A gyűlölet szót a gyűlölködők manapság többet használják, mint a fogkefét vagy a toalettpapírt. Pedig e két utóbbira nagyobb szüksége van azoknak, akik mindkét testnyílásukkal odapiszkítanak…
Talán még hetekig eltart a vita, melyről ugyanazt elmondták a kezdet kezdetén, hogy ez is egy „szenvedélyes igazságbeszéd” volt, s ha a magyarságot durván és alpári módon rágalmazzák, az mindig szenvedélyes igazságbeszéd, s ha a gyűlölködőket és a rágalmazókat bírálják, az mindig nácizmus, rasszizmus és antiszemitizmus.
A magamfajta már nem bosszankodik ezen, hisz tudja, hogy Landeszmanntól a két Kertészig az út semmiféle meglepetést nem tartogat, hiszen amit egyszer kitapostak, ott nem terem többé virág. Ott mindig csak lábnyomok, lánctalpak és eltaposott növényzet lesz, homok és sár. A magyarságot pedig már rég kitaposták saját hazájából, s a kitaposók még mindig a küszöböt magyarázzák e tragikus sorsú nemzet honának.
Hiszen Bródytól és Szomorytól Esterházyn át a két Kertészig ez az út abba a lelki és szellemi sivatagba vezetett, melyben szerves élet nem fejlődhetik, kút és forrás elapad, s marad az a meddő és sivár táj, mely a bródyk, szomoryk, esterházyk és kertészek sajátja.
Tulajdonképpen nem is érdekelne a dolog, ha ez a sivatagosodás nem az én kertemben menne végbe. Úgy tűnik, hogy a kertészek kertészkedése mellett a sáskajárás már-már egy kellemes és némi érzékszervi borzongást elhozó légköri jelenség.
Előttem és utánam is sokan eljátszanak azzal a gondolattal, hogy ha Kertész, Bródy vagy Esterházy könyveikben szereplő magyar szót másra cserélnénk, milyen hatása lenne annak. Elképzeltem, ahogy a Steua Bukarest szurkolói olyanokat olvasnának, hogy a román genetikailag alattvaló, vagy Esterházy magyargyalázásait románra hangszerelve ezt kapnák irodalom helyett:” …csokorba kötött románt szétbontjuk, és éles késsel ferdén visszavágjuk. Kivétel a fásszárúak, mert azokat törjük vagy kalapáccsal zúzzuk.
- Nehogy megrohadjon a román. Az összement románt a savó leöntése és Trianon után túrónak használhatjuk...
- A román emlõs. Egy román nem csinál nyarat.
- A román a sötét, ahová Európa ugrik.
- A román az új nincs. Az új semmi. Az árnyék.
- Ki tartson románt? Kezdõ románbarát inkább kanrománt tartson, ne szukát! Tanácsosabb fajtiszta románt beszerezni, mint valami bizonytalan származású románt.
- Öreg románt ne vegyünk! A románt következetesen dicsérjük vagy dorgáljuk! Lágy, barátságos hang: jól van, jó román, illetve keményen, határozottan: pfuj, román, helyedre!”

Hirtelen felvillant bennem egy kép, melyben Abraham Janku oláh hordája miképp válaszolta volna meg az ilyesféle igehirdetéseket. Ugyanis ezen oláh népvezér már a magyarságukért embereket fűrészeltetett ketté, áldott állapotban lévő anyákból vágta ki a magzatokat. Azok a románok, akiknek a magyarok földet adtak, otthont teremtettek, megvédték őket orosztól, bolgártól és a töröktől.
A román példa azért kérődzött vissza nekem is, mert Esterházy éppen a keleti Kárpátokon túlról kapott a legnagyobbaknak kijáró elismerést.
De térjünk vissza Kertészhez! Ahhoz, amelyik a genetikát esztétikai segédfogalommá redukálja.
Kertész József Attilára hivatkozik. Felmerül a kérdés, hogy milyen jogon.
József Attila származása ma is vitatott, de ha József Attila apja félig vagy egészen román lett volna, akkor is a magyarságot és magyarságát szentnek és védendőnek tartotta volna.
Mondják, a név kötelez. Ákos ősi magyar név, fehér sólymot jelent. Azaz tisztaságot és szentséget. Magyar tisztaságot és magyar szentséget. Kertész pont e kettőnek ment neki. Nem pusztakézzel… Furkósbottal. Nem jó kertész módjára nyeste az ágat és gallyat, hanem rozsdás karddal kaszabolt. Mert a mi kertészünk haragszik a növényre, mert beteg lelke csak a sivatagban lel megnyugvást. S amíg érző és lélegző növényzet veszi körül, otthontalannak érzi magát. Ilyenkor szúr, vág, nyes, aprít. Nem szépséget teremni sebez, ahogy a szentéletű Tóth Árpád írta egykor. Kertész a gyökereket ássa, vakondot tenyészt, szúr, döf, vág, hasogat… és irt. Ákos is… Imre is…
Nézem Kertész Ákos portréját. Idős, megtört ember. Magyarország hazát adott neki és házat. Asztalt terített neki, s kenyeret tett eléje. Iskoláztatta, s mindezért nem kért tőle semmit. Kertész pedig íróként a semmivel fizetett. Imre is, Ákos is.
Nézem a mi Ákosunkat. Valószínűleg a kutya sem olvassa. Ezután sem fogják, de neki elég, ha beszélnek róla. Nézem a hatalmas műfogsorvigyorát. Az Ákosét és az Imréét is. Mindkettő protézis. Ahogyan az írásaik is azok. Idegen testek a nemzet testében. Szavukban nincs magyarságszeretet, elkötelezettség, odaadás. De még megfeleléskényszer sem. Hirtelen Szerb Antal jut az eszembe. És Szerb magyarságszerelme. Irodalomtörténete óda, és még inkább himnusz a magyar eidoszhoz. Kertészben ezt hiába is keresném, legyen az Imre vagy Ákos.
Mindketten irodalmi protézisek, melyek esténként egy kellemetlen szagú folyadékban áznak, nappal pedig még kellemetlenebbül csattognak. A vicsorgás kényszerét nem vitatom tőlük, a harapásuk is inkább visszataszító. És szánalmas, hiszen műfogsorharapás. A legutolsó szó, ami eszembe jut velük kapcsolatban, az az esztétika. Főleg a genetika kapcsán.
Ideje lenne már a kertészeket elbocsátanunk. Mielőtt az utolsó virágok is elpusztulnak ebben az elsivatagosodó hazában. Még a küszöbről nézve is fáj a sivatag látványa… Pedig a sámánok és a szent királyok alatt tündérkert volt.