82. August Strindberg drámái

A legnagyobb svéd irodalmár egy saját cselédjét feleséggé zsaroló hajóstiszt gyermeke, aki tanulmányait nem tudja befejezni, színházban nincs maradása, igazi szellemi nomád, aki nemcsak kitűnő író, hanem a világirodalom egyik legnagyobb színpadi szerzője, nyers, de ihletett festő, dilettáns természetbúvár, ügyefogyott alkimista.
Gyermekkorában igen sokat szenvedett kíméletlen és zsarnoki apjától, valamint rideg és közömbös és anyaságra alkalmatlan anyjától.
Fiatal korában igazi tévelygő, szocialista és ibseniánusan emancipációpárti, majd végigcsavarogja fél Európát, hol a kritika, máskor széthulló házassága miatt.
Gyűlöli Ibsent, nyílt szóváltásba keveredik vele, és az idősödő norvég értetlenül áll a lassan megbomló elméjű fiatalabb pályatárs előtt.
Megjelenésében is van valami démoni, de egész személyisége taszító és hűvös.
Szelleme változékony, átfújják a német titanizmus szelei. Részben Goethe, aztán fejében dörömbölve Swendenborg, s leginkább szívét elemésztve Nietzsche.
Strindberg is kidolgozott magának egy sajátos Tant, mely a nőkről szól, de mégsem nőgyűlölség mindez, hanem Strindberg örök anyakeresése a lélektelen hús-vér anyától az eszményített szellemi anyaképen át,
S mivel sehol nem találta meg a tökéletes nőben egyesülő anyát, szeretőt és társat, ezért regényeiben valóságos prédikációs inváziót nyitott az asszonyok ellen.
Regényei szenzációk lettek, Weininger és Vaszary is sokat tanult belőlük, de Hamsun is sokat kapott Strindbergtől.
Lelkében és szellemében benne élt az Ibsen által megteremtett Nóra-probléma, mint a legpusztítóbb méreg. Strindberg részben a Nórák ellen harcolt, az erős és önálló nőkkel szemben állt, s a legkicsinyesebb érvekkel támadta őket. Botrányos házasságaiban a legkicsinyesebb érvek offenzívájával tette magát örök magányossá. A feleségeit leszbikussággal, romlottsággal, kleptomániával és mosdatlansággal vádolta.
Magánya őrületbe kergeti, infernális látomásai tébolyult rohamokat vált ki nyomorba jutott és legyengült szervezetéből.
Legnagyobb műve a Haláltánc, mely két részből áll, s mindösszesen három szereplője van.
Félelmetes és iszonyú dialógusok közt szinte fogva tartja a nézőtez a hatalmas mű, ugyanakkor a rövidebb kamaradrámái is megborzongatnak vagy felbosszantanak.
Pietizmusba hajló korszakában írja a Húsvét és a Mámor című darabjait, melyekben csak a váz van a vallásosság aranyfüstjével befújva, valójában semmi újat nem ad a korábbi drámákhoz képest. Rövidebb művei közül a Julie kisasszony, az Apa és a Számum a legkiemelkedőbb…

83. Mihail Solohov: Csendes Don

Mihail Solohov az első kommunista elkötelezettségű orosz, aki maradandót alkotott. Egy analfabéta nő és egy kozákok közé csöppent szerencsétlen fráter gyermeke, aki kimarad a gimnáziumból. Ambiciózus és álmodozó lélek, az a fajta ember, akinek nem való a hagyományos iskola, s aki az életproblémáit radikálisan oldja meg. Vörös katona lesz, hogy érvényesüljön, s vannak olyanok is, akik szerint kém és besúgó volt. Solohov valóban a sztálini rendszer mögött állt, de hamar szót emelt a bolsevik jogtiprások ellen. Igaz, az első fenyegetések hatására visszahőkölt.
Mindezen emberi gyarlóságok nem látszanak meg művein. Solohov igazi realista telve romantikus vonásokkal. Szerető ábrándozással mutatja meg az orosz tájat, a nagy orosz „préri” és az orosz lélek egyberingását.
A Csendes Donról szokás elmondani, hogy a Háború és béke huszadik századi változata, és valóban sok a tolsztoji vonás benne.  A különbözőség a két epikus óriás között mégis látványosabb, mint a hasonlóság. Tolsztojnál az orosz ösztön mutatja meg önmagát, a nagy szláv szívósság, a panteizmus és a büszkeség robbanóelegye, mely a lassan mozduló hullámokból csap fel.
Solohov mindenhol a forradalmi oroszt keresi, a világszabadság választott népét, s mindenhol a lélekre bukkan, bármennyire is mélyre ás.
Grigorij Meljehov a forradalmi eszme, ahogyan Akszinya az orosz lélek. Solohov már a modern eszmék szellemtörténetét érzi meg, típusai néplélektani kategóriák abban a korban, amikor a lélekgyilkosság erény volt.

84. Mihail Solohov: Emberi sors

Solohov kisregénye az utolsó nagy emberi szenvedéstörténet. Hatása hasonló, mint Rilke köteteinek varázsos szomorúsága, milliónyi szerencsétlen sorsú ember megrendülten olvasta. Az Emberi sors nem magas vagy elit irodalom, s bár költői eszközöket Solohov alkalmaz, de ez a könyv mégis szikár narrációjával, egyszerű, de kíméletlen prózájával hat. Hatása messze túlmutat az irodalomén, csak Dickens érhet fel hozzá. Az orosz háborús traumát dolgozza fel akkor, amikor a szovjet birodalom megroskad a magyar szabadságharc miatt, mikor megszületik Németország újraegyesítésének terve, s mikor Anglia termonukleáris bombát robbant, a szovjet terrorállam pedig új atom-tengeralattjárókat épít.

A legjobb második világháborús regény, lélekerősítő azokban az években, mikor az akkori világrend repedezni kezd, s visszaigazolja a szovjet politikát az orosz passióval.
De a politikai tartalmat kivonva a regényből megmarad a történet borzalmas szépsége. Egy férfi gyermekét a csatatéren, kisebb gyermekeit és családját a német támadás miatt veszti el. Végigszenvedi a német fogolytábort, s mégsem adja fel. Magához vesz egy árvát, hogy visszanyerje emberi mivoltát.
Egyetemessége ennek a csodálatos műnek abban rejlik, hogy megmutatja, nincs az a veszteség, melyet nem lehet túlélni, hiszen az élet átáramlik az emberen, mely tele van kegyelemmel és megváltással…

85. Anton Pavlovics Csehov összes művei

Csehov úgy nőtt fel, ahogy az akkori átlagorosz. Életében nem volt semmi felemelő, csak törekvés és vágy lobogott benne. Szerencsétlen sorsú családból jött, mégis orvos lett, majd a világirodalom egyik legnagyobb hatású drámaírója, s talán legnagyobb novellistája. Két testvére meghal, családja nyomorog, de Csehov nem riad el, hogy élettapasztalatokat szerezzen. Beutazza a fél világot, de csak az orosz élet hat rá, ez a monumentális és félelmetes emberi sors, melyben óriás tömegek nyomorát a tűrés kegyelmi állapota teszi elviselhetővé.
Novellái különös ellentétben állnak színpadi műveivel, hiszen novellái valójában elbeszélésnek álcázott dialógusok, míg színpadi műveiben a dialógusok visszacsatolások nélküli monológokká válnak.
Ez az egyik varázsa, de Csehov valójában a hangulatokkal hat. Egész írásművészete olyan, mint egy őszi táj. Fakó napfény, lomjukat vesztett fák, színek és lágy ütemek szomorú expressziója.
Sztinte minden irodalomtörténész a csehovi szomorúságot emeli ki ezekben a fájdalmasan szép alkotásokban.
És az egyik legnagyobb titka, hogy sohasem válik modorossá, pedig groteszk elemeiről, mély és őszies hangulatkulisszáiról, elnémuló vagy az egymás öleléséből ki –és elszakadó párbeszédeiről könnyen felismerhető.
A Cseresznyéskert, a Sirály és a Ványa bácsi olvasásakor vagy színházi előadásain elfogja az olvasót és nézőt az a különleges érzés, hogy a keleti megnyugvás és beletörődés találkozik a nyugati impresszionista világérzéssel, és a kettő elegye egy megfoghatatlan  és körülírhatatlan művészet lett, mely lerombolta a nyugati kultúra önbecsülését.

86. Iván Szergejevics Turgenyev: Apák és fiúk

Turgenyev volt Dosztojevszkij Keresztelő Jánosa, megnyitotta Nyugat kapuit Kelet fagyos és nehézkes levegője számára.
Élete a lélek metamorfózisának tökéletes példája.
Családja az orosz patríciuskegyetlenség és a latin-germán művelődéseszmény igézetében él, és az ifjú Turgenyev is így nő fel. Nyugati nyelveket tanul,képzelete bejárja a nyugati irodalmakat, szülei gőgös és szeszélyes arisztokraták. Anyja úgy veri a cselédeket, mint egy közönséges mosónő a cselédlányokat. Fiára is megvetéssel néz, ahogy a fiatalemberben a krisztusi együttérzés és a mélységes orosz bánat jelei mutatkoznak.
Mikor szelleme az irodalom színpadra vezérli, igazi lírai egyéniség, az egyik legszebben író művész és kegyeltje a nyugatosoknak.
Sajátos orosz félszegsége és boldogtalan élete a reménytelen szerelem és a száműzöttség oltárán ég el.
Franciaországba menekül, és megírja legszebb művét, melynek hatására a cár felszabadítja a jobbágyokat.
Az 1862-es Apák és fiúk főhőse, Bazarov, már észember, pragmatikus lázadó, önmagába tapossa vissza a volt-nemzedék összes betegségét és ragaszkodását a múlthoz.
Műve részben önéletrajz, talán az az ember, aki Turgenyev szeretett volna lenni, a nihil bajnoka.
Turgenyev másik nagy erőssége szikrázón tiszta nyelve, mely telve van poétikus pillanatokkal, színekkel, a szellem fényes páráival. Más kisebb igényű művében is nagy tájleírónak mutatkozott, de ha írásművészetét az egész életmű szempontjából közelítjük meg, akkor láthatjuk,Turgenyev is a Jeszenyin -és Solohov-fajtából való, küzdelmei belülről ható erők játéka a bukás tudatával.

87. Maxim Gorkij művei

Maxim Gorkij művészete – eredeti nevén Peskov – az orosz irodalom egyik csúcsa mindattól függetlenül, hogy ingadozásai, elkötelezettségei vagy lázadásai milyen irányba vitték.
Gorkijt rettenetes gyermekkora, kimaradása az egyetemről elszánttá és megalkuvóvá tették.
Hirtelenjött elismertsége és rémülete saját erejétől azokhoz vitte, akiket leginkább meg kellett volna vetnie. Gorkij érése a harmincas évek közepéig tart, s mire végleg szakíthatna a piócaként a lelkébe fúródott bolsevik akarnoksággal, a bolsevikok megölik.
Gorkij nem volt jó kommunista, de nem volt jó realista vagy naturalista sem, mindezek kvintesszenciája volt. Írásai a századforduló Oroszországának kitaszítottjairól szól, az emberi szemétnek tartott rétegekről, amelynek idegen és tragikus alakzatában maga Gorkij is kalandos élete során megfordult.
Hatalmas drámája, az Éjjeli menedékhely, a modernkor legerőteljesebb drámai műve, nyers és erőteljes, főhősei alkoholisták, gyilkosok, a nyomornegyedek szemetje, kitaszítottak.
A művet átszövik a halálok, s az emberi züllés pokolbéli bugyraiba merülhet a néző.
Gorkij kiváló novellista volt, regényei még olvasmányosak erőteljesek, izmos és terebélyes faóriások, amilyen maga Gorkij is volt. Élettrilógiája manapság is a legjobb élettörténeti írások egyike, fegyelmezett és letisztult mindazok ellenére, hogy ezek a művek a kétségbeesés apoteózisai.
Legszebb regénye az Anya, melyet korábban nem méltányoltak; hatalmas szereplőgárdája, lassú és elnyújtott cselekménye, nehézkes dialógusai miatt nem könnyű olvasmány.
Gorkij mégis azért fontos, mert nélküle az orosz irodalom belefulladt volna a naturalizmus és az impresszionizmus nihiljébe. Gorkij volt a fény, az idealizmus, sok volt benne az isteni teremtőerőből, melyet nem lehetett abban a korban nyíltan felmutatni. De valami túlvilágias fény mégis ott lappang ezeknek a regényeknek a mélyében.
Gorkij maga is sokat támadta a bolsevik rendszert, nyílt támadásait egyre nehezebben tudta újra és újra megindítani. De írói magasrendűsége megmutatott számára egy másik utat. Semmi sem áll távolabb tőle, mint az a fajta revolúciós eszme, mely osztályharcos uszítással robbant ki anarchiát.
Gorkij legnagyobb tette az, hogy az emberi bensőben találta meg az emberi nyomor végső okát. És ebből a szempontból ő volt a legkevésbé orosz-szovjet, hiszen passzivitásra szólított. Ugyanakkor a legmélyebb oroszság jellemezte, mert az emberi lélek legmélyéről nemcsak a keserűséget hozta fel, hanem az akkor kimondhatatlan isteni jóságot, mely Dosztojevszkijnél volt ennyire intenzív jelenvalóság.