70. Petrarca daloskönyve

A szonettköltészet legnagyobb alakja annak ellenére, hogy a szonett nem olasz, hanem francia találmány.
Túl szigorú és racionális lenne ez a forma egy reneszánsz olasznak a déli latinság, a mediterránum és Toszkana tájainak fenségében.
Ez a legfőbb bizonyítéka annak, hogy Petrarca még nemzetekfeletti jelenség, izzig-vérig középkori ember, polgár, ki még a lovagi ideák és az arisztokratizmus után vágyakozik, s legfőképpen egy sohasem létezett itáliai patríciusszellemhez, melyben művészet, élethabzsolás, latin lustaság egyesült azzá az antik világszellemmé, melyet a modern európai ember talált ki önigazolásul.
Petrarca európaiságának másik bizonyítéka, hogy tökéletes udvari ember volt. Valószínűleg jellemtelen és túlságosan alázatos lehetett, de Laurája iránti szerelme igazi fausti emberré tették.
Öntudatlanul kilép saját maga által kitalált és fenntartott méltóságából, s olasz lett azokra a nagyszerű pillanatokra, melyekben a sóvárgás és az elvágyódás égi alakját megteremtette.
Lauráról keveset tudunk, talán semmit, de bármi legyen az igazság, Petrarcával megszületik a misztikus nagy szerelem, melynek kontrasztját az adja, hogy Petrarca valójában kitartott nőkkel vette körül önmagát, s fattyakat nemzve és ringyóit megalázva élte kettős életét, melynek egyik oldalán az égi nő ragyog túlvilági fényességben, s a másikon az asszonyverő, hízelkedő, pénzéhes és nagyon is evilági vágyak gyötrelmei közt vergődő költő. S középütt állt Szent Ágoston, aki a modern emberiség nemzőapja volt istenfényű homlokával.

71. William Shakespeare: Szonettek

A mai napig tart az a konok és már-már értelmetlen vita, mely arról szól, hogy kit rejt a W.H. monogram, ki a „vitorlaröptű” dalokra képes költő, és ki a titokzatos Dark Lady.
Filológusok számára élvezetes nyomozás lehet mindez, de az olvasó elsősorban a szomorúság és a tűnődés édes vagy keserű italait vágyja, melyek ebben a 154 szonettben értek össze vörös fényű borokká.
Mert ezen szonettek legfőbb ihletője az az anyagtalan sóvárgás, mely  a petrarcai szonetteknek is legfőbb teremtőereje volt.
Vannak, akik Shakespeare homoszexualitását akarják kimutatni az első tizenhét versben, pedig a nagy angol elvetette a nemi perverziókat, s az első szonettek elsősorban a baráti szeretet olyan extatikus formáját mutatják, melyben semmi röghöz kötöttség nincs.

Az egész angol esztéticizmus mindent Shakespeare-től tanult, elég, ha a szonettek felütését elolvassuk.

From fairest creatures we desire increase,
That thereby beauty's rose might never die,

A gyönyörűt szaporítani vágyunk,
Hogy így örökké rózsálljon a Szép,

Shakespeare másik nagy tette az volt, hogy úgy írjon angolul, mintha olasz lenne.
Az angol rímkészlet és nyelvzene szűkebb és szürkébb, mint az olasz, ezért Shakespeare meghajlította a szonett aranyrácsait, és az utolsó két sorra terhelte a költemény filozófiáját. Így a mű dinamizmust, a nyelv szárnyakat, az érzelem pedig nyomatékot kapott.
Shakespeare szonettjei pedig olyan dús áradások, melyek ma is források és óceánok az emberi szellem sziklás és posványos kontinensei közt.

72. Francois Villon: Testamentum

A harmadik nagy vágyakozó volt a világirodalom talán legsötétebb figurája. Vad és rettenetes élete évszázadok óta elborzaszt, s belőle táplálkozott minden korban a modern sátánizmus. Igaz, a sátánizmus később bohémsággá enyhült, az igazi Villon azonban megmaradt sátánnak. Egész élete rablások, orgazdaság, tolvajlások, szexuális kicsapongások és gyilkosságok közt telt el. És ennyi borzalom közt mégis megszületett a modern francia költészet, mely mögött az első modern francia, vagy ha úgy tetszik, az első fausti francia állt.
Ő is még a gótikához tartozott, egész költészetét a halál iszonya és a bűn iszonya égette magányos és gyorsan hunyó gyertyacsonkká.
Költészetének egyik oldalán kurtizánok, zsebmetszők, iszákosok röhögnek fogatlan pofával, a másik oldalon akasztottak elkorhadt csontját csörgeti a szél.
A Villont felületesen olvasók számára nem is létezik más, csak a bűn, a haláltáncok, az elevenen megrohadás sátáni evangéliumai, és ez a ma már eredetiben nehezen olvasható középkorias nyelv, melyet át- és átsző a kor bűnözőinek nyelvezete.
De ha figyelmesen olvassuk ezeket a csodálatos költeményeket, megráz mindaz a nyugtalanság, mely nem innen, hanem már az odaátról szól felénk.
Villont a bűnbánat és a bűnbocsánat kegyelme teszi oly kíméletlenül középkori emberré, de az elveszett idő megtalálásának vágya a modern valósághoz köti. Mert Villon is küzd az idővel; versei nem terekben játszódnak, hanem az időtlenség párái mögé akarnak látni, és a legszomorúbb hangon mesélnek a múlandóságról, s még inkább a múlandóság kényszeréről…