Régen az írók titkos szövetsége az embereknek írt. A mai titkos szövetségek mindent írnak, ami nem emberi. 
Régen az olvasó felfedezte az írót, ma az író nem találja az olvasót. Nem azért, mert nem keresi, hanem azért, mert nem érdekli.
Régen az író az írás által vált naggyá, ma a kinevezett nagyok írás nélkül is nagynak hirdettetnek. Régen egy regény sokakhoz szólt, ma a regények egyáltalán nem szólnak semmiről, vagy ha szólnak, akkor pont a semmiről szólnak. Vagy inkább dadognak. És leginkább senkinek. A rossznyelvek szerint senkiknek.
Jogos, ha most megkérdezi tőlem valaki, hogy mikor is volt az a sokat emlegetett régen. Így közhelyesen és magyartalan formában.
Sebaj, értem a kérdést, erre a közhelyességre és sekélyes grammatikai szörnyszüleményekre megtanított az úgynevezett modern irodalom.
Az a kor, melyben az író nem merte magát modernnek nevezni. Miért tette volna. Hiszen az író nem a jelennek, a pillanatok elsuhanó látomásainak ír. Merész és megszokott a kifejezés: az öröklétnek. Mondják, a múltnak nem írhatott, de a jelen is egyszer múlt lesz, sőt a jövő is. A regény előtti múlt meg azért számít, mert az irodalom is örök körforgás, habár sarjad és burjánzik, elágazik és visszanő, terebélyessé válik és lecsupaszodik, mindig az életről szól. Nem a kényelmes vagy stilizált életimitációról, hanem Reymont, Wass Albert, Nyirő József, Petőfi Sándor művészetét ihlető életről, az isteni világrend roppant architektúrájáról, melynek alapja, fala, tornya és kupolája nem az anyag, hanem a szív, a küzdés, a vágy, az ösztön és az akarat.
A modern száműzte Istent, tehát maradtak a díszletek, maga az író is díszletmunkás lett, a stilizált élethelyzetek díszleteinek tologatója, ostoba és szánalmas betűzsonglőr, aki nem látja a közönséget, mert a díszletek mögött áll, aki előtt a függönyt sem húzták szét. S talán jobb is, mert nem látja az üres nézőteret.