16. Oswald Spengler: A Nyugat alkonya

A filozófia történetében nincs még egy olyan mű, amely ennek a szikár és inkább tudósok számára létező műfajban ennyi költői és nyelvi szépséget, ennyi eleven és sziporkázó szellemességet sűrítene magában.

A német filozófia általában komor és szikár páncélteste a filozófiának, kíméletlen fegyver a poétikus lelkű ember szíve ellen. Spengler prózája azonban érző és érzékeny, ugyanakkor pontos, közvetlen és jól érthető. Nincsenek benne elvont és bosszantó spekulációk, és még ellentmondásai is emberivé teszi. Ilyen a pszeudomorfózis tana, mely a második kötet vitairata az elsővel szemben.

Spengler arra vállalkozott, amire azelőtt senki, hogy a világtörténelem jövőjét tudományos alapon megírja. Teszi ezt a matematika induktív módszerével úgy, hogy az egész koncepció a végeredményben a deduktivitáson alapul. Spengler elmélete egymástól független kultúrkörökké komponálja az ember történetét, melyek az évszakok körforgása szerint kitavaszodnak, megérnek, hanyatlanak és elpusztulnak. Ezen elv alapján a Nyugati kultúra következő évszázadainak történetét  is kiszámíthatjuk.

A tudományos-fantasztikus író azonban joggal teszi fel a kérdést, ha ismerjük a jövőt, az megváltoztatható-e.  A választ Spengler ugyan megadja művében, de az olvasó válasza Spenglertől függetlenül az igen. Ha pedig az olvasónak van igaza, akkor Spengler elmélete nem születhetett volna meg a spengleriánus filozófiát elutasítók szemszögéből. De aki hisz Spenglernek, az tudja, hogy a spengleri világlátás csak a nyugati vagy Fausti kultúra körforgásában jöhetett létre. Aki nem hisz ennek a porosz lángelmének, az is elámulhat koncepciója nagyságán, és a legszebb mondatokon, amelyeket valaha írtak Rembrandtról, Shakespeare-ről, a görög drámáról vagy Wagner zenéjéről.

17. Wolfgang von Goethe: Faust

Spengler szerint egész nyugati kultúránk jelképe a fausti ember, a végtelenbe törő vágy hordozója. Faust valójában a germán ember talán legtökéletesebb megnyilvánulása, s ezen  a szempontból kevesebb, mint Madách Embere, aki az Isten teremtette földi valóság egyetemes szimbóluma.

Goethe egész írói attitűdje a nyugati kultúra alkonyának  felismerése, akkor jelent meg, amikor már a modern kultúránk végzetét megérezték a kor nagyjai, hiszen a pusztulás első fázisában az ember már vissza tud tekinteni.

Faust alakja Marlowe Faustusában nyer létjogosultságot az irodalom számára, de Goethe a megkísérthető ember mellett megmutatta az idő relativizmusát, az emberi élet viszonylagosságát, a lélek örök fiatalságának vágyát az elmúló anyagi lét függvényében. A tragédia szépsége nemcsak a komor történet rettenetességében rejlik, hanem abban a sajátos középkoriasan német légkörben, amely az olvasó torkát is összeszorítja.

18. Ottó Weininger: Nem és jellem

Weininger a német irodalom azon írója, akiben semmifajta németesség nincs. Nemcsak azért, mert Weininger zsidó volt, aki protestáns vallásra tért, hanem elsősorban azért, mert semmi fausti vonás nincs benne.

A Nem és jellem a férfi-nő kérdés egyik legbravúrosabb hipotézise, de hiába Weininger mélyenszántó és hatalmas műveltsége, elképesztő és legtöbbször megborzongató szellemessége, a nő ebben a könyven a zsidó gondolkodás vendégalakja. Nem a Nőt kapjuk meg e könyv által, hanem a zsidó nőt, s nem a férfit annak egyetemes emberi minőségében, hanem azt a férfit, akit egy zsidó férfi kívülről lát egy nyugati férfiban.

A fiatalon elhalt Weininger ebben a korszakos nagy műben a zsidóságról is ír, és szinte sehol sem olvashatunk a zsidóságról és a zsidók Jahve-kultuszáról keserűbb szavakat, mint a Nem és jellem egyik legmegrázóbb fejezetében.

Weiningerről azt állítja az irodalomtudomány, hogy öngyilkos lett. Ám e sorok írója  még akkor sem hisz Weininger öngyilkosságában, ha Weininger férfiúi csúnyasága, megnemértettsége és szelíd őrülete közül egy is elég lenne az önpusztításhoz. Weininger valószínűleg gyilkosság áldozata lett. Könyvét félreértették, ezért kellett meghalnia. Legalább annyira, ahogy Weininger félreértette az Istenteremtette világot és benne a madáchi embert, mert sem Goethe, sem Weininger nem láthatta olyan fennköltségben az embert, ahogy a nőktől megvetett Madách látta. Mert a nők iránti érzelmük sem volt azonos, bárhogy akarja az irodalomtudomány mindkettőjüket nőgyűlölőnek kinevezni. És nyugodtan elmondhatjuk, hogy Weininger sem volt nőgyűlölő, csak sokkal specifikusabb volt a látása mint Madáchnak, és nem volt meg benne a megértésen alapuló megbocsátás képessége, ahogy Madách önmagából kivetített Ádámjában megvolt.

Mindezek ellenére a Nem és jellem hatalmas mű, az egyik legjobb, legmélyebb és legelgondolkodtatóbb filozófiai mű, amit valaha ez Ember papírra vetett.

19. Arthur C. Clarke: 2001: Űrodüsszeia

Clarke hatalmas látomása az emberiségről egy forgatókönyv átdolgozása regénnyé. Irodalmi stílusa angolosan kimért és néha kellemetlen, de az elgondolás mélysége és mérete mindenképpen egyetemes.

Clarke tudós volt, nem középszerű, de nem elég nagy ahhoz, hogy higgyen Istenben. Paradoxmódon minden regényében van valami nehezen követhető istenkereső attitűd, és néha azt érezzük, hogy Clarke mindenáron a világ istennélküliségét akarja bebizonyítani. De azt is érezzük, hogy minden írásában ott van az elbizonytalanodás feszültsége, s az olvasó állandóan érzékeli a „mi értelme volt” örök kérdését.

A Randevú a Rámával című regényében egy repülő óriáskapszulában újra és újra lejátszódik az evolúció. Az olvasó a regény végén azt kérdezi, hogy mit akarnak bizonyítani az Idegenek mindezzel. Hiszen a teljes bizonyosság az intellektuális létezésnek és magának a gondolatnak is a halála.

Az Űrodüsszeia a földi civilizáció idegen általi elindításáról szól. Az olvasó azonban rögvest az kérdezi, hogy ki tanította meg gondolkodni az első gondolkodó fajt. Mindezen ellentmondások ellenére Lem Solarisa mellett Clarke nagyszabású űreposzának mélysége a modern irodalom egyik csúcsteljesítménye. Mi sem bizonyítja jobban mindezt, hogy a tudományos-fantasztikus műfaj számára ez a két regény adta a legmélyebben szántó filmalkotásokat.

20. H. G. Wells: Világok harca

Wells-et szokás a sci-fi atyjának tekinteni (Verne-ével együtt), pedig Wells nem fantaszta volt, hanem elsősorban társadalmi problémákkal foglalkozó szociológiai író. Ő köti össze Shaw-t Huxley írói attitűdjével és látásmódjával.

Mert Wells Shaw fabianus szocializmusától látványosan jutott el az utópisztikus arisztokratizmushoz.

Wells nem volt különösebben jó író, inkább dilettáns volt, de zseniális dilettáns. Nagy gondolkodóvá sem válhatott, hiszen nem volt elég realista, látásmódja sokdimenziós volt a földhözragadt kispolgáritól a fantaszta határáig.

Nagy népszerűséget szerzett már korai regényeivel is, később külföldi pályafutása e fantasztikus díszletek és történések közé szorított szociológiai fejtegetéseinek köszönhető. Valójában az emberi reakció érdekelte a nem emberi körülmények között. Ilyen az Emberek a Holdon, a Világok harca, a Láthatatlan ember vagy az Istenek eledele is. Kései műveit szinte senki nem olvassa; ezekben az elmélet túlságosan is elvont, és a vágyott arisztokratizmusa miatt kellemetlen olvasmányok. Wells valójában plebejus származék, rossz családi háttere, gyermekkori betegsége olvasásra kényszerítette, származását mindig világnézeti alapon akarta kompenzálni.

A Világok harca mégis az irodalomtörténet egyik fontos iránya, s témája az egyetemes emberiség. Azt mutatja meg, hogy egy történelmi kataklizma idején képes-e az ember önmagában és önmagától ember maradni, s a társadalom emberi keretei képesek-e megtartani az embert. Wells megmutatja, hogy Isten nélkül kicsinyes és önhitt kasztrendszerünk egy silány falú buborék, mely az első krízis alkalmával szétpukkan. A Világok harca azt is megmutatja, hogy a gondviselés az ember egyetlen alternatívája. Ugyanerről szól a Dr. Moreau szigete is, a teremtő ember a teremtő Isten nélkül való meghasonulása.