A tragikus magyar ifjúság legnagyobb reménysége és legméltatlanabbul elfeledett drámaírója, Czakó Zsigmond volt.
Iskoláit Erdély nagy városaiban végezte, maga is székely nemesi származék volt, kit a legnagyobb ambíciók sodortak a fővárosba.
Különc volt, s a különcségében már ott volt a tragikus emelkedettségének összes fátuma. Nem evilági férfiú volt, még annyira sem, mint Kölcsey.
Nagy nyelvtehetsége, költői dikciójának színessége és expresszivitása, kitűnő jelenetezői képessége miatt az első lehetett volna. És ha valaki ma olvassa középső drámai műveit, Katona és Vörösmarty mellé teszi az áradó nyelv fensége és a drámai hatás méretei alapján úgy, hogy Czakó haladóbb és felelőtlenebb volt a másik kettőnél. Ha Vajda vagy Ady tragédiát írhattak volna, azok olyanok lehettek volna, amelyet egy érett és lenyugodott Czakó írhatott volna.
De Czakó nem volt normális abban az értelemben, ahogy a fiatalon roskadt fa mellett is szánakozó tehetetlenséggel megyünk el. Féja Géza mondja róla, hogy a „korán halók csillapíthatatlan életizgalma” jellemezte, s mi hozzátehetjük, hogy a rövid idő alatt sokat élők telhetetlen bölcsessége virágzott és fonnyadt el benne és általa.
Már atyja sem volt normális, aki az igazi magyar elkésődés embere, alkimista volt és öntörvényű, aki az egykori jómódú nemesi család egész örökét felélte, hogy aztán a fia a rokonok kegyére szorulva nőjön fel.
De az őrület árnya a kóristának készülő fiatalemberre is árnyékot vetett. Az első sikerek realista és lényeglátó, a színpadot nagy virtuozitással újrateremteni tudó Czakó lassan elveszíti minden realitásérzését, s lassan belehull azokba az irreális örvényekbe, melyek a védtelenül állókat elragadja.
Pedig Czakó több forradalmat is végbevitt. Nyelvezete leváltotta az egyre nehézkesebbé váló színpadi dikciót, s ehelyett adta azt a nyugtalan és nyersen verbális valóságot, mellyel megelőzte saját korát, s mely csak Petőfi költői nyelvében volt fellelhető.
Másrészt felfedezte a társadalmat a magyarirodalom számára, mely öntudatlanul a szociológiai igazságok helyett csak egyenruhákat, rotonde-okat, redingot, pelerint, vatermördert lát, s melynek emberei nem emberek, csak divatmajmok. Ennek az önmagát kereső rétegeknek adja Czakó vissza az önmeglátás és felismerés képességét még akkor is, ha Czakóban is ott van az érzelgősségre való hajlam, az irodalmi bombasztikusságra törekvés kamaszkori vadhajtása.
Indulása természetesen rémdrámákkal kezdődik, Chantrey család és A festő és a vámpír kissé rideg és németesen brutális tragédiáival.
A műveket a Nemzeti Színház főintendánsa nem engedélyezi, de szerzőjének zsenialitását felismeri.
Czakó rövid időre megszabadul a családi terheltségektől, Pestre kerül, s mint dramaturg csodálatos stílusérzékét kamatoztatni tudja. Aztán eljön az ideje, hogy a zsenijéből feltörő láva képes-e megszilárdulni.
A Kalmár és tengerész már hatalmas siker, és a még negyedszázadot sem élt fiatalembert a beérkezett színpadszerzőknek kijáró tisztelettel ünnepli a kor elitje.
Czakó nem áll meg itt, következő műve a Végrendelet olyan sikert hoz, amelyet az egyébként minden hangzatos magyar szót és hazafias pufogtatást forrón megünneplő közönségnek nem a bámulatát, hanem csodálatát és felismerését is kiváltja.
De már csak két éve van hátra, s mellette még százévnyi izgalom repedezik anyagtalan törmelékké benne. De a siker kegyetlen ketrece bezáródik mögötte. Adományokat gyűjtenek, hogy támogassák, versengenek a kegyeiért, s a kötelező irigyek hada kötelezőn gyűlöli. És a szellemi iránytűk nélkül bolyongó Czakónak ez már sok. Irodalmi alkímiájában olyan területekre merészkedik, melyekhez szelleme ugyan megérett, lelke azonban suta maradt. Feléledt lelkének azon legmélyebb rétegeiben lévő lappangó őrület, mely gyermekkorában mutatta meg először önmagát. Már diákként új természetvallást akart alapítani, s kínzottan kereste a keleti misztikumot. Talán nem túlzó dolog azt állítani, hogy felremegett benne is az a genetikai származásélmény, amely Körösi Csomától Szentkatolnai Bálint Gáborig, Ipolyitól, Zajtiig, Berzsenyitől Adyig oly sokakban megmozdult. A nagy keleti örvény, mely mindig elhalt ebben a sivár és tunya közép-európai valóságban.
Czakó 1846-ban írja meg a keresztényellenesnek tartott Leona című tragédiáját. Ebben az időben elfordult a franciás iránytól, s egyre megrögzöttebben fordul a keleti tanítások felé. Megtanul szanszkritul, s elszakad azoktól a színpadi elvektől, melyekkel elbűvölte korának közönségét.
A Leona miatt a katolikus közvélemény legalább annyira nem bocsát meg Czakónak, ahogyan a Különös házasságot sem bocsátja meg a klerikális olvasóréteg Mikszáthnak. De Mikszáth műve félreértésen alapul, addig Czakó meggyőződésből írta egyedülálló drámai művét.
A történet meséje igazi végzetdráma, egy bizánci férfiú bűnös szerelmi viszonyba keveredik egy apácával, majd a férfi megutálván a világot, elbujdosik e frigyből született gyermekével. A természet gazdag magányában él a megőszült férfi a fiával, fia kedvesével és az unokájával. De mikor a fiú elhagyja a házat, megjelenik Leona, akit szerelme eltaszított magától, s kit a kereszt árnyéka megalázott és tönkretett. Az ittmaradottak elpusztulnak, s mikor Leona fia hazatér, megundorodik saját anyjától, s beleveti magát a gyűlölt emberiség utált tömegébe.
A darabot hat előadás után levették a színről, bár ebben a korban olyan bőség volt, hogy egy-egy darab háromszori előadása sikernek számított.
Czakót súlyosan érintette a közönség elfordulása, s ezután írt történelmi műveiben már csak a dikció maradt meg, a hatalmas jambusi áradás megkövülésre képtelen lávája. A barátok, kritikusok és írótársak nem sértőn, de élénken bírálták az egyre inkább elmagányosodó írót.
Czakó 1847 decemberében Csengery Antal házában egy irodalmi összejövetelen magányosan álldogálva az egyik falról leemelt pisztollyal a szájába lőtt.
Halála óriási megdöbbenést és mély gyászt váltott ki. Hatalmas tömeg kísérte utolsó útjára a huszonhét évesen elhalt zsenit. Halála riasztó árnyék volt a Petőfi-nemzedék fölött, s elfeledtetése vészterhes szimbóluma a magyar színházművészet tönkretételében.