Tragikus utazások

Charles Dickens 1865. június 9-én a Staplehurst-i vonalon utazva a Közös barátunk című regényét vitte a poggyászában. A vonat első osztályú szerelvényén utazott előkelő rajongóinak társaságában.

A pályafelújítás következtében a vonat kisiklott, a vagonok a mélybe hullottak. Az első osztályú kocsi, melyen az író is utazott, nem billent le a mélybe, így az író maga is sértetlenül úszta mega a tragédiát. Két embert is meg akart menteni, de mindkettő a keze között halt meg. Egy harmadik sérült sebeit kalapjával kimert vízzel tisztogatott.

A rettenetes baleset azonban oly mélyen megviselte a lelkét, hogy mindezek után igyekezett elkerülni a vonattal való közlekedést. Azonban egy amerikai felolvasókörúton, mellyel Dickens négymilliárd forintnak megfelelő összeget keresett, olyan súlyosan megbetegedett, hogy nemsokára ráelhunyt.

A sors iróniája, hogy Staplehurst-i tragédia ötödik évfordulóján halt meg. Végakaratát nem teljesítették, holttestét a Westminsteri-apátságban helyezték örök nyugalomra.

A rút kiskacsa énekelni kezd

Csúnya, hosszú orrú és komikusan ügyetlen fiú volt a dán irodalom büszkesége, Hans Christian Andersen. Öregkorára kifejezetten rút és kellemetlen fráter lett komor és szorongó természetével.

Rettenetes gyermekkor és még rettenetesebb ifjúkor után az élete mesebeli fordulatot vett.

Apját korán elveszti, korlátolt édesanyja pedig feladja patikussegédnek az éppen hogy írni és olvasni megtanult fiút.

Elképesztő memóriájának bizonyítéka, hogy megtanulja kívülről Shakespeare összes művét, s maga faragta fabábukkal a maga építette ócska kis színházában el is játssza azokat.

Verseket kezd írni, s bár ügyetlenek ezek a versek, mégis hatásosak és merészek.

Szép hangja van, kellemesen énekel, de mikor eléri a serdülőkort, kikerül a társulatból. Szerető otthonra lel egy gazdag polgári családban; innen egyenes út vezet az iskolába. Ekkor már a dán király is támogatja a fiatalembert annak szórakoztató különcségei miatt. A magas és nyakas fiú sokkal fiatalabb gyerekek között kénytelen tanulni, akik megalázzák és kinevetik. Tanítója gúnyt űz belőle, verseit kifigurázza, de később mégis megtanítja Andersent az antik versmértékek használatára.

Későbbi verseire felfigyelnek a dán írók is, hamar megsejtik a fiatalember tehetségét. De Andersen már más utakon jár annak ellenére, hogy színdarabokat is írni kezd.

Élénk fantáziája, szép hangja s nagyszerű előadói képessége mindenkit elkápráztat. Apró füzetekbe adja ki meséit, összesen százötvenhatot. Néhány év alatt meghódítja Dániát, majd egész Európát. Királyok és főurak kegyeltje, mikor beutazza az öreg kontinenst, Magyarországra is eljut.

Egész életében agglegény marad, Gyermekkorában szerzett sebei alkalmatlanná tették az együttélésre, reménytelenül viselt szerelme Jenny Lind énekesnő iránt élete végéig kísértette. A nők szeretik, de nem szerelmesek a gátlásos férfiba, aki önmaga portréját írja meg a rút kiskacsa, a rendíthetetlen ólomkatona történetében, valamint legmegrázóbb meséjében, A kis hableányban. Hetvenéves korában halt meg magányosan és beteljesült szerelem nélkül.

Két dudás egy csárdában…

Abban az időben, mikor Petőfi első nagy sikereit aratta, volt egy író, aki még Petőfit is minden szempontból elhomályosította.

Kuthy Lajos volt ez a férfiú, a nagy regényíró, a nők kedvence, kellemes beszédű és szép férfiú, aki a szabadságharc után a közvélemény nem teljesen igazságos megítélése miatt szegényen és elfeledve halt meg.

Sikerei idején egész Pest csodálatos lakását irigyelte, a magyar irodalom színe-java köréje gyűlt.

Különös és erőteljes vonzalmat táplált a színésznők iránt, egyszerre többhöz is bizalmas szál fűzte. De a nők még ezt is megbocsátották neki.

Prielle Kornélia, a kor ismert színésznője, akit Petőfi feleségül kért, mikor úgy értesült, hogy Szendrey Júlia máshoz megy férjhez.

Prielle Kornéliát azonban 1846-ban Kuthy is megkérte, hogy aztán egy kegyetlen tréfával a színésznőt elüldözze Pestről.

A színésznő ezt írja naplójába Petőfi egyik látogatásáról:

"Egy kis keskeny mellékszoba volt az enyém, minden igény nélkül, a lehető legegyszerűbben bútorozva. Minden dísze egy félig hervadt koszorú volt, mellyel asztalkám fölött - lévén az író- és varróasztal, azonfelül könyvtár egy alakban - a Kuthy Lajos arcképe volt feldíszítve. Petőfi tekintete rögtön megakadt rajta, elkomolyodott és leült. Kevés idő múlva ismét odanézett, onnan reám, végre azt kérdezte: - Hát azt hiszi, érdemes a »Hazai rejtelmek« szellemes írója, hogy kegyed folyvást koszorúzza? Én elpirultam, mert ő nem-tetszőleg bólingatott a fejével és arcomat vizsgálta. - Az író és az ember előttem el van választva egymástól - mondám. - Azután nem vétkezett ellenem semmit: nem az ő hibája, miszerint nem tudtam, hogy neje van. Úgy látszik, a főváros bizonyos osztályában nem is veszik azt számba a rokonszenv ébresztésnél: de végre még elég jókor megtudtam, és együgyű eszemmel nem találtam más megoldást, mint hogy mindenáron elhagyjam Pestet. - Ezért bizony kár volt - mondta ő komoran - Gyűlölöm azt az embert!”

Más alkalommal Kuthy fölényes mosollyal így szólt a költőhöz: „Ugyan te Sándor, szerettél-e már életedben úgy nőt, hogy pénzedbe ne került volna?”

Petőfi válasza még kegyetlenebb volt, mint Kuthy kérdése:

„Ugyan te Lajos, szerettél-e már életedbe úgy nőt, hogy annak ne került volna pénzébe?"

Petőfi utálata és az író megvetése újabb robbanó eleggyé dúsult, mikor egy alkalommal a költő Jókai társaságában meglátogatta Pest bálványát.

Petőfi így szólt az íróhoz: "Én most egy regényhez kezdtem, a minek a címe a magyar Rinaldo Rinaldini Téged tettelek meg a címszerep hősének!

Kuthy válasza örökre letárta közöttük bárminemű barátság lehetőségét:

- Édes öcsém, nőj te még egy kicsit, ha engem ennek vagy amannak meg akarsz tenni!"