Húszkötetnyi sikoly

Ezt mondta Ernst Theodor Amadeus Hoffmannról Heine, mikor megemlékezett a híres és hírhedt festőről, karmesterről, színházi mindenesről, publicistáról, karikaturistáról, költő és íróról, aki úgy állt polihisztori méltóságában a német romantika meredek ormai közt, mint egy reneszánszból itt maradt anakronizmus. Balzac az emberábrázolás képességét csodálta benne, míg Baudelaire és Poe az irracionalitás kapuinak kinyitását tanulta meg tőle. De Maupassant és Dosztojevszkij nélküle nem lenne oly ijesztőn szatirikus és komor egyszerre. Doppelgängerjével a pszichológia előtt jóval tökéletes leírását adta a skizofrénia állapotának.
Maga is kettős életet élt, a nappali világosság mellett joviális német kispolgár volt, szorgalmas hivatalnok. Azon éjszakákon, mikor nem dolgozott, rettenetes tivornyákon vett részt. Gyógyíthatatlan alkoholista volt, s képzeletében a festő és zeneszerzői mivolta örvénylő látomásokat kevert a szétbomló érzékelés alkoholmámorába.
Éjjel, mikor feltárultak a kapuk, Hoffmann íróasztalhoz ült, s megalkotta a mesevilág legborzalmasabb figuráját, a homokembert, aki kisgyermekek szemgolyóit gyűjti. Állítólag felesége fogta a kezét írás közben, mert annyira reszketett a maga által szerkesztett kísértetektől és varázslóktól. Ijesztőbbnél ijesztőbb figurák keltek életre tolla alól, és történeteinek legtöbbje ma is rettenetesmeséjükkel elborzasztanak.
Hoffmann egész életét ez a kettősség irányította. Alacsony, csúnya, rendkívül sovány és púpos volt, átmenet lehetett Alexander Pope és a mi Kölcseynk közt. Nála csak egyvalaki volt rémisztőbb saját korában, az olasz hegedűvirtuóz és komponista, Niccolo Paganini.

A költő, a párbajhős és az aszkéta

A conceptismo és cultismo fényes korszakának óriása volt Félix Lope de Vega y Carpio. Nemcsak alakját, műveinek cselekményességét, életének kalandjait jellemzik roppant méretek, hanem műveinek mennyiségét is. Több mint kétezerháromszáz színművet írt, miközben a spanyol armadával hadjáratot vezet, a női hálószobák nagy ismerője, teológia tudományának professzora, rétor, máltai lovag, inkvizítor, bíró, párbajhős, költő, műfordító és színházi ember. Egész élete kaland, alkotás, csillogás, ékesszólás és aszkézis egymásutánja. Istenáldotta tehetség, mozarti csodagyerek, ő a korszak ingeniója, bámulatra késztető ragyogás. Perez Galdós, a kitűnő múlt századi író mondja róla, hogy reggel még a szentháromságot dicsőíti, este a hozzá kegyes hölgyeket.
Költői teljesítményének legjelentősebb értéke, hogy százötven évre meghatározza a spanyol színház irányát. négyes trocheusokban megírt ottava rimákra emlékeztető strófái sajátos, heroikus jelleget adnak műveinek, ezeknek a „köpenyes, kardforgató”kalanddrámáknak. Színpadra szánt műveinek mára csak ötöde maradt fenn, de szelleme ma is a spanyol identitás egyik legragyogóbb öröksége.
Élete legalább olyan kalandos volt,ahogyan művei telve voltak intrikával, meneküléssel, ármánnyal, cselszövéssel, felbukkanó vagy eltűnő emberekkel, pengék csattogásával, csókkal, vággyal és szenvedéllyel.
Hamar árvaságra jut, nagybátyja neveli fel. Olyan tehetség, hogy ötévesen már latinul versel, tízévesen latin műveket fordít spanyolra. Jezsuiták nevelik és tanítják, de a fiatalember tizenhétéves korában olyan szerelmi botrányba keveredik, mellyel elodázza pappá szentelését. Egyik szatírája miatt száműzik. Később ez a száműzetés tíz évvel meghosszabbodik, mivel Lope de Vega zsarolási ügybe keveredik. A száműzetést egy nő elcsábítása miatt megszegi, az újabb botrány miatt kénytelen feleségül venni a megbotlott lányt. Majd tengerre száll, de az Isten mintha tenyerén hordozná, túlél minden vihart és csatát, magának az Armadának a pusztulását is.. Ezután tragédiák következnek, felesége szülés közben meghal, majd törvénytelen együttélés miatt bűnvádi eljárás indul ellene. Törvénytelen lánygyermeke apáca lesz, aki később megszökik a rendből, fia pedig vízbe fúl.
Sikeres drámaíró lesz, majd a pápa teológiai díszdoktorrá avatja, miután pappá szentelik. Egy eucharistikus perben maga is részt vesz, a vádlottat ostyagyalázás miatt megégetik. Egyik művét a király jelenlétében pompás díszletek közt adják elő, majd lovaggá ütik. Mint az ékesszólás mesterét, a teológusok és tudósok ámulattal hallgatják.
Élete újabb családi tragédiától terhes, gyermeke megőrül, s ennyi baj következtében a korszak spanyol Cyranója megfárad. Vallásos élményei következtében aszketikus életmódra rendezkedik be. Napokig korbácsolja a testét, a falakat vörösre festi a vére.
Halálában megdicsőül, óriási gyászszertartással temetik tömegek előtt, melyet három püspök celebrál. Költő, párbajhős és aszkéta volt egyszemélyben, s a legnagyobbak egyike, aki valaha feltűnt a költészet egén.

Csízió

Ma már csak szólásainkban él, pedig maga a szó műfajtörténeti fogalom, régi naptáraink, kalendáriumaink részét vagy egészét jelenti. A Peer-kódex lapjain találhatók fel a legrégibb latin nyelvű magyarországi csízió, az úgynevezett Behan-féle Cisio-Janus, melyet Heinrich Gusztáv tanulmányozott először filológiai alapossággal.
A kifejezés Krisztus körülmetélésének latin szóelvonással keletkezett (Circumcisio Domini), melynek népies alakja lett a csízió. Az év tizenkét hónapját páros verssorokban, disztichonokban írták le. Az első magyar csízió Szekel Estvan (Székely István) Calendarium magiar nielwen (Kalendárium magyar nyelven) címmel írta, s Kazinczy szerint 1549-ben, melyet a későbbi tudomány 1538-ra módosított.
Ennek mintájára számtalan csízió jelent meg és terjedt el különböző minőségben. A csíziók közkedvelt írások voltak, hiszen tartalmaztak asztrológiai leírásokat, külhoni históriákat, gyógyászati magyarázatokat köpölyözésről, arról, hogyan és mikor kell eret vágni és különböző gyógynövények hatásairól is szóltak.

Az első magyar nyelven lejegyzett szitkozódás

A Dubniczi krónika az Illésházy család dubniczi kastélyából került 1826-ban a Nemzeti Múzeum tulajdonába, majd a későbbiek folyamán a Magyar Tudományos Akadémia levéltárába.
Szerzője ismeretlen, szövegrészei a Bécsi Képes Krónika első öt fejezetéből származnak, majd a többi részek a Budai Krónika (Chronica Hungarorum) részbeni átvételei. Különbözősége azonban politikai irányultságában érhető tetten, hiszen amíg a Budai Krónika Mátyást dicsőíti, addig a Dubniczi Krónika Mátyást számon kéri, hogy nem a török ellen hadakozik, a seregeit külföldön állomásoztatja, s szemérmetlenül megadóztatja az arisztokráciát.
A Krónika szövege számos hadi eseményt is leír mindamellett, hogy hiányos és a Mátyás Flórián általi 1884-es kiadás pontatlan.
A Kódex lapjain található meg az első magyar lejegyzett szitkozódás, mely Anjou Nagy Lajos király 1355-ös katonai akciójában részt vevő magyarok szájából hangzik el.
A csata rendkívül véres volt, a parancs szerint a magyar hadtestek foglyot nem ejthettek. A Zürich előtt lezajlott csatában a magyarok valóságos mészárszékké változtatták a csatateret az évszázadokon át tartó német támadásokat megtorolván. A parancs értelmében a kezeket csuklóból, a karokat vállból, a fejeket nyakból kellett levágni. A Kódex így ír a magyarok szándékairól:
„Wezteg kwrwanewfya zaros nemeth, iwttatok werenkewht, ma yzzywk thy wertheketh”.
A szöveg latin textusában szereplő magyarul leírt mondat ma így hangoznék:
„Maradj veszteg, kurvanő fia, szaros német, ittátok vérünket, ma mi isszuk a ti véreteket”!

Pokolból a pokolig

A XVII. század egyik legismertebb alakja volt Listius László, a költő, misztikus, okirat-hamisító, csaló, méregkeverő és pénzhamisító.
Köpcsény várának zord falai közt élt, omladozó bástyáit jobbágyainak félelme felhőzte még sötétebbre. Házakat gyújtott fel, szolgái megrémítették az ott élőket, s Leányvár komor romjai közt megidézte a sátánt. Jezsuiták feljegyzései szerint fekete miséket mondott, ha kellett saját kezével gyilkolt. Első felesége halála után újra megnősült, de gyermeke nem születhetett az asszonytól. Rövid idő elteltével mégis gyermeket nevelt a Listius család. A gyermek azonban elhalt, de kisidő múlva újabb fiúgyermeket mutattak be a Köpcsény környéki főuraknak. Valójában Listius Bécs egyik külvárosából várandós asszonyokat hozott magával mindkét alkalommal. Miután az asszonyok megszülték a gyermekeket, a gróf egy kalapáccsal agyonverte a szerencsétlen nőket. A második esetben a holttestet egy verembe dobta, hamuval és mésszel hintette be.
Listius egy alkalommal Bécsből patikust rendelt magához, hogy általa kitanulmányozhassa a méregkeverés összes eljárását. Ezen tudással saját anyját, majd halálos ellenségét, Listius Jánost, a nagybátyját is meg akarta öletni. Mivel a megbízott inasok megrettentek a gyilkosság következményeitől, ezért mindkét gyilkossági kísérlete meghiúsult.
Gyermeke azért sem született, mert a gróf szodomita volt, második felesége jegyezte fel róla, hogy egyetlen estét sem töltött vele, hanem gyermekkorú inasával hált együtt.
Listiust azonban pénzhamisítás miatt tartóztatták le, s a börtönben töltött egy év után Bécs főterén lefejezték.
De a család felett komor és sötét átok ült. Rabolt gyermeke gyilkosságba esett, majd a börtönben öngyilkos lett.
Köpcsényt Listius János örökölte, aki azonban hamarosan meghalt. Listius János fia a félelmetes és boszorkányok által uralt birtokot eladta, s félelmében elhagyván az országot, szerzetes lett Velencében.
Listius Lászlóról az irodalomtörténet szűkszavúan emlékezik. Pintér Jenő kimutatta, hogy nagy eposza a Brodarics-féle krónika szolgai másolata. Szerb Antal a kor főúri verselőinek átlagához méri. Ezzel ellentétben Listius nem volt sem tehetségtelen, sem jelentéktelen. Művét még a XIX. században is tanították, mert jól verselt, gazdag műveltség birtokában igazi költői egyéniség és kitűnő stiliszta volt. Családjában filológusok és költők találhatók, s ha Listius László lelkében a deviancia és a kapzsiság nem öltött volna ilyen méreteket, akkor talán nemcsak Zrínyi halhatatlan remekműve lenne az egyetlen nagy barokk eposzunk.