Jókai úgy él a köztudatban, mint a magyar irodalom legnagyobb mesélője.
Ma már annyiban látjuk másként, hogy a sajátosan gazdag magyar fantázia Jókaiban nyilatkoztatta ki önmagát, s benne leginkább szerethetőn, reménykeltőn és megtartó erővel.
Mintha minden arra ösztönözte volna, hogy ő legyen a szülőatyja a homo hungaricus-nak, ennek a különös természeti jelenségnek, melyben kelet és nyugat hol összeér, hol egymáson túllendül.
Jókai legrégebb őseiről nem tudunk, csak a XVII. századi szépapáról, aki Esztergom ostrománál érdemeket szerzett. De érezni, hogy a családban keletiesen álmodozó lelkiség és kitartó keleties akarat ér össze egy szelíd és nyugatiasan békés természetű latinos férfiideállal.
Arca tipikus magyar arc, messzibe tekintő, tűnődő szemekkel, magas bölcselkedésre és nemes idealizmusra hajlamos homlokkal. Fiatalon a legszebb férfiak egyike, idősödve lassan – ahogyan a magyarságra jellemző – sokat veszít eszményeket kereső és találó attitűdjéből, s egyre kétkedőbbé válik. Illúziói kihunynak belőle, s átadják helyüket annak a komor tunyaságnak, melyből száznyi dezillúziós gondolat és érzés sarjad.
Ma már vagy lebecsülik, vagy nem érzékelik, hogy Jókai több volt egy nagy termékenységű és rendkívüli teljesítményű regényírónál. Műveiben nemzetmegtartó erők munkálkodtak és izmosodtak nemzeti idealizmusunkká. A későbbi nagyokkal szemben nem jellemzi pesszimizmus vagy fatalista látásmód. A hatvanas években írt regényeiben a társadalmi rétegek integrációjában, a későbbi regényeiben, mint az Új földesúrban az asszimilációban is meglátja a nemzet megmaradásának és felemelkedésének mozgatóerőit.
Utolsó éveiben megroppant, csak akarat és ellenállás munkálkodik benne a magánéletét támadó közvéleménnyel szemben.
De az Egy magyar nábob idején még a nemes réteg megmentésének lehetőségeit és a többi rétegnek felemelkedését kereste.
Mert elbukhat-e az a nemzet, melyben izmok és inak gyanánt ezek a tetteikben és lelki nemességükben roppant méretű emberek élnek, küzdenek, rajonganak és meghalnak elveikért vagy csak egy-egy odadobott szavukért.
Jókai természetesen elegendő kritikai érzékkel bírt ahhoz, hogy belássa, a magyar társadalomnak alapvetően meg kell változtatnia a teljes struktúráját, a régi nemes rendeknek fel kell adniuk azt a beágyazódott és megkövült formát, melyben megszűnt mindenféle mobilitás.
Jókai viszont tudhatta azt is, hogy a szellemi elitnek és az uralkodói elit feltételezi egymást, s ebből nem maradhat ki az ősi magyar arisztokrácia sem azok legjobbjaival. De azt is tudta, hogy a nemzet a többi társadalmi csoport által egyesülhet valódi nemzetté. a magyar polgárság és az alsóbb társadalmi rétegeiben rejlő és évszázadok óta szunnyadó energiái által.
Ez a szociológiai értelemben vett politikai korrektség az egyik legszembetűnőbb jele Jókai írói szemléletének.
És valójában Jókainak kevés illúziója lehetett a teljes magyar arisztokráciát illetően, mégis csodálta azokat a hatalmas férfiakat és azokat az eszményi asszonyokat, akik nemcsak a magyarságnak, hanem Európának is a színe-javát képviselték.
Erről is szól az Egy magyar nábob, mely anekdotákból és több hírlapi cikkből, valamint Jókai személyes megtapasztalásainak, vidéki életeinek eredménye.
Maga erről így ír:
„Pusztán fantáziával lehet írni szép meséket; fantázia nélkül lehet írni remek korrajzokat; de a regényírásnál egyesülni kell mind a kettőnek. A regényírónak érezni is kell, tudni is kell, ébren is kell látni, álmodni is kell tudni. Ez az én elméletem.”
Valójában az Egy magyar nábob részben anekdoták és hírek sorozata több személyes esemény és hírhedt közszereplő történetének összefűzésével, mely miatt talán ez a könyv legkritikusabb gyengesége.
Jókai az élet a század első felének a magyar világát akarta adni úgy, hogy a magas történelmet és az alacsony ösztönöket, több érzelmileg megroppant ember életét akarta úgy összekötni, hogy a regény önmagában is torzó maradt. Ezért kellett megírnia a Kárpáthy Zoltánt, mely úgy áll az előzmények mellett, mint egy ragyogó nyári nap egy fagyos téli éjszaka mellett.
A Kárpáthy Zoltánban még izmosabb formában áll előttünk Jókainak az arisztokrácia iránti illúziója, hiszen mint kisnemesi származék érezte és tudta, hogy a polgárság talán egyedül képes egy országot irányítani, de az az ország sem kultúrájának, sem életszépségének nívójában nem éri el a nemzeti arisztokrácia magaslati pontját. Mert a polgárság fogalma sok szempontból egyet jelent a korlátoltság számos megjelenési formájával.
Kárpáthy János az őserő, a féktelen és gátlástalan főúr, a magyarság egyik archetípusa, aki legalább annyira kívülről nézi a világot, s még inkább fentről, mint amennyire benne van, s amilyen határtalan mértékben kortyolja annak iszonyú és bódító nedveit.
Alakja, vitalitása, életmódja teljességgel a polgári lét tagadása, Magyarország egykori emelkedésének és jelenkori süllyedésének jelképe.
E könyvben ott van a Nyugat által degenerálódott magyar lélek, Kárpáthy Abelínó, aki piperkőc és bohóc, finomkodó és közönséges, ostoba és élősködő. Kevésszer mondhatta ki azt Jókai, mert mindent, ami Nyugatról jött, gyanakvással figyelte, hogy félti a magyarságnak az egészen más, keleties életérzését a nyugatiasan és polgári életmód degenerálódó hatásaitól.
Byroni alak Szentirmai Rudolf gróf is,, a sztoikus és életunt, a keleti büszkeség és lelki kiszolgáltatottság búsképű lovagja, aki Chataquéla halálakor érti meg a hűség és a honhűség fogalmát.
Az Egy magyar nábob erőteljes és robosztus könyv, ahogyan címszereplője is az. Vaskos törzs, messzibe látó lomb és elapadt földben pusztuló gyökérzet.
A harmincas évek szomorú és mégis csendes vágyakozással megrajzolt kórképe, a legszebb és legkegyetlenebb magyar regények egyike.