59. Victor Hugo regényei

Nyomorultak

A XIX. századot átfogó életében kolosszusként magasodik műfajok és irányzatok fölé, ő a francia irodalom óriása, vitalitásában csak Lope de Vegához hasonlítható, teljességében Goethe-hez, képteremtő fantáziájában Shakespeare-hez, egyetemes sokszínűségében Jókaihoz mérhető.
Egész életében monumentalitás jellemezte, hetvenévnyi pályája során negyvenmillió betűt írt, házasságában öt gyermeke született, még idős korában is fiatal szeretők vették körül, az írók és költők úgy zarándokoltak hozzá, mint a mohamedánok a prófétájukhoz. Az egész szellemi Európával kapcsolatot tartott Liszt Ferenctől Balzacig, s mikor meghalt, egymillió ember tette gyászoló tiszteletét nyilvánosan felravatalozott koporsója előtt.
Élete tele volt kalanddal, írói pályájából két évtizedet töltött emigrációban, tizenöt évesen beküldött verseiről nem hitték el bírálói a fiatal korát, egy-két évvel később pályázatokat nyer költeményeivel. Gyermekkorában már beutazza fél Európát, lelke és szelleme megtelt a gótika égbetörő misztikus katolicizmusával, majd később nemzeti liberalizmussal, a mediterrán tájak aranyboldogságával. Szociális érzékenysége sohasem csapta be, észreveszi a kommün aljas és kicsinyes tendenciáit, miközben elkötelezett demokrata, s ő találja ki az Európai Egyesült Államok eszméjét. Publicisztikája nagyigényű, kitűnő szavaló és megnyerő előadó, retorikájában a romantikus pátosz keveredik a klasszikus önuralommal, minden műfajban maradandót alkotott.
Élete is kalandok sorozata, melyben szökések, menekülések, hamis útlevelek, titkos tárgyalások, összeesküvések vannak, de életének nagy tragédiája, hogy gyermekei meghalnak vagy megőrülnek. Négy gyermekének koporsója mögött áll, tragédiák és csak keveseknek kijáró hódolat közt egyensúlyoz nagyszerű életében. Egyetlen irodalmi rohammal megsemmisíti a Walter Scott-i regényt, a Corneille és Racine-féle klasszikus színpadot, míg Hugóból nő ki a klasszikusan pontos Flaubert, a grandiózus, de hideg Balzac és a romantikusan színes, de naturalista módon szabadszellemű Zola is. Szerb Antal szerint egyvalami hiányzott belőle, ez pedig a humor.
Hugo mellett szólva a swifti szellemből lombosodó iróniára a romantika nem tartott igényt, míg a cinizmus és a vaskosság nem tudott gyökeret ereszteni abban a korban, melyben a szavaknak még mágikus erejük volt.

A Nyomorultak már akkor születik, mikor a romantika végső agóniájában visszasikoltja a nagy emberek kultuszát, a tájakat és eszméket. Az 1862-ben megjelent óriásregény még magában hordozza a romantika színes és gazdag eszköztárát, de Jean Valejan már származását tekintve nem nagyember, hanem egykori fegyenc, akinek új emberséget kell építenie elembertelenedett lelkének romjain. Ennyiben romantikus történet, de a szereplők már a realista regény színpadáról léptek vissza, akaratos és akaratosságukban kíméletlen emberek. Míg tézises és antitézises valójuk gyakran szikrázva ütközik a másiknak, már megtanultak kitérni a másik elől is, várakozni, figyelni, hogy a megfelelő pillanatban cselekedjenek.
Hugó katolikus regénye a Nyomorultak telve van bűnbánattal és bűntudattal, hősei eszményi alakok.
A történet legérdekesebb és legtöbb vitára okot adó alakja Javert. Ő a lelkiségben kihűlő társadalom jelképe, Hugo látomása a jövő évszázadok emberéről. Végső kiszámíthatatlansága miatt a bűnös Thénardier-ék mellett is a legembertelenebb figura. Thénardier családjában  Gavroche és Éponine áldozata lemossa a család bűneit, s az egész regényt a jóság aranyglóriájával eszményíti. Pont és ellenpont kiegyenlíti egymást. Javert azonban a magasrendű emberidegenség mefisztói alakja. Madách és Goethe ördöge jelenik meg újra, aki nem gonosz lény, ahogy Javert sem az. Egyetlen bűne, hogy a materiális világ szülötte, egyvalami hiányzik belőle: az emberi tökéletlenség. Javert , ahogy Lucifer és Mefisztó is igazságos. De marcióni értelemben az igazság a legfőbb bűn. Mert az emberi esendőség a pragmatikus igazságokkal szemben a gyengeség allegóriája. Javert a nietzschei übermench, a herrenmoral alapvetése.
Hugo megváltástana a legnagyszerűbb irodalmi tettek egyike a világirodalom történetében.
Sikerült elérnie azt, amit Dickensnek is. Műve hatalmas reklámkampány hatására óriási példányszámban kelt el, ráadásul a Parlament foglalkozni kezdett a közállapotokkal, s javítani igyekezett az egykori fegyencek sorsán..

A párizsi Notre-Damme

Hugo másik nagyregénye, a világirodalom egyik leghíresebb alkotása, a végzetes szerelem legnagyobb romantikus története. Három férfi viszonyát mutatja meg egy szép, de egyszerű lány iránt, aki már származását tekintve sem cigánylány, hanem tiszta és nemes lélek, akit végül saját anyja juttat hóhérkézre.
Esmeralda három férfi vágya közt emelkedik és bukik el, de halála már-már blaszfémia. Verdi Trubadúrjában szerepel hasonló sorsszerű végzet, mégis Hugónál az olvasó elfogadja az események ilyetén alakulását. A Trubadúr ócska szövegkönyvének papírmasé alakjaihoz szentimentalista vámpíridiotizmus jár, addig Hugónál az istentelenség áll szemben az istenivel.
A történet olvasása közben a mai ember nemcsak a romantikus művészet szépségét látja meg, s nemcsak a borzalmak szépségét tapasztalja, hanem arra jön rá, hogy a romantika mennyire kegyetlen volt, mennyire végletesen bánt az emberi érzésekkel. Még akkor is, ha a történelemben lévő istenit akarta megmutatni.
E regényben a Notre-Damme valamiféle torzóként jelenik meg, az üdvözülésre szánt lélek torzó mivoltát jelképezi, s talán azt mutatja meg legjobban, hogy az Istenhez közel került emberhez mennyire közel van a Gonosz is…

60. Honoré de Balzac: Emberi színjáték

Ötvenegy év adatott meg neki, de ezalatt egy világot teremtett ez a köpcös, hangos és szenvedélyes ember, akit Paul Wiegler irodalmi helótának és küklopsznak nevez, s akiről Taine mondta, hogy benne a közjegyzőtől kezdve a zálogházi becsüsig minden polgári tudás egyesült.
S való igaz, Balzac egy kíméletlen s embertelen boncorvos attitűdjével vetette szövettani vizsgálat alá korának francia társadalmát, hogy majd regényművészetének gigantikus boncasztalán heverő háromezernyi alakjából létrehozza a francia XIX. századi emberfajták egyetemes panoptikumát.
Hatalmas teljesítménye hatalmas áldozatot követel tőle. Viszonylag rövid életének első stációjában harminc regényt ír különböző álneveken, mert úgy érzi, még tudása nem méltó önön ambícióihoz.
Ha belegondolunk, hogy Hugo összesen tizenkilenc regényt írt, hosszadalmasnak tartjuk az előkészületeket.
Aztán elhatározza, hogy kiadó lesz, de kilencvenezer frankos adóssága csődbe viszi és elárverezi jövőjét is. Kilencvennél is több regény megírásával vezekel ifjúkori ambícióiért, szakadatlanul ír éjféltől másnap délig fehér dominikánus kabátjában, s egész életében ötvenezer csészényi hideg és sűrű feketekávéval tartja ébren szellemét. Nála csak Voltaire és Beethoven ittak többet ebből a keserű és gyilkos italból, Voltaire napi hetvenkét csészével, míg Beethoven minden csészében hatvankét szem őrölt kávébabot tett, hogy testéből kizsarolja azt a Művet, amelyre az emberiség soha nem szolgált rá…
Balzac élete ugyanúgy fogyott el a roppant munka és az önpusztító élet között, ahogyan a Études philosophiques első nagy regényének, a La peau de chagrin főhősének az élete, mely egy kívánságokként zsugorodó szamárbőrhöz van kötve. Balzac élete is minden egyes ciklus után rövidül, hogy életében csak egyetlen nyugodt év maradjon a boldogságnak.
Így születnek meg a jelenetei az egész francia életről ((Scènes de la vie privée, Scènes de la vie de province, Scènes de la vie parisienne stb.).
De alábecsülnék Balzacot, ha azt gondolnánk, hogy csak írt, míg élete el nem lobbant.
Előtte álltak a délutánok, mikor rengeteget olvasott, társalgott, kalandot keresett; előbb a Szajna partján keres kincset, majd Itáliában lesz bányavállalkozó, máskor Párizs környékén ananászt akar termelni. Menekül az alkotás kényszere elől, de az irodalom visszarántja félig élt életébe, s lassan a valóság összekeveredik az általa teremtett világgal. Számos mulatságos anekdota él vele kapcsolatban, hogy miként keveri környezetének szereplőit saját szereplőivel.
És természetesen gazdag és kiterjedt szerelmi életet él. Előbb egy húsz évvel idősebb nővel folytat viszonyt, majd Párizs előkelő asszonyaival kerül kapcsolatba. Grófnők, bárók hitvesei adják önmaguk csodálatát az írónak, s ezért a csodálatért a testükkel fizetnek. De Balzac lélekre vágyik, s ezt nem kapja meg. Ezért saját lelkeket farag ki a káosz sűrű és vaskos szövetéből, hogy egy újfajta káoszt fessen az olvasó elé.
Néha egészen banálisan ír, s talán a legkönnyebben olvasható francia író még eredetiben is. Az írás kényszere nem engedi, hogy a stílus mestere lehessen, s mikor regényeit mégis átszövi moralizálásainak, jóltájékozottságának vaskos fonalaival, azok furcsa rajzolatként hatnak regény anyagában.
De Balzac ugyanakkor nagyon könnyen és nagyon hamar megszerethető író. Művészete egy hatalmas áradás, itt-ott öblöket váj ki magának, de jobbára gátak közé szorított, jól formált írásművészet az övé.
Míg Dickens a jóság, Hugó a végzet, Dosztojevszkij a bűnbánat és a megbocsátás írója volt, addig Balzac a pénzé, így szociológiai szempontból ö az első modern író.
Ez a gyakorlatban a pénzzel bánni nem tudó férfiú megrajzolta a kapitalizmus lélekpusztító működésének hatalmas méretűgépezetét. Ugyanolyan gigász volt, amilyen a német zenében Bach, képzőművészetben Michelangeló, drámaiságban Shakespeare.
Goethe úttörőnek tartotta, s az egész európai írótársadalom nagyrabecsülte. Még a másokról nem sok jót mondó Stendhal is csodálta, s Zola rengeteget tanult tőle.
Ha az ember egészen fiatalon olvassa, nem tudja hatása alól kivonni magát.

61. Maupassant: Novellák

Henry de Montherlant mellett a francia irodalom legnagyobb nőismerője, a pikantéria mestere, novellái olyan magaslatokra emelték a francia prózát, ahonnan már út nem vezetett semmilyen irányba.
Életében igazi balzaci ember, útkeresése Zola felé vitte, hogy irodalmi felnőttkorában Flaubert-hez kerüljön közel.
Úgy indul az életnek, mint aki fel akarja habzsolni annak minden édességét, hogy aztán az élet habzsolja fel törékeny idegrendszerét.
Flaubert irodalmi kegyeltje, műveiben már-már túl sok a szoknyasuhogás, műve a nemi élet buja örömeitől lármás. Részben ez magyarázza hatalmas közönségsikerét.
Ifjú lányok és férjezett asszonyok rejtegetik toillette-jük mélyén könyveit.
Ma mintha már azt éreznék, hogy ezekben a novellákban túl sok a testiség, a vitalitás, a húsízű pikantéria és a kajánság. Mégsem hiányoljuk a lélektan korlátolt analízisét, mert mindezen hiányosságokért kárpótol Maupassant könnyed stílusa, írásművészetének finomszövésű anyaga, ötleteinek tékozló iróniája.
Maupassant egy csapásra divattá vált, s maga is Maupassant-i hős lett vagy még inkább azzá süllyedt.
Hatalmas vagyonokat vert el minden évben, sorsa pedig egy romlott írónővel és egy orosz hisztérikával bünteti.
Negyvenkétéves korában fejgörcsökkel és látászavarokkal tör rá az őrület.
A narkotikumok miatt nem a fájdalmát, hanem az eszét veszti. A Riviérára kék ege alá utazik, de már menthetetlen.
A francia klasszikusok közt is a legeredetibb és legkimunkáltabb írók egyike. Eleganciája a témái ellenére is páratlan.
Meséi ma is megnevettetnek, csattanói a lélekbe hasítanak, írói megoldásai seholsem ügyeskedések, tömörsége bámulatba ejtő. Fiatalon olvasva magához ránt, az ifjúság elmúltával rácsodálkozunk kegyetlen bölcsességére.