Az irodalomtörténész igazságtalan akkor, amikor a költőket két csoportba osztja. Vannak az unalmas szobaemberek és a fennkölt hősök. Az előbbiek egyetlen kalandja a szegénység vagy betegség, vagy mindkettő egyszerre, az utóbbiak élete maga is kaland.
A hősiesség régen azt jelentette, hogy az élet ormain járók a háborúk kereszttüzében vérüket ontották. Ilyen volt Balassi, akinek Esztergom ostromakor mindkét lábát ellőtték, hogy majd néhány napos kínlódás után meghaljon.
Ilyen volt Petőfi, aki a harcmezőn vesztette életét, ilyen volt a nagyon fiatalon elhalt bolgár Hristo Botev, s itt van Lord Byron, aki maláriában hal meg egy Angliától távoli nagy nép szabadságharcában.
Természetesen a hősi költők számában is mi járunk az élen, hiszen nálunk költőnek és a hazáért hősi halált halónak a török időkben vagy a szabadságharc idején ugyanazt jelentette. Várkonyi Nándor külön könyvet írt a katonaköltőkről, és Pintér Jenő is külön csoportba rendezte őket.

Byron után sokszínű és gazdag hangszerelésű életmű maradt, mely az angol irodalom egyik csúcsa, Petőfi a korszak legnagyszerűbb költői hagyatékát írta meg röpke hét év alatt, Balassi behozta Magyarországra a gáláns költészetet, a legmagasabb rendű vallásos lírát, addig Botev csak huszonkét verset írt, mégis megteremtette a bolgár irodalmat.
Byron nagypénteken kiszenvedett, Petőfi szívét orosz lándzsa szakította le, Balassi elvérzett, Botevet a Dunán való átkeléskor lőtték agyon.
A világirodalom kegyetlen tréfája, hogy a másik oldalon ott állnak a tüdőbetegek, mint Csokonai, Keats vagy Tóth Árpád. Ezek a tragikus óriások még a hétköznapokban is ügyetlen csetlő-botlók voltak, Keats végzetes fulladását a kritika okozta, Csokonai halálát felgyorsította a mérhetetlen szomorúság, Tóth Árpádot pedig a életvágyásból kinövő bánat fojtogatta.
Hogy melyik csoport szenvedett többet, annak csak az Isten a tudója. De míg e fennkölt és bátor hősök halálában van valami fennkölt és heroikus, addig az utóbbiakéban inkább a végzet groteszk játékossága mutatja fel önmagát.
Csokonai, Kölcsey Janus Pannonius vagy Arany egyszerűen megfáztak, s mintha a végzetnek kapóra jönnék a megfázás, a sírba löki ezeket a sír szélén tántorgókat.
De ha valaki jobban megvizsgálja a másik oldalon álló hősi halálokat, még inkább a halál groteszkmód kegyetlen képébe bámul, hiszen Balassi sérülése legalább annyira megalázó, mint a félvak Petőfi botorkálása a csatatér hídfőjénél. És Byron sem karddal a kezében hal meg, hanem a szúnyogcsípés okozta fertőzés miatt vész oda a hazájától több ezer mérföldre. Botev is inkább harctéri ügyetlenkedő lehetett, de a bátorsága vitathatatlan.
Számomra a hétköznapok mártírjának lenni legalább annyira felemelő, mint a csataterek lármás vérmocskában glóriásan ragyogni.
Mert a halál nem jutalom. Még akkor sem, ha Keats az élet magas díjának nevezte. És ezen nagyszerű férfiak halál utáni sorsa még fájóbb, mint ellobbanásuk. Byron kitilttatik a keresztény temetőkből és templomokból, Kölcsey koporsóját megdobálják, Petőfi holtteste fölött a máig tartó vita nem látszik csitulni. Shelley holtteste az olasz tengerparton hamvad el Byron pogány szertartása következtében, Byron teste hordóban utazik, Kölcsey csontjait szanaszét dobálva találták meg, Katona József teteme fölött rettenetes pénzügyi hercehurca folyt.
Az irodalomtörténet pedig gondosan összeszedegeti a nagy életeket, mint rettenetes szenzációkat, az olvasó pedig lojalitásból még többet olvas, mint tette volna, ha normális halottakat idézhetne meg.

A két kategória mellett újabb kategóriákat látunk még egy felületes vizsgálódáskor. 
Mi legyen azon költőkkel, akik számára élmény és költészet egymást inspiráló vállalkozás volt. Egyszerűbben: bűnözők voltak.
Ilyen volt Marlowe és az angol reneszánsz teljes színpada, de Villon, Verlaine, Listius László is. És talán Oscar Wilde. Börtönviselt emberek a börtönviseltség okán olyan izgató és nyers művészetet teremtettek, amelyben az olvasó saját gyávaságát helyettesítheti, s önön, polgári jelentéktelenségén átlendülhet.

És mi van az őrültekkel? Csáthtal, József Attilával, Tassóval, Hölderlinnel, Kleisttel, Trakllal?
Már a középkorban is az őrületet a szentség lajtorjájának tartották.
A hősök a világfelettiség mámorában halnak, a szerencsétlenek magányosan, betegen, ahogy a csodálatos Tóth Árpád írta, csak lázak és kórházi adatlapok nyomasztó fogságában hanyatlanak a sírnak.

Nem régen láttam egy tisztességben meghalt férfit. Az Isten szerette, hiszen az itt maradt arca szelíd volt az eltorzulás jelei nélkül.
Az irodalomtörténész hallgat, mikor Jókai vagy Ányos Pál arcát kell leírnia, a csodálatos Assisi Ferenc stigmáit említi, de nem beszél a szent férfiú könnyekkel szépült istenfényű arcáról.

A kishivatalnok, a tanár, a jogász, az óriások és a jelentéktelenek előtt áll maga a költőfejedelem.
Horatius, Goethe, Voltaire már mindannyian az istenek kedvencei voltak. Uralkodói méltóságukat senki nem kérdőjelezte meg, egész Európa hozzájuk zarándokolt, királyok keresték kegyüket és császárok magukkal majdnem egyenrangú hatalmasságoknak látták őket.
Szavaikat az idő gyémánt ujja az ércnél maradandóbb anyagba véste, s az utókor egy-egy korszakra úgy tekintett, mintha az az ő koruk lett volna.
De ezek élete is veszedelmes élet volt, uralkodói mivoltuk fölött fenyegetőn állt a császárok és királyok akarata és kétes türelme, mely könnyebben ítélt, mint osztott kegyet.

Botorkálásaimban alig találkoztam olyanokkal, akik ne lettek volna végtelenül vagy végletesen magányosak. Csillogó ideálként égnek köztudatban az íróbarátságok, pedig egy költő talán még elhagyatottabb egy másik költő társaságában, mint a köznéptől körülvéve. Találón nevezi az ilyesféle barátságokat az irodalom ikercsillagok együttállásának. Mert költő és költő között már kozmikus a távolság. Tragikus méretű az az űr, amely Kölcseyt és Berzsenyit elválasztotta, és az a megnemértés, amivel Kölcsey kivégzi Berzsenyit. 
Schillernek is meg kellett halnia, hogy Goethe magához emelje, és Schiller kriptájában megértse az emberi teremtés isteni méltóságát. 
De Petőfi volt a legmagányosabb Arany, Jókai és Vörösmarty között. Jókai és Arany túl konvencionálisak voltak, míg Vörösmarty már túlságosan is megállapodott. Jókaival és Vörösmartyval összevész, Aranyt pedig már utolsó erdélyi útjakor elkerüli. Petőfi Segesvárnál gyalogosan vesz részt, hiszen Arany keleties tunyasággal intézi a költőtárs rábízott vagyonát.

Verlaine-t Rimbaud érteni sem akarja, kettejük kapcsolatában csak a torz emberi szenvedély dobol disszonanciát, két költő között nem is lehet nagyobb távolság, mint amilyen kettejük között tátongott. Nem igaz, hogy Verlaine hatott Rimbaud-ra, ahogyan Rimbaud is csak a formai kötöttség felszabadítására inspirálhatta idősebb pályatársát. És ahogy látjuk, sikertelenül.
Goethe elöl szinte mindenki menekült, Hölderlin az őrületbe, Heine a cinizmusba. Schiller pedig egy messzi égi ragyogásba a sokszor túlságosan is röghöz kötött Goethe elöl.
Horatius és Vergilius között sem lehetne nagyobb távolság, mint Rilke és Stefan George között. 
Ez az ikercsillagok sorsa, pislogni a végtelenen át a nem létező horizontok felé.

Az olvasó mindenhol mártírokat lát, harcok hős mártírjait, betegségek elbukott hőseit, bűnösök megbukott életét, az öngyilkosság mártíromságát. Bárhová is lép a költő, mindenhol a veszedelmes élet ragadja el, s bár legtöbbjüket a magasba emeli, de csak azért, hogy zuhanásuk még borzasztóbb legyen.