37. Szolzsenyicin: Gulág szigetcsoport

Szolzsenyicinnel lezárult az orosz regényirodalom ezüstkora, mely Gorkijjal, Solohovval indult a századforduló izmusos zűrzavarában. Már az aranykor két óriása, Tolsztoj és Dosztojevszkij között is óriási különbség van, mert Tolsztojjal az álvallásosság a győzedelmeskedett Dosztojevszkij mély Krisztus-hitével szemben. Spengler sokat idézett gondolata, mely szerint Tolsztoj míg Krisztusról beszélt, addig Marxot gondolta, az orosz történelem sajátos eldeformálódását jelentette. Ez a tolsztoji vonal élt tovább, melyben nem volt annyi spiritualizmus, hogy a valóságon túl lásson. Így Gorkij és Solohov mindamellett, hogy eltanulták Dosztojevszkijtől a lélekábrázolás művészetét, mégis a materiális javak által determinált emberi természet pusztulását láttatták. Óriási és aranyműves kereteket építettek a bátor és nagyvonalú ecsetmozdulatokkal festett képek köré, csak a kép lötyögött a képkeretben. Bulgakov pedig ennek a miszticizmusnak végletes képviselője, benne a kereszténység sem több, mint egy individuális kategória.
Ezt természetesen nem az írói kvalitás számon kérhető bűne, hanem a bolsevik rémuralomnak az emberi szellemet és még inkább a lelket megnyomorító hatásának a következménye.

Szolzsenyicin maga is kozák család gyermeke volt, ráadásul természettudós, hamar átlátott minden propagandán.  Gondolati bűnök miatt börtönbe kerül, majd szabadulása után neki is végig kell járnia azt a kálváriát, amit egy nemzetközi tekintélyű óriásnak. Előbb kizárják az Írószövetségből, aztán kizárják saját hazájából is. Szolzsenyicin a vörös cárizmus nagy leleplezője volt, olyan tekintély, akit nem lehetett elpusztítani, ahogy Sosztakovicsot, Prokofjevet, Sztravinszkijt vagy Hacsaturjánt sem.
Ízig-vérig orosz jelenség, robosztus, bőbeszédű, nyers és őszinte.
Hatalmas regénye a Gulág szigetcsoport, mely nem akar klasszikus fogolytáborregény lenni, hanem optikai értelemben vett rögzítése a valóságnak. Nem realista freskókat lát az olvasó, hanem fényképeket valódi személyekkel, szereplőkkel, borzalmakkal. A rémület panoptikuma áll előttünk saját valóságában. Szolzsenyicin még a szereplőiket is az eredeti nevükön nevezi.
Ennek a hatalmas könyvnek az olvasásakor érezzük azt, hogy a valóság betolakodott a könyvtárakba. Félő, hogy a jelenkor már annyira amorális, hogy megfeledkezik Oroszország utolsó írófejedelméről.

38. Borisz Paszternak: Doktor Zsivágó

Szolzsenyicin Keresztelő Jánosa volt ez a művészcsaládban született, maga is művészi pályára készülő fiatalember. Megkésett szimbolista regénye a Zsivágó doktor, melyben a kommunizmus pusztítása és a lelki szabadság és öntörvényűség teremtő ereje állnak szemben egymással. Az irodalomtörténet egyik nagy szerelmi regénye nemes csalókkal és még nemesebb megcsaltakkal. Negatív figuráinak is közvetve érezzük mocskosságait, lélekölő tendenciáit, de mikor közvetlenül az olvasó előtt állnak, szánakozunk rajtuk. Zsivágó testesíti meg az idealizmust, akinek a költői valóságában a hitvesi hűség és a vágyakozó szerelem kerül szembe.
Paszternak nem mond ítéletet szereplőiről, de érezzük, hogy a Zsivágó is önéletrajzi regény. Nem abban az értelemben, ahogy mindez történelmi síkon megtörténhet velünk, hanem inkább olyan lélektani igazságokat mond el, melyek által az emberség egyetemesen nyilatkoztatja ki önmagát.

39. Dosztojevszkij regényei 

Karamazov testvérek

Amíg Tolsztoj az európai oroszság írója, addig Dosztojevszkij egy virtuális Oroszország első prófétája. Szelleme tele van ellentmondásokkal. Balzacot szereti, s talán utánozni is próbálja, de mégis látványosan elhajlik tőle. Sokban hasonlít Shakespeare-re, mindketten a drámaiság és a gondolat költői voltak, s mindkettejük írásművészetét meghatározta az éjszaka. Éjszakáik nagy misztikus éjszakák voltak borzalmakkal, gyilkosságokkal, de rettenetesebb, hogy a borzalmak felkiabálják az embert a lélek mélyéről. Hőseikkel megtörténnek a dolgok, sorsuk a rémület elnyújtott aktusaivá válnak. Azt érezzük hogy a Hamletet és a Macbethet  akár Dosztojevszkij is megírhatta volna.
Némi szellemességgel -  ha irodalmi párhuzamokat keres az ember – elmondhatjuk, hogy Tolsztoj tragédiája az volt, hogy nem lehetett Dosztojevszkij.
A Karamazov testvérek a legnagyobb regénye, s talán a legnagyobb regény, amit valaha írtak. Ebben mindent elmond Oroszországról, s ugyanazzal az ihletettséggel beszél a nemzeti eidosz és a nemzedék sorsáról, ahogy a mi Jókaink is három fiúban mutatja meg Magyarországot. S mindháromban a legkisebb egy áldozai alapon megjelenő krisztusi reinkarnáció.
De míg Jókai Baradlay családja egy idealizált magyarságkép, melyben a bölcsesség, bátorság és az önfeláldozás képessége keveredik mindhárom fiúban különböző arányokban, addig Dosztojevszkij valóban tükröt tart az oroszság elé. Három fiú, három jelkép: Barbárság szenvedély, szentség.
Ebben az életrajzi műben olyan közel jön a szláv lélek összes meghasonlása, hogy szinte érezzük a lélek vad és gyönyörű páráit.

Félkegyelmű

Aljósa Karamazov mellett Dosztojevszkij második krisztusi alakja Miskin herceg.
Ebben a hatalmas terjedelmű könyvben szinte semmi cselekvés nem történik, mégis az olvasó képtelen kivonni magát a hatása alól. Minden pillanata a lélek felé visz, egy embertelenül magasrendű világba. Az olvasó az őrület és az elkomorodó valóság határmezsgyéjén jár, a gondolatok végtelen áramába.  Csak Proust jutott ilyen messzire.
Nietzsche Miskin herceg alakján keresztül ábrázolja a krisztusi típust.

Bűn és Bűnhődés

A legismertebb regénye, ahol néha azt érezzük, hogy az emberek még itt vannak, ebben a napfényes és hideg világban, a realitás két végpontja között. A történet is inkább egy rossz rémregényre emlékeztet brutalitásával és kínos nyomozási procedúrájával. De Raszkolnyikov világa mégis maga az irracionalitás. Valódi oka sincs a gyilkosságokra, hiszen a gyilkosság eszméje a racionalitás egyenes vágányairól gördül az irracionalitás mágiája felé. Mégsem jut el az olvasó az infernális végzet felé, mert a megváltás szentostyája itt is a bűnbánat és az áldozat.
Olvasása közben az ember eljut saját gondolataihoz, rálel olyasféle azonosságokra, melyektől elborzad, mikor Rászkolnyikov alakját ellökdösi önmagától.

40. Petőfi Sándor: Apostol

A kritika mindig mostohán bánt az Apostollal, csak a vállveregetés hangján beszél róla a mai napig, szentimentálisnak érzi, és a forrásokra hivatkozva legyint egyet.
Másfélszáz év irodalomtudománya nem tudott mit kezdeni Petőfi művével, irodalmi kisiklásként tekintettek rá, mintha egy politikai kiáltvány poétikai hangszerelésű írása lenne. Kétségkívül az Apostol történetében megtalálható a dickensi miliő; a börtönjelenet meg Goethe Egmontjával tart szoros rokonságot, de itt mégsem merülhet fel a másolás ténye, hiszen Petőfi előtt voltak magyar példák, mint Sue-t magyarító Kuthy Lajos nagy műve, vagy Nagy Ignác kalandos és félelmetes regénye.
Mivel Petőfi a művét néhány nap alatt írta, s telve van életrajzi elemekkel, ezért a költő a nyersanyagot tudatosan formálta politikai kinyilatkoztatássá..
Az apostolság földi bukás és égi dicsőség, s ebből a szempontból Petőfi műve nem hoz újat, s inkább cáfolni látszik azt az elterjedt gondolatot, mely szerint Petőfi nem volt vallásos.
Viszont senki által nem tagadott tény, hogy ez a kisepikai alkotás telve van annyi költői leleménnyel és allegóriával, mint egyetlen Petőfi-mű sem.
És megmaradt a frissessége. Mert hiába emelnek kifogás a mű történetvezetésére, Petőfi a formát teljességgel felszabadítja, s eszközeit olyan elkötelezett nyugtalansággal szórja szét, hogy a mű több szakasza ma is modernül hat.

41. Byron Manfred

Az angol irodalom egyik tabudöntögető alkotása. Ha a kritika Byron felett meg akarja suhogtatni a buzogányát, mindig a Manfrédot veszi elő, hiszen Byron ebben a művében beszél Augusztához, féltestvéréhez fűződő szerelméről, melyből gyermeke is született. De ha az életrajztól elvonatkoztatva nézzük, akkor a legszebb drámai költemények egyike.
Misztikus mesedráma szellemekkel, ördöggel, tavi tündérrel, pokolból felküldött démonnal. Hatalmas monológjai Shakespeare-hez méltók mind költői mélység és magasság tekintetében.
Goethe magának hitte a mű szellemét, de Byron valójában később ismerte meg a Faustot.
Az Alpok komor tájai közt játszódik egy zord várkastélyban, ahol rettenetes hangok és jelenségek borzolják a kedélyeket. Csak Richard Strauss tudta ilyen közel hozni ezeket a fenséges tájakat, de csak Byron tudott ennyi emberi fájdalmat és ennyi emelkedett spiritualizmust a fagyos ormokra teremteni.