Több mint száz esztendeje elcsitultak azok a csaták, melyet annak idején Gyulai Pál robbantott ki Jókaival kapcsolatban.
Jókai lassan beépült a magyar szellem mitológiájában, s hatalmas könyvsorozata elfoglalta méltó helyét legalább úgy, mint a franciában Balzac, az angol-skót irodalomban Walter Scott.
Gyulai pedig irodalomtörténeti múmiává roskadt még akkor is, ha az utókor vele is bűnösen igazságtalan.
De az irodalomtörténet ma is patikamérleggel méri a műveket, miközben nem veszi figyelembe az olvasói igényeket; alakokat, helyszíneket, korfestést, történetiséget, koreszméket méricskél, ad össze és von ki egymásból.
Ezért lehetséges, hogy Jókai és az egész magyar irodalom tragikumában is legszebb regényét, a Mire megvénülünk című művét ily méltatlanul háttérbe szorította a kritika.
Kétségtelen, hogy Kárpáthy Zoltán és Szentirmai, Baradlay Ödön, Berend Iván vagy Vavel de Versay Lajos alakjában szerencsésen találkozik a megingathatatlan jellem és a hősi idealizmus, míg az Áronffy testvérekből egyik-másik hiányzik. És talán pont emiatt minden korszak, amely megtelik egy pesszimisztikus világlátással, sokkal közelebb fogja érezni magához Loránd és Dezső alakját, mint Jókai tökéletes figuráit.
A mű 1865-ben jelent meg, abban az időben, mikor Jókai politikai karrierje delelőjén volt. De a dátum azért fontos, mert negyvenévesen néz bele először egy író a múlandóság optikájába.
Jókai az alapanyagot Debrecenből szerezte be, a hírhedt Sárközy család első férfiszülöttei öngyilkosok lettek.
Jókai regénye Áronffy Dezső naplóján át láttatja a gyermekkor tűnő álomvilágát, s már azért is érdemes elolvasnia az ifjúságnak, hogy megismerje a testvéri kötődés nemes eszményét és a családi boldogság nagy és igaz receptjét:
„Az igaz, hogy nem is volt semmi bánatunk, egész családunknál bizonyos titkos egyetértés látszott szerződésileg megállapítva lenni, mely szerint mindenki kötelezte magát a többieknek lehető legtöbb örömet s lehető legkevesebb bánatot okozni.
(…)
Sohasem láttam duzzogó arcot, tegnapról mára eltett haragot, szemrehányó tekintetet semmi viszonylatban; anyám, nagyanyám, apám, bátyám és én úgy éltünk, mint akik egymás gondolatát is értik, s csak abban versenyeznek, hogy ki szereti jobban a másikat, s kit jobban többi közől.”
Ezt a világot robbantja szét Áronffy Lőrinc pisztolyának eldördülése, amely utolsóelőtti momentuma volt a családi végzet beteljesülésének.
Már csak egy kriptaszáj tátog a családra, s Loránd, az elsőszülött szinte sodródik, hogy beteljesítse a már-már antik sorstragédiára emlékeztető végzetét.
A magyar szellemtörténet testvérpárjai általában egymást segítő és emelő jellemek a Toldi-testvéreket leszámítva. A Mire megvénülün második fejezetétől kezdve Jókai egy tökéletes jellemet szakít szét egy testvérpárrá, ahogy egy kettészakított papírra írt név indítja el a végzetes történések sorát.
Loránd a magyarság dionüszoszi oldala, gyorsan hevülő, búskomorságra hajlamos, heroikus küzdelmeiben örökké elbukó archetípus, míg Dezső a magyar lelkiség napfényes oldala, apollói természet, örök idealista kistestvér, bátor, nemes, okos és jóságos. Egyedül Loránd életlendülete hiányzik belőle, s Jókai tapasztalása az volt, hogy a vitalitásnélküliség életképesebb egy olyan korszakban, ahol az önfeláldozás nem erény.
Dezső bármit tesz, sikerre viszi, Loránd minden mozdulata egyre inkább az árnyékos oldalra lökdösi.
Jókai ebben a regényében mutatja meg leginkább a magyarság kettősségét, s e kettőség súlyos elváltozásait is. A két alak mégis kiegyenlítődik, hiszen Dezső lemond a közélet sikereiről, s ugyanolyan gazdálkodó lesz, mint testvérbátyja.
Az Áronffyak mögött ott áll egy gyenge és beteges, de jóságos anya, egy nemes akaratú és megannyi elborzasztó fátum felett álló asszony, a család legidősebb nőtagja. És ott vannak a szeleburdi Frommék, Márton alakjával a középpontban, majd Jókai egyik legigazabb alakja az álszenteskedés elöl a látszatateizmusban tetszelgő Topándy, s végül Cipra, a sorsából önzetlenül kiemelt cigánylány.
A másik oldalon áll Sárvölgyi, az álszent, Gyáli József, az elvetemült és lélektelen, küllemében szép, de belsejében megrohadt alak, s legvégül a Bálnokházy család.
Cipra bár jóságos, mégis középen áll egy másik nővel, Bálnokházy Melanie-val. Mindkét nő a tragikus elbukás alakja, mindkettő személye megsemmisül Loránd állandó elkésődésének oltárán.
Mert Loránd alakjának a magyarságra nézve ez a legfontosabb hozadéka. Abban a korban Loránd idealizmusa már megkésett lángolás, korán jött szerelme a gyermekkor idealizmusának szomorú maradéka, az ellenség felé mutatott lovagiassága az egész családját elpusztító kíméletlenség ismeretében is végzetes megkésettséget hordoz. Végül a szerelem valódi megtapasztalása már csak halált ad. És lassan egészét felőrlő lelki rezignáltságot.
Jókai itt alkalmaz leginkább beszélő neveket, hiszen Loránd a küzdelemben való megdicsőülést kereső férfiú, míg Dezső a vágyott gyermek, akiben az erények kikezdhetetlenül jelen vannak.. Sárvölgyi az aljasság, Bálnokházy pedig az ingatagság és a felületesség jelképe.
A romantika a cigányságban a félállati és egzotikus vadembert látta meg, s Jókai eme regényében az egzotikus vadember, mely kultúrán és civilizáción kívül rekedt, nem más, mint pusztulásra kárhozott ösztönlény.
Egy-egy nemesebb alakja még kiemelve is megőrzi ezt a félvad állapotot, s Cipra végzetének egyik oka az, hogy Topándy meghagyja tanulatlanságában és egyszerűségében. Mert a jósághoz nem társult a szellem életbírása és élni akarása, s a földi létben az egyik hiányában a másik csak áldozatiság maradhat.
Ebből a nőből sarjad majd ki Cinna, Mikszáth cigánylánya, s Mikszáth őbenne teszi jóvá Jókai könyörtelen valóságlátását.
A Mire megvénülünk teljes fegyverzetében állítja elénk az írót, kinek műve még a romanticizmusban fogant, ahogy a romantika látta az antik sorsdetermináltságot.
Mégis az érettebb olvasónak való ez a nehézkes és robosztus mű, hiszen csak Wass Albert a Mire a fák megnőnek című műve tudta ennyire közel hozni a múlandóság örvényeit, és csak ott olvasható az élet szikár méltóságának ilyen mélységű elégikussága.