Ez a név ma újra divatba jött, pedig viselője 1849-ben, éppen a magyar forradalom kitörésének évfordulóján halt meg.
1832-ben a magyar akadémia is tagjai közt tudta, de nevét fél évszázad után Kosztolányinak egy 1919-es cikke tette újra népszerűvé..
Mezzofantiról az hírlik, hogy ötvennyolc nyelven beszélt, bár a vele foglalkozó lexikonok csak huszonkilenc nyelvet és még kilenc nyelvi dialektust sorakoztatnak szűkszavú ismertetőikben.
Mezzofanti neve mindig akkor kerül elő, amikor elkeseredésünkben már nem magunkba kapaszkodunk, hanem másokba, akiknek tekintélyétől megnyugvást és megerősítést remélünk.
Kosztolányi híres és szép cikke a Vértanúk nyelvéről újra elénk sodorta a világhírű bíboros alakját és ezerszer is idézett nyilatkozatát a magyar nyelvről.

1919-ben az ország nagy részét megszállták és feldúlták olyan népek, amelyek néhány éve még az őket megszállók miatt jajongtak, s leginkább olyan népek, melyek a magyar erő és szellem oltalmában végletesen túlhízták országunk határait. S míg azoknak mi adtunk nyelvet, egyetemeket, kultúrát, miliőt, addig azok hamis mitológiát és hazug történelmet gyártottak maguknak ellenünkben. Közben a mienket meghamisították, vagy egyszerűen elvették. Mindezeket tetézte a bolsevik terror, melynek következtében az egyetemek szemete, a nemzetidegen sajtó szerkesztőségei és az utca szemete egyesült, hogy azt a keveset, mely nekünk megmaradt, felgyújtsa.
A kegyelemdöfés pedig az volt, hogy a hirtelen magyar földektől túlhízott új titánok becsmérelni kezdték azokat a szellemi javakat, melyek nagyságához csak a Nyugat lángelméi tudtak felnőni. Vagy még azok sem.

A történelem furcsa, ironikus hajlama ha nem is old meg vagy fel egy-egy problémát, de mindenképpen csattanós választ ad mindazoknak, akiknek fülük is van hozzá. S leginkább szívük…
Kosztolányi a cseh megszállás napjaiban írta cikkét, mikor a csehek már azon gúnyolódtak, hogy nekünk csak fokos, kackiás bajusz és a paprika maradt, míg ők még a Csallóköz tündérországával, a Felvidék vadregényes tájaival és váraival sem akartak jóllakni.
Tehát maradt egyetlen végvárunk, a nyelvünk.
És volt egy világhíres olasz, akihez egész Európa gyónni és nyelvészkedni járt, és ez az olasz nemcsak négy nyelvjárásban tudott magyarul beszélni, hanem a magyar nyelvet tartotta a görög és a latin mellett a legszebb és leggazdagabb nyelvnek. És most jön a sors fintora, mert ezeket a gondolatokat egy cseh költőnek mondta a bíboros, és e szavakat egy cseh ember őrizte meg a kesernyés szájízű magyar utókornak.

Mezzofanti 1774-ben született Bolognában egy szegény ács gyermekéül. Bámulatos memóriája miatt már akkor befejezi teológiai tanulmányait, mikor még nem lehetett pap. Ezért nyelvekkel kezd foglalkozni, és könnyen megtanul anyanyelvétől a legtávolabbra álló nyelveket is. Huszonhárom évesen pappá szentelik, s ugyanekkor nevezik ki a Bolognai Egyetem arab nyelvekkel foglalkozó professzorának.
Állását előbb elveszíti, majd később újra elnyeri. A háború évei alatt a betegek szentségét osztja a katonai kórházban, s itt tanul meg számos nyelvet, magyart, cseh, lengyel és orosz nyelvet, de románt és szerbet is.

Mezzofanti elveihez is hű maradt, nem esküdött fel a koalíciós köztársaságra, emiatt menesztik. Később rehabilitálják, s a héber nyelv, valamint a közel-keleti nyelvek professzora lesz. Aztán a Vatikánba repíti a jó sorsa, hogy a nyelvek pápája legyen. Hetvenöt éves korában egy meghűlés következtében régi gyomorbántalmait ki nem heverve hal meg.

Neve szállóige lett, az ifjú nyelvtehetségeket kis mezzofantiknak nevezik, mi magyarok mégis várkapitánynak valljuk, mert végvárunk ostroma idején tekintélyének ütegeivel védte omladozó tekintélyünket, s ma is a szellemünk romos bástyái alatt húzódó katakombák folyosóin kísértenek nemes gondolatai a magyar nyelvről.