Diktátor névtelenül

A XVII. és a XVIII. század összeérő évtizedeinek legnagyobb szelleme Angliában az a Jonathan Swift, akinek élete és művészete is az irodalom legnagyobb paradoxonjai közé tartozik.
Maga is Gulliver volt a liliputi korlátoltság között. Utókora pedig művészetének savát-borsát veszi el tőle, s Gulliver történetéből egy kedves mesekönyvet farag.
Életének eleje és vége a megaláztatás és a lelki nyomor megismételhetetlen aktusai, s ami közte van, az a fennhéjazás, gúny és mérhetetlen önteltség.
Egy alkalommal a miniszterelnök pénzt küld neki, amit Swift felháborodottan küld vissza azzal a gőgös üzenettel, hogy ő nem fizetett zsurnaliszta.
Más alkalommal egy idős és beteggé nyomorodott angol tábornok fél órán keresztül mászott fel hozzá két emeletet, hogy személyesen hívhassa meg egy ünnepségre.. Swift előbb elfogadta, majd egy kis idő múlva elutasította azzal az indokkal, hogy másvalakivel szottyant kedve ebédelni.
De nemcsak magas rangú állami hivatalnokokkal bánt így, hanem magas rangú asszonyokkal, hercegnőkkel is. Egyszer úgy nyilatkozott, hogy a rang nagyságának arányában kell felé közeledni. Minél magasabb rangú az illető, annál nagyobb óvatossággal és alázattal.
Magas rangú közéleti személyiségek felé veti: „Dögöljenek meg és rothadjanak el hálátlan kutyák!”
Egész életében ez a hang jellemezte, az embert állatnak tartotta.
Apátlanságbanel telő gyermekkora, melyben a nők játszottak uralkodó szerepet, kényessé tette és látens nőgyűlölővé. Bár vonzódott a nőkhöz, vannak, akik a kihunyt férfierővel magyarázzák viselkedését.
Papként szembeszáll minden egyházzal, dühös kiáltványai nagyszerű irodalmi alkotások és kellemetlenségek a klérus számára.
Nagy csalódásainak egyike, hogy nem választják meg püspöknek.
Mikor felesége meghal, borzalmas körülmények közt él még tizenhét évet, mint ahogy híres hasonlatában mondja: „akár egy megmérgezett patkány az odújában.”
Az évek megtörik, s akik ismerik, őrült papnak hívják. Több alkalommal fel-alá rohangál a kocsmákban és a kávéházakban, máskor megáll egy pusztuló lombú fa előtt, s így sóhajt: „Velem is az történik, ami itt ezzel a fával.”
Utolsó szavaival saját őrületét diagnosztizálja.
Végrendeletében megmaradt vagyonát egy őrülteknek fenntartott házra hagyja.

A kalandor

Daniel Defoe vagy de Foe is ugyanúgy járt, mint Swift; főműve gyermekkönyv lett, ráadásul félre is értelmezték, mert Robinsonja az ifjúi tévelygés és az atyai kívánalmak ellen való fordulásban Isten büntetését szenvedi.
A Robinson Crusoe mégis az emberi szabadság kiáltványa lett a szerző merőben puritán és polgári felfogása ellenére.
Több száz művet hagyott hátra közjogi és valláserkölcsi okoskodásoktól terhes elmélkedésekről, tengerjáró férfiakról, erkölcsi felemelkedés után ácsingózó kurtizánokról, kísértetekről, s a Moll Flanders kivételével ma már a könyvei a preromantikus korszak kuriózumai.
Egy londoni mészáros fiaként látja meg a napvilágot, s bár pap akar lenni, kereskedő lesz.
Nyughatatlansága mindenféle őrültségbe kergeti, előbb a tengerre űzi, majd különféle háborúkba keveri, s végül mint hadiszökevény, fél Európát bebarangolja.
Üzleteket köt és alapít, majd téglagyára lesz, de mindezek után anyagi csődök miatt bujkálnia kell. Letartóztatás és a felszámolás miatt csak vasárnap léphet ki az utcára, emiatt is „vasárnapi úrnak” gúnyolják.
Politikai pamfleteket ír, melyek miatt letartóztatják, majd pellengérre állítják.
A nép viszont ünnepli, egy alkalommal a megszégyenítő oszlopot virágokkal fonják körbe.
Aztán újabb előállítás és börtön következik.
A Robinson és a többi művének sikere gazdaggá tehetné, de saját fia tagadja meg tőle a műveiből befolyó járadékát.
Igen későn kezd regényeket írni, ötvenkilenc éves, mikor a Robinson megjelenik. Hetvenegy évesen halt meg megkeseredett és kisemmizett emberként, s hatalmas örökségének egyik fárosza, hogy ő alapította meg az angol irodalmi újságírást, a másik és még hatalmasabb pedig egy skót matróz történetének túlságosan is polgári eszményekkel megírt története, mely manapság is az ifjúi lélek legihletőbb forrása.

Párhuzamos börtönrajzok

A korszak két óriásával hasonlóképpen bánt el a kor hűvös és egyre inkább álszentté váló közvélemény.
Paul Verlaine 1873 tavaszán egy brüsszeli hotelszobában rálő Rimbaud-ra, akin könnyű sebet ejt a lövedék. Verlaine dühe a költőtárs szakítási szándéka miatt nőtt olyan féktelenné. A veszekedés az utcán folytatódott tovább, s az idegesen kapkodó és gesztikuláló Verlaine úgy ráijesztett Rimbaud-ra, hogy az rendőrért kiáltott.
S bár a közhiedelemmel ellentétben Verlaine-t súlyos testi sértés vádjával ítélték el, a bíróság ellenséges viselkedését a költő bűnös hajlamai váltották ki.
Verlaine a börtönben egy katekizmust kér, s alaposan tanulmányozza a katolicizmus eszmeiségét. Valósággal megrészegíti annak liturgiája, emelkedettsége, s a varázsló megérti, hogy olyan anyagot kell költészetté formálnia, amelynek ihletett szépsége önmagában is költészet.
Ugyanekkor egy fiatal ír Róma hatalmas katedrálisainak, a grandiózus freskóinak és a gótikus hangulatainak hatására a katolicizmusban megtalálja a legmagasabbrendű esztétikai kifejezési formát. Akkor még nem sejtheti, hogy húsz év múlva maga is a börtönbe kerülve a mindenható után epedve éli túl azt a két rettenetes évet, melynek nagyobb részét toll és papír nélkül és rettenetes kényszermunkával tölt.
Oscar Wilde lelki és szellemi kettősége legalább olyannyira tragikus, mint az idősebb pályatársé.
Mindkettőjükben a vágy a jóság után és a bűnben való megmerítkezési hajlam okozott tragikus szétszakítottságot.
Verlaine lelkében ott volt a métely, de ott élt a józan polgár is, s benne a bűnt Rimbaud sátáni vadsága szabadítja ki, addig Wilde a morált felcseréli egyfajta öncélú esztéticizmussal, hogy elleplezze azt a az önző és kevély életrészegséget, mely által az élethabzsolás legyőzte bensőjében a művészt.
Verlaine részben a börtönben írja meg a Jóság című kötetét, melyet szabadulása után saját költségén ad ki.
S bár egy jezsuita lap gazdagon méltatja a kötet verseit, addig a katolikus egyház vezetői nem vesznek tudomást arról, hogy a legszebb francia nyelven írt katolikus versek születtek meg a vezeklés kegyelméből.
Wilde a börtönben a De profundisában keresi a bűnbocsánat boldog megnyugvását, Anglia azonban nem törődik nagyszerű fiával. Inkább stigmatizálja e megtört szellemet, aki a szabadulása után az elutasítás hatására ugyanúgy visszaesik a bűneibe, mint ahogy Verlaine is visszatér a legócskább kocsmák szürrealisztikus borzalmaiba.
Mindkettejük a börtönben szerez tudomást arról, hogy a feleségük elvált tőlük, s gyermekeiket nem láthatják. Ráadásul Wilde ekkor veszti el az utolsó támaszát, az édesanyját.
Verlaine a kiszabadulás után még huszonegy évig szenved a legrettenetesebb nyomorban, s lesz félhalott és szánalmas alkoholista, igazi két lábon járó betegség és romlás.
Wilde sokkal kevesebbet él, négy év jut neki.
Párizsba megy, s bár felesége anyagilag támogatja, s barátai is felhajtanak számára kisebb-nagyobb összegeket, de az Élet Hercege már szintén roncs. Maga is tudja, hogy a költő meghal benne. Utolsó éveibe csak gúnyos paradoxonjai kísérik el.
Kifizetetlen számlái, a börtönben szerzett gyulladásos betegségei és elsírt könnyei terítenek rá szemfödelet.
Wilde temetése az irodalomtörténet egyik legszomorúbb aktusa. Alig állnak néhányan a sírjánál, míg Verlaine-t egy nemzet jobbik fele gyászolja.
Mindkettejük utókora óvatoskodó dicsőítéssel emlékezik meg róluk.
Mindketten mélyen vallásos katolikus férfiként haltak meg. Mártíroknak látjuk ma már mindkettejüket, kikben az anyag a földi díszletek közt legyőzte lelket, de a halálos ágyuk felett mégis ők győzedelmeskedtek az anyag felett.