26. Horatius: Ódák

A Sabin-hegységben, a Vicovaro és az Ustica közötti árnyas meredélyek honában, hol a Digentia forrása vet fehérlő habot, élt az antik világ legnagyobb költője, Quintus Horatius Flaccus.
Hatalmas költészetéből mára csak egy név maradt, az is az iskolai feleltetések kötelező penzuma. Egész lénye és költészete akkor is, és ma is törhetetlenségében is fenséges márványtömb. Ugyanakkor nincs még egy költője az antik Róma irodalmának, akiből annyi hétköznapi szentencia, annyi tiszta és hétköznapi bölcselet élne tovább, mint az aranykori költő ódáiban.
Nevéhez olyan fogalmak és idézetek köthetők, melyek önmagukban is a költészet lényegét adják, mint a nonum prematur in annum (kilenc esztendei várakozási idő), az egykor kötelező latin szavallat, az exegi monumentum aere perennius (maradandóbb az ércnél, mit emeltem), az odi profanum (alacsony tömeg), az Integer vitae scelerisque purus non eget mauris… (Tiszta, bűntől ment szívű férfiúnak mód gerely nem kell sohasem…). A carpe diem-életérzés nagy költője volt, nemcsak az aranyközépszeré.
Egy felszabadított rabszolga gyermekeként látta meg a napvilágot, akit az apja kitűnő nevelésben részesített, s a fiatalember szépsége, kellemes modora, önuralma és kedélyessége hamar vonzóvá tették társasági körökben. Bár Orbilius Pupillus iskolájában a bot és a korbács fegyelmét is megtanulta, életének néhány szakaszát leszámítva kegyelmi állapotban élt. Brutus hadseregében tesz szolgálatot, a csata végkimenetele ellenére életben marad. Vergilius mutatja be Maecenas-nak, s innentől kezdve kegyeltje lesz a római hatalomnak.
Kicsi marad, kopasz és kövér, akit szeretnek és becsülnek birodalom szerte. Még a császár is maga mellé rendeli, de Horatius nem vállal magas hivatalt. Tudja, hogy függetlenségét elveszíti ez a kényelmes és legfőképp lusta szellem, akire Baudelaire emlékeztet leginkább azzal a különbséggel, hogy a nagy római egész életben fényűző és gazdag életet él. Félti függetlenségét, kényelmes életét, a túl nagy vagyon nem vonzza. Megelégszik csodálatos tájaival, fényűző kerti lakával, szép szolgálóival, de leginkább azzal, hogy kedvére heverészhet, hogy éjszakánként bámulhatja a csillagokat, hogy aranylángú borokat ihat, s beszélgethet szomszédjaival. S mikor vágyik a nagyvárosra, a hatalmasok barátjaként élhet a világbirodalom urai mellett, s közvetlen közelről lesheti ki a világtörténelem nagy pillanatait.
Ódáiban magáévá teszi a görög költők metrumait, ódáinak fele az örökké rajongott görög költészet mértékével szólnak. Hölderlin, Virág Benedek, Kölcsei és leginkább Berzsenyi elképzelhetetlen Horatius nélkül. Ő tanítja meg egész Európát a görög költészetre, s Horatius nélkül nem élne a lélek és a tájak egymásba lendülő csodája, mikor a lélek évszakai felvirradnak. Ilyen szempontból Stefan Georgét előlegezi, de legmélyebb hatása egy félig francia, félig kreolra, a kubai származású José-Maria de Hérédiára hat tökéletesre csiszolt művészetével.

27. Hérédia: Trófeák

1895-ben jelenik meg a nagy parnassien monumentális kötete, a Trófeák. Ez a grandiózus szonettgyűjtemény elmeséli az antik világ meseszerű alakjait, beszél az antik Róma nagyságáról, a reneszánsz pompáról, elvisz Krisztus gyermekkorába, mikor a Szent Család a nap végén összeül, s rácsodálkozik a gyermek Jézus fáradhatatlanságára.  Ugyanakkor elvisz a mediterrán tájakra, korallzátonyok elborzasztón szép misztikumába, vulkánok mélyére, egy szieszta mozdulatlan aranyvilágába.
Hérédia Ronsard és Petrarca mellett a szonettművészet  legnagyobb alakja. Verseinek zeneisége tökéletes arányt alkot formai pontosságával A francia Horatius örökségének élt, Flaubert mellett Hérédia a művészi pontosság legragyogóbb alakja. Minden szonettjét akkurátus pontossággal formálja, csiszolgatja, mint egy aranyműves az ékszereket. Volt olyan szonettje, melyhez három hónap előtanulmányt folytatott, s így történelmi miniatűrjei nemcsak az ábrázolás mintaképei, hanem a kor tökéletes lenyomatai is.
Hérédia a legrangosabb kitüntetésekben részesült, az Akadémia tagjává választotta, s a Bibliothéque de l'Arsenal igazgatójaként mint a tökéletes hivatalnok fejezte be életét. Híres ars poeticájában felvillan a horatiusi eszme a tökéletességről:

„A legnagyobb pontosság a legnagyobb ragyogásban"

28. Stefan George: Das Jahr der Seele

George a német irodalom legfegyelmezettebb költője. Van benne valami Goethe márványszobor nagyságából, a német szellem patetikus emelkedettségéből, Horatius tökéletességéből, Baudelaire misztikus látásából, s Dante méltóságából.
Háromnyelvű költő, vívódik, hogy melyik nyelven szólaljon meg. Lefordítja németre Dante Commediáját, melynek tökéletessége csak a babitsi fordítás tökéletességéhez mérhető. Lefordítja Baudelaire Les Fleurs du Mal-ját, de hamar ráeszmél, hogy azt a kőtáblaszerű költészetet, melynek egész eszmeiségének újbóli megmutatása csak német nyelven lehetséges.
George költészete tele van nyaktörő mutatványokkal Ez a költészet a magasba vágyik, izmos és hatalmas, s ha inas is, ezek az inak architektúrává feszülnek, az egész költészet egy építészeti csoda, melynek oszloprengetege, kupolája, gótikus ablakai vannak, s az egész azt sugallja, hogy az egész épület Isten tetszésére épült.
A Lélek éve benne volt a levegőben. Már Madách is kultúrkörökké komponálta világtörténelmét, ahogy Vico, majd később Spengler, és a spengleriánus humuszból felsarjadó történettudomány. De George lélektani oldalról közelíti meg a lélek és az idő összefüggéseit. Már Horatius kései verseiben is ott a lélek ősze, ahogy minden kultúra őszében ott áll a próféta, aki a lélek évét egész körforgásában látja, akinek az arcát már az őszi múlás arany szellői fürdetik, s aki messze ellát a lélek telébe, miközben elsiratja az élet zsongó szép tavaszát.
A Lélek éve a költészet történetének egyik legszebb kötete, a mai olvasót is visszaviheti a szépség színes és ábrándos sodrásába, melyet egyre kevesebben éreznek meg …

29. Georg Trakl : Versek

Trakl a legnagyobb osztrák költő, de olvasása közben mégsem érezzük az ausztriai német jellegzetes hangzását; hanem valamiféle egyetemes hangszer hangjait halljuk. Trakl költészetét az őrülettel szokták magyarázni, de helyesebb, ha a rémület oldaláról közelítjük meg, s az őrületét csak következményként vizsgáljuk.  Ezt a csodálatos költőt a rémület és az egzisztenciális bizonytalanság egy spirituális változata betegítette meg, s néha olyan érzés fog el bennünket, mintha Trakl a születéselőtti tájakat látta volna újra, s ezek a  tájak felszippantották gyenge szívét, s költészetté facsarták azt. Olvasván ezeket a költeményeket, egyetlen szókapcsolat jut az eszünkbe, gyönyörű embertelenség. Itt nincs semmi valóságos, olyanok ezek a versek, mint a gyermekrajz juxtapozíciói. Az őrület kivetülései finalizmusként jelennek meg, a tájak mintha a fejből párolognának elő a semmibe, s így lesznek maguk is csak illúziók, a borzalom délibábjai.
Georg Trakl gyógyíthatatlan alkoholista és kokainista volt. Nem a grodeki valóság pusztította el, hanem a két világból összeérő Grodek, ez az infernális látomás, mely kívül rekesztett minden emberi lényt a verseiből. Ezért szeretett bele saját húgába, s ezért tűnnek el a tájakból az emberek. Ezért érezzük Paál László festményeihez oly közel Trakl utolsó felvillanásait. Az emberi alak, ha megjelenik ezeken a tértelen vásznakon, ”az emberutáni csendre” utalnak. Mindennek ellenére ezek a versek olyan szépségeket láttatnak, amelyekhez hasonlót csak Beethoven végső kvartettjeiben hallunk vagy Paál László és Modigliani festményeinél érzünk.

30. Ady Endre: Új versek

Ady 1906-os kötete az egész magyar költészetet megújította, melyhez kellett egy új magyar nyelv, melyet ady-nyelvként tart számon az irodalomtörténet.
Mindezek közhelyszerűen hatnak, de ha valaki belegondol, Ady tette olyan nagyjelentőségű volt a magyar költészet fejlődéstörténetében, mint a Holdraszállás az emberiség fejlődése során.
A költészetben a Petőfi-nyelv több mint fél évszázadon át élt, s a korszakok csak vettek belőle, s maga a nyelv úgy elkopott, mint magányos szikla a tenger közepén. Bár a Vajda-Komjáthy-Reviczky csoport kísérletet tett egy pre-ady nyelv megteremtésére, de abban a korban egy másfajta nyelvi harc folyt az asszimilálatlan akarnokság és egy korábbi nyelvi állapotot konzerválni akaró szellemiség között. Arról senki nem akart tudomást venni, hogy a régi magyar nyelv a latin behatással megváltozott, erejét elmosta az erőszakolt európai grammatika és nyelvi penetráció. Ezért a magyar nyelv alkalmazkodván az új helyzethez százévenként újból sarjadt, megerősödött, izmokat növeszt az elinasodó végtagokra. Ilyen volt a Balassi-nyelv, majd a Pázmány-nyelv, később Csokonai fűszeres magyarsága, majd mindezek után az elvénülő deákosságból kilombozódó Petőfi-nyelv.
Ady új szerelemtant és új magyarságlátást hozott, melyet súlyossá tett a sok százéves protestáns nyelvi akarat és szabadság. Adyban ezernyi irány egyesült úgy, hogy nem oltották ki egymást, hanem egymás mellett éltek, vettek levegőt, gyúltak fel, hogy elparázsló szépségükben újabbakat lobbantsanak lángra.

31. Oscar Wilde: Dorian Gray arcképe

Wilde félelmetes regénye, mely telve van kölcsönvett irodalmi esszenciákkal, nem más, mint egy hatalmas szintézis. Benne van a középkor miszticizmusa, ördögi félelme, benne van Byron, s még inkább Balzac Szamárbőr című regénye, de leginkább Wilde félelme és depressziója. Ahogy Byronnál minden szereplő maga Byron, mintha itt is mindenki Wilde lenne, még jobban önmaga, mint Byron, mert itt még a halott menyasszony Doriant üldöző fivére is Wilde külső szemlélői attitűdje, ahogy ez a baudelairie-en lusta és kevély Lord. És Basil Harvard, valamint Dorian Gray is Wilde egy-egy mozdulata, életérzése vagy csak vágya. Wilde egyik tragédiája, hogy nem lehetett festő, másik pedig, hogy nem lehetett Dorian Gray.
A nagy ír paradoxonmondó, ahogy Szerb Antal nevezte, minden írása egy kis esztétikai tanulmány némileg megnyomorított morállal. Valamiképpen Faust átmentésének századfordulós kísérlete akkor, amikor az embereknek megkeseredett a szája az ördögöktől, a szépségkultusztól, a formai tökéletességtől és a túlságosan szellemes emberektől. A korszak fennkölt arcképét ekkorra már a világégés előszelei mosdatták, míg Wilde könyve csak egy gyönyörűen megírt, izgalmas anakronizmus volt, mely - hogy magunk is mondjuk egy Wilde-i paradoxont - ma sokkal aktuálisabb, mint saját korában.

32. Bulgakov: Mester és Margarita

Bulgakov nem érhette meg regényének kiadását, s azt sem, hogy az irodalmi világ egyként hajt fejet korszakos műve előtt. Monumentális alkotás méreteiben is, de leginkább megközelítéseiben. Óvatos fennköltséggel mondhatjuk rá, hogy több dimenziós mű, melynek idősíkjai hol összeérnek, hol úgy összegabalyodnak, hogy az olvasó alázatos visszalapozásokkal keresheti csak meg a szétfutó szálakat. Bulgakov természetesen stílusával sem könnyíti meg az olvasó dolgát, van benne valami száraz és leegyszerűsítő, ugyanakkor fárasztó dinamizmus is, melyben csak kevés megfáradásokat érezhetünk az író részéről, annál többet az olvasótól. De mindezek felett áll Bulgakov látásmódja, megborzongató álmiszticizmusa.
A mélyen vallásos olvasókat sértheti Bulgakov sajátságos evangélium-felfogása, de leginkább túlhajszolt gnoszticizmusa. Ahogy Kazantzakisz hírhedt regénye, úgy Bulgakové sem teologizáló mű, hanem az emberi szellem és a szellemi világrend közötti interakciókat keresi. Központi alakja nem maga a Mester és nem is Margó, hanem Woland, Mefisztó kései leszármazottja, joviális világpolgár. Olyan érzésünk van, mintha Frankenstein doktor Baudelaire-ből és Kantból fércelte volna össze. Mellette groteszk alakok tömkelege, melyhez csatlakozik az érzéki Margarita Nyikolajevna és maga a Mester is, aki inkább anti-Faust, ahogy Margó is Anti-Margit.
Bulgakov regénye ehhez mérten antiregény, talán Gorkij és önmaga paródiája, ahogy az egész világirodalomé is, mindemellett egy új irodalom kezdete. Ha hihetünk Spenglernek, akkor az orosz kultúrkör egy új világlátás kezdete, talán tavasza is. Mindenesetre a Mester és Margarita olyan, mint egy soklapú drágakő, ahogy forgatjuk, mindig máshogy vetíti elénk a világot.