Sohasem szerettem az öregséget. Nem az öreg, idős vagy vénemberekkel van bajom, hanem saját öregségem, s még inkább öregedésem lehetősége fojtogat immáron másfél évtizede.
A másokat megkísértő évek sohasem zavartak, inkább némi vigaszt adtak, de csak addig, amíg tükörbe nem néztem.
Mindig másik arc néz vissza rám, s mindig rosszabb a tegnapinál. Az ember úgy van az arcával, mint egy ruhadarabbal: minél viseltesebb, annál kevésbé szívesen hordja. Nem is értem, hogy a szív hogy kerül ide, talán szívesség, hogy merem hordani. De kinek? Önmagamnak nem, másoknak sem… A fiatalság állandóság, az öregség pedig kiment a divatból… pestiesen szólva….
Ha netalán valamiféle gazemberség miatt személyleírást vennének fel rólam, valahogy így kezdődne: „középkorú férfi őszülő halántékkal…”
Állítólag vannak fiatal nők, akik szeretik az őszülő halántékú férfiakat. Érdekes, mert ha engem szeretnének, valamiféle együttérzéssel viseltetnék irántuk, de minden fiatal nőt mélyen megvetek, akik deresedő halántékú férfit szeretnek.
Különös az is, hogy a rohanó évek szokásokat erőszakolnak az emberre. Mondhatni, a szokások rabjává teszik. Egy fiatal férfi, ha nem borotválkozik, azt mondják, most ez a divat. Ha idősebb teszi, akkor elhanyagolt.
Egynapos arcszőrzet az ember munkahelyén a következő reakciókat váltja ki a munkatársaiból:
„ Másnapos vagy?”
„ Elhagyott a feleséged?”
„Beteg vagy?”
„Fogadjunk, hogy nem otthon aludtál!”
Míg a fiatalembereknél:
„Jól áll neked”
„Biztos tetszik a partnerednek!”
„Akár modell is lehetnél!”
„Ma ez a divat!”
Érdekes, hogy ilyeneket mondani mindig divatos, fiatalnak lenni mindig divatos, de a megöregedés sohasem jön divatba.
De térjünk vissza a szokásokhoz!
Az öltözködés az első, ami miatt a magam korú férfi nevetségessé válhat. Az embert cserbenhagyják a régi ruhái, az újak pedig ellenállnak.
A következő a fésülködés. A fiatalkor bármiféle rendezetlenséget megenged magának, az időskor már-már tanúságtétel, akár a fej meg is dicsőülhet, de a magamfajta megküzd a változékonysággal. Mert a dús és fiatal sörény imponáló, a galambősz fej tiszteletreméltó, de a kettő közötti állapot mindig kétes értékű.
Az öregedőre és az öregre egyaránt azt mondják, hogy öreg. De micsoda különbség van a hangsúlyok közt.
A változás a férfi élet kudarca.
- Ott felül kicsit kopaszodsz! – mondják, s közben arra gondolnak, hogy ott felül nagyon kopaszodom, sőt lassan az ott felül elveszti a létjogosultságát, ezáltal az értelmét is.
Valaki azt mondta a villamoson: - Maga hány éves? Ötven? 
Ilyenkor az ember érzékeny, már egy évre is, nemhogy hétre. Azzal vigasztalja magát, hogy egy jó negyvenes. Mások azzal vigasztalják, hogy ez a legszebb férfikor. De ha a legszebb, akkor miért kell állandóan a vigaszok közé menekülnie?
Az embert ráadásul cserbenhagyják. Valamiféle összeesküvés történik az ember belsejében. Sajnos a külsejében is. S legtöbbször a körülményeiben is.
Először a hajszálak kezdik cserbenhagyni. Majd rosszabb esetben a fogai. Ezután jönnek a ruhadarabok.
- Ezt is kihíztad! – mondják rosszallón, s az ember rájön, hogy ott gyarapodik, ahol nem szeretne, s ott fogyatkozik, ahol pedig a gyarapodás az erény. Az is érdekes, hogy ilyenkor az emlékek gyarapodása nem erény.
Egy fiatalember barátai más fiatalemberek, s még inkább fiatal hölgyek. A magam korabelinek a szabója, a fodrásza, a fogorvosa… Ha egyáltalán telik rá. Egy fiatal sohasem kér tanácsot az apjától, egy idős férfi gyakran a fiától kér. Vagy a szabójától, fodrászától, orvosától. Ezutóbbitól ha nem kér, akkor is kap. Tanácsot egyre ritkábban, intelmet egyre gyakrabban.
Sokan azt gondolják, hogy a rohanó évek elmélyítik az amúgy is pallérozott elmét. De egy ifjú férfi még azon meditál, hogy Marcel Proust-t olvasson-e vagy Paul Claudelt. Az idősebbek pedig  olyan filozofikusnak egyáltalán nem nevezhető mondatokkal élik a mindennapjaikat, mint Szabó úr, itt is engedjen ki a csípőmnél. Mások pedig olyasmiket mondanak, hogy "ne sózd túl az ételt", "ettől is magas lesz a koleszterinszinted", vagy "ez már megárt ebben a korban". Mire ezt kérdezem: - Mire gondolsz? A válasz még iszonyúbb: - Nézz már tükörbe!
És én pedig még gyakrabban nézek tükörbe, s egyre rosszabb kedvvel, s keresem azt a régi és gyermekien naiv arcot, melyet messzire sodort tőlem az idő. Mindenki liberálisnak születik, s mindenki konzervatívként hal meg. Ez az egyetlen politikai bölcsesség. Az arcom pedig a tűnő időben átmenet lett. Ahogy az életünk is. Ez az élet értelme…