A legszomorúbb könyv
Minap olvastam újra Farkas Gyula Az asszimiláció kora a magyar irodalomban című mesterművét, mely szellemének gazdagsága és stílusának szépsége ellenére mégis elszomorított.
Farkas Gyula négy zseniális monográfiát írt a XIX. század magyar irodalmáról és a XX. század elejéről, és egy botrányosan rosszat a magyar irodalom egészének történetéről.
Az Asszimiláció kora azt a folyamatot mutatja be, hogy a német származású íróktól miként veszi át a polgárosodás folyamatában a hazai zsidóság a magyar írótársadalmat megillető vezérszerepet, s miként torzul a magyar nyelv egy szikár és terméketlen pesties aszfaltnyelvvé.
Bemutatja a magyar tollháborúkban miképp gyengül és válik védtelenné a magyar géniusz, és miféle önfeladással ássa meg a sírját.
Farkas stílusát nyugodtság és iróniamentesség lényegíti irodalmivá. Nincs benne semmi nagyzolás; a gazdag és okos elbeszélés kegyelmi állapotát adja néhány fájdalamas órára. A jelenkor magyar irodalmának süllyedését látva igaznak érezzük Farkas művének minden megállapítását.
Irodalmi nyelvünk salakja
A XVI. századi vallási villongások egyetlen hozadéka, hogy a tudós filológus asztalára kesernyés desszertet tálal fel a kor alpárisága.
Horváth Mihály átkozódása még szelídebb hang abban a korban, mikor Pázmány leplezetlenül leírja, hogy a festett női arc a k.rvák zászlaja. Pázmány egyébként nem szűkkeblű akkor sem, mikor a k.rva és a s.gg szavakat kell ellenfeleire szórni, de a férfi és a női nemi szervek néven nevezése sem áll távol tőle.
Egy levelének zárlata így szól:
"A protestánsoknak pedig a s.ggem bűzös terhét küldöm."
Horváth paráznának, disznóéletűnek, huncfutnak és beste léleknek nevezi a nem a jámborságáról ismert Szabó Györgyöt, majd így folytatja a levelét:
„Hogy nem tudtak volna még a disznók elszaggatni, avagy döglöttél volna meg… ; avagy ölted volna bé magadat a Dunába… akasztófán száradj meg, a fejed koponyájában varjak és verebek tojjanak, csontjaidat az ebek széjjelhordozzák…”
Pósaházi János nem hagyván magát egy teológiai vitában, így harsog:
„Ez nem csatázik, hanem f.ssal és ganéjjal okádózik… nagy aglant fekete Sámbár szamár barát; sz.ros és büdös állat…”
Természetesen nem kell az antik vagy a kor külföldi irodalmába belelapoznunk hasonló trágárságokért, hiszen a honi desszerteket szolgák sürgő-forgó szolgái sok tányéron hordhatják még elénk. A szomorú mindebben, hogy a háttérben a hit falai magasodtak, melyre a kor elitje vetett sötét árnyékot.
Amiről a férjek álmodoznak
Vaszary Gábor vaskos novellásgyűjteménye. Apró kis történetekben a nagyobb terjedelmű regények kvintesszenciáját adja, de legtöbbjénél azt is érezzük, hogy olyan kis forgácsok ezek a történetek, melyek mintha kimaradtak volna egy-egy párizsi vagy budai regényből. Mintha az író gondosan elrakta volna a kihúzott jeleneteket, hogy semmi se vesszék kárba.
Valamikor Goethe is így tett, minden sort, töredéket megőrzött magának.
A kötet történeteiben semmi kíméletlen irónia nincs, inkább az apró emberi gyarlóságok leltára, melyekből megtudjuk, hogy a franciák mit neveznek Jules-nek, és egy árvíz kapcsán láthatjuk, hogy miért is egyetemes az emberiség.
Vaszarynál is ugyanazt érezni, mint a weinari mesternél, az idő sodrását csak a leírt szavak képesek megállítani.
A Rossz virágai
Baudelaire-t az elmúlt évszázad elején sokan fordították magyarra, így Franyó Zoltán, Térey Sándor, Kosztolányi vagy György Oszkár.
Ezutóbbi fordításkötet nem rég került a kezembe. Kicsi és vékony kötet, Baudelaire prófétai kinyilatkoztatásának még felét sem tartalmazza.
György Oszkár csendes magányba húzódó franciatanár volt, Baudelaire-t és Verlaine-t fordítgatta, és sok helyen – igen sikeresen szellemítette át ezeket a hatalmas verseket bűnről, múlásról és szépségről. Kosztolányi szerint ezen fordítások legnagyobb hibája a fordító és az eredeti költő közötti habitusban rejlik. Míg Baudelaire mindig kemény és sűrű szövésű, addig György Oszkár átültetései sokszor lágyabbak, itt-ott bőbeszédűbbek az eredeti sorok kőtáblaszerű tömörségénél.
Mindenesetre a Babits-Tóth Árpád- Szabó Lőrinc-féle klasszikus fordítás mellett jóleső érzés olvasgatnunk ezeket a korábbiakat is, s talán a többi fordítással egybevetve rádöbbenünk, hogy minden fordítás úgy viszonyul egymáshoz, mint egy szép pasztellkép a valósághoz.
A döbröcöni vadkan
Hasonló nevekkel illették a református-unitárius háború idején a korszak egyik legnagyobb protestáns hitvitázóját, Meliusz Pétert.
Abban az időben, mikor Debrecen és Kolozsvár között tört ki a hitvitázó harc, Meliusz hatalmas alakja majdnem Debrecen javára döntötte el a küzdelmet.
Meliusz sok nyelven értő, óhéberből is fordító, az első magyar orvosi füveskönyv szerzője, ki vitairatok százaival, saját maga által írt imakönyvvel, kátéjával. agendájával, de leginkább kíméletlen stílusával kiegyenlítette az ellenfél túlerejét.
Természetesen Meliusz nemcsak a szentháromság-tagadók kámzsájára lépett, hanem gyakran összeakadt a pápista teológusokkal is.
Eredeti neve Horhi Juhász volt. Németország protestáns intézményeiben tanult, Kálvin feltétlen híve, aki Debrecenben olyan tekintélynek örvendett, hogy ellenségei Péter pápának csúfolták.
Életeleme a vita volt, szavaiban olyan nyers és durva, tudományában olyan erőteljes, hogy katolikus ellenfelei is meghátráltak előtte. Bár Méliusz nem nyerte meg a háborút, durvasága, vadsága és verbális kegyetlenkedései ellenére az irodalomtörténet szép és gazdag magyar nyelvéért megőrizte robosztus alakját és elburjánzó lombos szavait.
Ami az Összes versekből kimaradt
Kosztolányinak van egy kevéssé ismert verse, mely ingerlően rossz, de mégis megnevettetti gyarló emberi mivoltunkat.
Egy alkalommal Kosztolányi meglátogatta Karinthy Frigyest, de az író békésen szundikált, s nem fogadta a költőt. Kosztolányi a várakozás pillanataiban papírra vetett egy impresszionista hangulatot, melyet az alábbi ajánlással küldött fel az alvó Karinthynak:
„Karinthy Frigyesnek, úri-magának, az embernyi embernek,
De kicsit talán a Kálomistának is küldöm, azzal az
Instanciával, hogy ne átallaná elolvasni ezt a nekem-kedves
Poémát, minden irányban”
Mások szerint Karinthy paródiájának hatására született az alant olvasható költemény, melyet olvassunk előbb vízszintesen, majd az első betűket összeolvasva felülről lefelé…
Nyár,
A régi vágyam egyre jobban
Lobban,
De vár még, egyre vár.
Kár
Így késlekedned, mert az éj setétül.
Az élet
Siralmas és sivár
Enélkül.
Gigászi vágyam éhes, mint a hörcsög,
Görcsök
Emésztik s forró titkom mélye szörcsög.
Mostan hajolj feléje.
Közel a lázak kéjes éje.
Akarod?
Remegve nyújtsd a szájad és karod.
Itt ez ital illatja tégedet vár.
Nektár.
Te
Hűtelen, boldog leszel majd újra, hidd meg.
Idd meg.
|
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
