erő élősködni akar a magyarság testén, minden szimbiózisból a magyarság kerül ki hátrányosan.
Nem eléggé kiemelt epizódja mindennek Melinda elbukása.
Katona reménytelen szerelmes volt, meghasadt szívén keresztül egy elnyomott szerelem rágta halálba a költőt.
Katona műve elveszett a postán, ideálja még azt sem vette észre, hogy létezik egy ifjú rajongója, aki mélyen és felsajduló vágyakkal imádja. Önként menekült az alföldi Tomiba, Kecskemétre, ebbe a szép és ihletett parasztvárosba, ahol az ifjú Petőfi tanulta a betűvetést, később Jókai írásművészetté mélyítette az itt szerzett élményt. Katona azonban belepusztult, mert ő belülről élte meg az alföldi sivárságot, számára a puszta nem egzotikum volt, hanem gyötrelmes valóság.
Ilyen előélettel Katona Nőalakja az egyetlen érték, mely Katona Férfialakját kizökkenthette a nagy magyar nyugalomból.
Bánk az, aki Katona akart lenni, s Melinda pedig az a nő, aki sohasem lehetett Katonáé.
A bukás pusztító energiákká változtatta a tunyaságot, Bánk magánélete világtörténelemmé mélyült.  Az őrjöngő bán nem hadbavonult, hanem kivágta a gennyes daganatot a nemzet testéből…

9. Tolkien: A Gyűrűk ura

A világirodalom történetének legellentmondásosabb műve, mivel Tolkien nem értett a hagyományos regényírás alapjaihoz sem, másrészt regényciklusának megszületéséhez egy új nyelv és egy új mitológia kitalálása adta a motivációt.
Harmadrészt Tolkien nem neves irodalmárok vagy gyakorló írók véleményét, hanem egy kisgyermek kritikáját kérte ki az írásműve részértékeléséhez, aki némi zsebpénz ellenében felerősítette ennek a naiv és mélyen katolikus írónak a csetléseit, melyből mindezek ellenére egy gigantikus regényeposz született.
Tolkien háborús veterán volt, de mégis könyvemberként élte életét, s legnagyobb fájdalma az volt, hogy hazájának sem mítosza, sem őseposza nem maradt fenn. Ezért elhatározta, hogy maga ír egyet. Hogy egy hatalmas mesefolyam lett belőle, az az irodalom titkos erőinek cselvetése volt. Így a tudós professzor megalapította a ma olyan divatos szóval emlegetett fantasyt, mellyel elindította a fantasy-nek nevezett irományok kellemetlen áradatát.
A The Lord of the Rings hatalmas könyveiben (melyet papírhiányra hivatkozva adtak ki három vaskos kötetben az író akarata ellenére) minden benne van, ami egy igazi eposzban háborútól szerelemig, cselszövéstől a misztikus erők beavatkozásáig megtalálható. Egyedülálló nagysága abban áll, hogy valóságos enciklopédiáját adta a közös európai mesekincsnek.
Ha szereplőkre, cselekvésekre, küldetésekre vagy mellékalakokra bontanánk a regényt, akkor semmi újat vagy korábban meg nem írt dolgokat kapnánk. A mű értéke leginkább az, hogy ezek együtt alkotnak olyan szép és nemes egységet, melyet csak a nagy antik eposzokban találunk. A történetben az emberi gyarlóságok sokasága mellett megtaláljuk a hazaszeretet eszményét, a szerelem világi eszméjén túl nyúló örökkévalóságot, de leginkább azt a barátságot, amelyet Krisztus hagyott az emberiségre. A szeretet az életet is képes feláldozni egy másik életért.