Az irodalomtudomány szűkkeblűsége abban nyilvánult meg, hogy a sikeres könyveket mindig gyanakvással fogadta. Míg a zenetörténész számára Vivaldi évszakokról írt concertói a hatalmas lemezeladási számok mellett is az egyik legértékesebb, úgy a magyar irodalomban a magát önkényesen kinevező tudomány heves elutasítással vagy obligát indulatokkal figyeli Wass Albert írásművészetét.
A mára végletesen kettészakadt magyarságon belül Wass Albert olvasása ma is nyílt politikai vélemény vállalása, s még inkább az a jelenkorban, mint a háború előtt volt.
Abban a korban, mikor első könyvei megjelentek, a legnagyobb tudósaink a színes és gazdag fantáziával megáldott mesélőt látták benne, s még inkább az erdélyi főurat, a sokat beszélő és elnagyolt ecsetvonással festő outsidert a Bánffy Miklósok fajtájából.
És bár tény, hogy Wass Albert a nagy elkésődő, akiben alig van valami a modern elbeszélő próza forradalmiságából, az expresszionista hangból, a szürreális irányok szabad képzettársításaiból vagy az újkori regények hullámzó idősíkjaiból.
Valamiféle irodalmi Don Quijotét láttak benne, aki a kor sajátos anakronizmusa főúriságával, Kemény Zsigmond prózáját idéző emelkedettségével, a székely mesélőkedv áradásaival.
Paradox helyzet, hogy az ellene felhozott érvek inkább előnyére váltak. Írásainak példátlan népszerűsége maradiságából, színes és romantikus pátoszából fakadnak. Ugyanazt jelentette ő az irodalomban, mint Rachmanyinov a zenében. Egész életműve feltartóztathatatlan áradás akkor is, mikor Európa a kopár és szikkadt földeket választotta. De az ilyesféle korszakokban sokszor a visszahajlás a progresszív irányzat a kísérleti irányzatokkal szemben. És a modernkor embere a sok sivárság, rideg és merev kísérletezések közepette gyönyörködni akart. Színeket és pátoszt követelt magának, s elege volt az álművészek plakáteffektusos nihiljéből.
Miközben a tudomány azt kifogásolta, hogy a gróf nem szakmabeli, nem a szegénysors bohém életideálja vitte az irodalom szolgálatában, s élményei nem abból a patologikus állapotból jönnek, melyek oly divatosak voltak a két világháború közti időszak szépprózájában.
És mikor végre megszabadult tőlük az európai irodalom Wass megint maradt a közönség kedvence. Ilyenkor a magát progresszívnek kikiáltó irodalomtudomány újabb harcba kezdett ellene. Megzsarolták és elhallgatták. Nevetséges politikai vádakkal kötözték meg életét, s mindent elkövettek, hogy öngyilkosságba hajszolják. Kevés író ellen folytak olyan hosszú időn keresztül és olyan méltatlan harcok, mint Wass ellen, akit az egyre inkább elkispolgárosodó világ előtt még az sem tudott megmenteni, hogy tiltott és üldözött. Mert az ember egyvalamit nem tud megbocsátani a másiknak, mégpedig annak származását.
És az ilyesféle emberekkel még egy nemzet közvéleménye is legtöbbször igazságtalan, mint például Lord Byronnal az angol, akihez nemcsak alkati hasonlóságok, hanem írói attitűdök is kötik Wasst.

A Mire a fák megnőnek olvasásakor is azt érezzzük, hogy egy nagy mesélő és egy nagy költő találkozásának nyugtalan légköri jelenségei adnak áradást és feszültséget ennek a regénynek. Mert bár nem történnek benne világemésztő események, mégis a vihar fülledt mordulását végig kihallhatjuk a regényből, mégiscsak fenyegető ígéret marad.
Wass akkor írta a művét, mikor a háború már a küszöbök előtt toporzékolt, s mikor Észak-Erdély visszatérése már oly közel volt. Wass felméri, hogy mit vesztett a székelység az oláh rablások következtében, egy virtuális ortodoxia kútmérgezései és a csinovnyiki mentalitású osztrák hivatalok magyarfalásai következtében, de látja az új generációk kompromisszumos gyengeségét is.
Ez a könyv a nagy illúzióvesztés regénye. A negyvennyolcas nemzedék eltűnését mutatja meg, s az arra rátelepülő megfáradt fiakat, akik abban a tudatban élnek, hogy az európaiság és a magyarság közti választásban az előbbinek van létjogosultsága. Pedig a magyarság soha nem volt európaibb és haladóbb egész Európát megelőzve, mint a negyvennyolcas korszak nagy napjaiban.
Ami utána jött, az csak nagypolgári allűr, a kimerültek és az üresek álarcosbálja, az arisztokrácia külsőségei közé kényszerített európaidegen mentalitású csőcselék páviánhevülete.

Irodalmi szempontból Wass Kemény és Jókai allegorikus és szimbolikus alakformálását megtartva hatalmas tankölteményekké duzzasztja az emberi lélek költeményét. És itt is elmondja örök tanítását, mely szerint az evilági boldogság feltétele, hogy az ember természetes része legyen a tájnak, amelybe beleszületett.
Ha innen nézzük, akkor Wass Ortega y Gasset elméletét mondja fel, vagy inkább hímezi ki abból a gazdag magyar nyelvből, mely merészel bőbeszédű és parttalan lenni egy olyan korban, mikor a nemzetidegenség őrjöngésében hadjáratot indítanak a magyarság nemzeti nyelve ellen egy torz és idegenül hangzó pesti zsargon programjával. Móricz mondja egyik tanításában, hogy ha rajta múlt volna, a Nyugat kétharmad részét nem engedi megjelentetni.
Wass Varjassy grófja egyrészt a Széchenyi fajtájából és a régi erdélyi főurak és fejedelmek mentalitásából kinövő fárosz, s távoli rokonságot tart az Arany János-i Toldi malomköveket dobáló parasztnemesével.
Varjassy István hatalmas tekintélyű főúr, fizikai erejébe belenő az erkölcsi magasrendűség és természetes emberi minőség. Házát lerombolják, földjét felégetik, erdejét az oláh elfoglalja, állatait és bútorait a felbőszült román elhordja. Varjassyt mégsem a külső erők győzik le, hanem a magyarságon belüli erózió. Újabb generációk jönnek, melyből hiányzik már a vitalitás. Varjassy a magyarság ősi fája, mely öregségében és megviseltségében is robosztus élniakarás. Mikor a Kiegyezés bekövetkezik, a tölgy megroppan, mert saját lombja könnyűnek találtatik, melyhez már nem kell acélos törzs.
A Mire a fák megnőnek a magyar illúzióvesztés regénye, tanítása örökérvényű lélektani igazságokat mutat. Wass jól látja, hogy a kompromisszumok az elv halálát jelentik. Minden lelki mozzanat feladása végleges megadáshoz vezet.