Verlaine a vadállat

Verlaine 1875-ben szabadul a börtönből. Két verseskötetet írt a rácsok mögött. Az egyik a francia katolikus líra remeke, a másik Párhuzamosan címmel ennek fonákja, erotikus lírai ömlengések, pikáns poétikai játékok.
A börtönbüntetés ideje alatt felesége elvált tőle, az irodalmi közvélemény kivetette magából, az édesanyja kivételével mindenki elhagyta.
Verlaine a szabadulás után megpróbál visszatérni a józan és kötelességtudó polgári életbe. Angolul tanít, majd azt tervezi, hogy vidéken gazdálkodik. De újból elmenekül a nagyvárosi kocsmák és párizsi kéjlakok világába. Aztán csavarogni kezd, míg végül Strasbourgban találkozik Rimbaud-val. Rimbaud látványa meglepi. A fiatalember az apró Verlaine-hez képest óriás, a törékeny kamaszfiúból erőteljes férfi és erőtől duzzadó férfi lett. Szökést terveznek, de a vad kocsmázás után az utcán összevesznek. A sétapálcájukkal kezdenek „vívni”, de Rimbaud sokkal erősebb, s összeveri Verlaine-t, majd vérbenfagyva hagyja ott.
Verlaine újból visszatér vidékre, de csak rövid ideig bírja.
Vidéken beleszeret egy Lucien Létinois nevű tizenhét éves fiatalemberbe, egyik tanítványába. Talán Rimbaud-t keresi a fiúban. Azonban ez a kapcsolat is tragikus következményekkel jár. Pletykák terjednek róluk, s Verlaine-t szemérmetlen viselkedés miatt elbocsátják, Lucien Létinois-t pedig kicsapják az iskolából.
Verlaine gazdálkodni szeretne újból, és megint az anyja pénzéből. De lusta, s így a gazdaság tönkremegy, Verlaine mindent bevételét alkoholra, prostituáltakra és férfiakra költi.
Aztán összevész hetvenöt éves édesanyjával, részegen kést ránt, s kétszer is feléje döf. Két hónapra elzárják emiatt. Mikor édesanyját elveszíti, teljességgel elmagányosodik, hiszen Lucien is tragikusan fiatalon hal meg. Verlaine ezután prostituáltakkal tartatja el magát, majd házvezetőnője zsarolásai közepett, aki állandóan verset követel rajta, él olyan rettenetes körülmények közt, melytől még a Verlaine-t gyűlölők is szánakozással szólnának. Utolsó hónapjaiban senki nem kíváncsi rá, de mikor meghal, a szellemi Franciaország ott áll a koporsója mögött…

Egy vers magyarázata

Mallarmé is angoltanár volt, ahogy Verlaine, s bár költészetük nagyon távol áll a másikétól, élénk és tartós barátságot kötöttek.
Mallarmét Thibaudet híres monográfiája óta ajánlott magyarázni, s ezen a legenda terjedésén maga Mallarmé is lendített. Műveit már ekkor az exkluzivitás remekműveiként tartja számon a kritika, s még manapság is újabb és újabb könyvek látnak napvilágot, melyek arra hivatottak, hogy megfejtsék a titkot, mely talán sohasem volt.
Mallarmé egy nap Herediánál, a francia szonett pápájánál járt. Mallarmé éppen a Gauthier emlékére írt versét mutatta Herediának.
- Barátom, meg tudná mondani, hogy eme fél sornak mi az igaz értelme?
Heredia átvette a kéziratot, majd rövid tűnődés után így felelt:
- A kép szelleme a ráció fényénél ennyi… A kelyhen látható ábra egy saját farkába harapó kígyót ábrázol.
- Hálásan köszönöm, uram, ismét ön által sikerül visszanyernem önmagam iránt érzett nagyrabecsülésem.

Mallarmé hagyatéka egy vékonyka kötet, mégis roppant tekintélyét a mai napig őrzi a francia irodalomban, míg Herediával igazságtalanul bánt el a közvélemény. Igaz, a legnagyobb formaművészek egyikeként tartják számon, de a csillogó név mögött poros kötetek lapulnak. Csak a Kentaurok futását dobja fel a múló idő, pedig a Trófeák című kötet a költészet történetének egyik legjelentősebb kötete.

„Ovidius Tomiban”

A magyar irodalom tanárai közül Juhász Gyula szelíd őrülete, megbízhatatlansága, megkeseredései és öntudatlansága okán volt alkalmatlan, Babits ügyetlensége miatt, hiszen tanítványai a kétbalkezességet is babicsolásnak nevezték, tanárukat gúnyolták.
Száz évvel azelőtt pedig Csokonai kerül sikkasztás miatt az iskolatanács elé, amely megfosztja professzori státuszától a költőt.
Kosztolányinak diákként volt baja tanáraival, ahogy Petőfinek is. Nagy költőinket az iskola nemcsak próbára tette, hanem meg is keserítette. Ezalól még a magyar irodalom legnagyobb méltósága, Arany János sem volt ment, aki ifjabb korában elhagyta a debreceni református kollégiumot. Ifjúkori botlásai után fegyelmezett és pontos tisztviselő lett, az irodalmi pályája pedig szédítő magaságba emelkedett.
Ennek ellenére az egykori szalontai jegyző és magántanár a nagykőrösi gimnáziumban is megmaradt annak az akurátus és kíméletlen szorgalmú embernek, mely költői magatartását is jellemezte.
Bár Arany élete legsivárabb időszakának tartja nagykőrösi tanárságának éveit, azért ezen időszak sem volt terméketlen, hiszen itt fejezi be a Nagyidai cigányokat.
Nagykőrösre 1850 őszén érkezik meg. Útközben eltévednek, így a háromnapos út négy napig tart. Arany pipázgatva sétált be az alföldi kisvárosba, miközben az ekhós szekér mellett ballagott.
Kis házat bérelnek, és szegényes körülmények közt indul az itteni életük. A költő leginkább a dolgozatok javítását szenvedi meg, idegőrlő és haszontalan robotnak tartja. Ugyanakkor tisztességesen elvégzi minden feladatát, igényessége példátlan. Tanítványainak irodalomtörténeti könyvecskét szerkeszt, melynek érdekessége a hun-szkíta, sőt a sumér nyelvvel való rokonságelmélet ismertetése is.
Mindezek mellett Arany rendkívüli módon érzékeny, s fölöttébb sértődékeny. Ebben szerepet játszhatott az is, hogy Nagykőrös - Kecskemétet leszámítva - az alföldi városokra jellemző módon mogorva, rideg és zárkózott lakossága nem szereti a „gyütt-ment”-eket, mindazokat, akik nem itt születtek.
Arany többször is el akarja hagyni a várost emiatt a ridegség miatt, másrészt az új tanügyi rendeletek miatt státusza komoly veszélyben forog.
Végül maradt, de lelki állapota nagyon megsínyli az itt töltött éveket…

Egy alkalommal egyik tanítványa a szemébe világított, s ez olyannyira kihozta a sodrából a költőt, hogy elhagyta a katedrát. Máskor egy fiút bántalmaznak a társai, mire Arany napokig be sem megy az osztályterembe. Küldöttségnek kell visszacsábítania a katedrára. Végül Arany felenged, s folytatja azt a szegényes és kíméletlen munkát, mely a tanársággal akkor is és ma is együtt jár…