Hatezer oldalnyi színtiszta tudományos elemzés maradt utána, s könyvei többek voltak szaktudománynál, életműve a magyar irodalomtudomány korinthosi oszlopsora volt.
Benne jutott szintézisre mindaz, amit a magyar irodalomtörténet-írás a múltban elvégzett, s melyre a jövő egy egész évszázadot építhet.
Még ma is olyan kikezdhetetlen és támadhatatlan, mint hitének protestáns acélossága.
Mert Horváthnál a hit és a tudomány mindenekfelett áll, neveltetésében a reálgimnáziumi évek debreceniségének kultúrmitológiája és a tanulmányainak tudósi öntudata formálta azzá a kikezdhetetlen és megdönthetetlen sziklává egyéniségét, melyet három évtizedre ki kellett kapcsolni a tudományos közvéleménynek, hogy az levegőt vehessen.
Egész megjelenésében van valami robosztusság, ahogyan írásában is. Sehol egy felesleges szó, gondolatmenet, megbillenő konklúzió. Csak erő és komolyság mindenféle erőfitogtatás nélkül.
Ezért nyeri meg sorban a szellemi párbajokat, ezért dönt meg komolykodó és megalapozatlan tudományosnak hangoztatott áligazságokat.
Erejét annak köszönhette, hogy semmit nem hagyott elveszni. Egész pályája során mindent magába épített, legyen az franciás racionalitás, rideg pozitivizmus, németes szellemtörténet, nemzeti hagyományok és konzervatív világlátás.
Mindenkitől tanult, hogy a saját századának első harminc évében minden téglát egymásra rakva katedrálist építsen.
S mikor elhallgatott, a katedrális tovább épült, belső és láthatatlan erők architektúrája lett írásművészete, mely egy egész magyar irodalomtörténetet festett a hatalmas épület belső falaira.
Ismerte a görög és latin irodalmat, mellette a spanyolt, a provanszál és ófrancia költészetet, a német lírát, de a francia irodalom legnagyobb ismerője volt Eckhardt Sándor mellett.
Ugyanakkor mély filozófiai műveltséggel bírt, az egyik legjelentősebbel az irodalomtudósok közt.
Katonaként szolgált az első világégésben, s az isonzói mészárlástól egy tudományos baráti kegy mentette meg. Egyetemi éveiben a legkiválóbbaktól tanult, és az Eötvös-kollégium professzoraként a legnagyobbakat taníthatta.
Taine szellemét magával hozta az École normale supérieure-ben töltött éveiből, s mikor Pintér Jenő mellé került,már rendelkezett azzal a magyarságépítő kulturáltságával, melyet a tudomány olyan lekicsinylő módon szemlél Pintérben.
S mivel Horváth Pintér eszméi mellett már magában hordozta Greguss, Beöthy, Gyulai, Bodnár Zsigmond szellemiségét, könnyű volt, hogy magába olvassza a Thienemann Tivadar és Szekfű Gyula szellemtörténeti látását.
És mikor Tormay Cécile Elindította a Napkelet című Nyugat-ellenes folyóiratát, Horvát a nagy írónő mellé állt.
Azon kevesek egyike volt, aki a Nyugattal szemben is csatákat nyert. Igaz, olyan pörölycsapásszerű ütéseket kellett elviselnie, melyeket kevesen bírtak volna túlélni, de az erősek közt is a legerősebb volt.
Horváth legnagyobb bűne az volt, hogy kimutatta a Nyugat zsidó származású íróinak nyelvi anomáliáit, a magyarságtól való lelki és kulturális eltávolodásait, nyegleségeit, nevetséges és ostoba pikírtségeit.
Végül saját Kossuth-díjának átvételére sem ment el, mert Horvát akkor már Arany János-i remeteségben élte utolsó másfél évtizedét, közben megírta a magyar református szemléletű irodalomtörténetét, és egész irodalmunk szellemtörténeti fejlődéstörténetét.
Sokoldalúsága példanélküli, hiszen a verstan egyik legjelentősebb rendszerezője mellett a középkori irodalom legnagyobb ismerője Alszeghy mellett, de alig van olyan pontja irodalmunknak, melynek okaiba, jelenségeibe, következményeibe nem látna bele.
Ma leginkább Petőfi-könyvéről ismerik nevét.
Horváth nem életrajzot írt, hanem lélekrajzot, s annak poétikai vetületét.
Erőteljes és inas könyv, sem előtte, sem azóta nem írtak jobbat Petőfiről.
Azt mutatja meg, hogyan lett az ösztönös költőből tudatos lírikus, mely következtetés azért riasztó, mert az ösztönösséggel éppen a líra és a lírai alkotó lényeg és értékállandósága vész el.
Horváth mégis megtalálta Petőfiben azt a mezsgyét, mikor a költő nem lesz modoros racionalista, hanem saját belő evolúciója szerint tovább fejlődik.
Olvasásakor azt érezzük, hogy a petőfieskedő költészet Petőfi rosszabb énjének vetülete, s magát a költőt csak zsenialitása akadályozta meg abban, hogy a népfiből saját karikatúrája váljon.
Horváth a bolsevik terror idején is megmaradt magányos sziklafalnak, mely megingathatatlanul áll önmagában. Az államterror tudomást vett róla, még egy kísérletet is tett a magához való édesgetésből, de a sziklafalról az is visszapattant.
Úgy élt, mint Prohászka Lajos bujdosója, az erkölcs és a szellem vigaszával magányra ítélve.