Aki felfalta a világot

Az angol irodalom legbizarrabb jelensége az a Samuel Johnson, akit az utókor Doktor Johnsonként tart számon, s kinek írásainál sokkal érdekesebbek és maradandóbbak a róla szóló írások.
Pedig saját korában roppant tekintélyt vívott ki magának, ami legalább annyira talányos, mint az egyéniségében rejlő kettősség.
Hatalmas termetű ember volt hatalmas étvággyal és nehezen elviselhető természettel.
Elsősorban remek társalgó, pedig jelenléte annyira taszító volt, hogy egyetlen kortársa sem feledkezett meg csúnyaságát hosszasan ecsetelni.
Magas volt, szikár, kemény és rossz állású hajzata alatt sebhelyes és rángatózó arc volt látható, kiálló csontozata megmutatta zord kedélyállapota miatti alkalmi étvágytalanságát.
Fél szemére nem látott, hatalmas teste henye végtagokat viselt, egész mozgása ügyetlen és groteszk látványosság.
Ugyanakkor hipochonder is volt, de leginkább mélabú gyötörte.
Mikor jókedélye visszatért, ismét csillogott és sziporkázott, s valóban lebilincselő lehetett, ahogy társaságát a korszak társadalmi elitje érdemként élte meg.
Mikor megismerte a nálánál kétszer annyi idős özvegy Mrs. Portert, még ezt a sokat látott nőt is megijesztette Johnson látványa, ugyanakkor elbűvölte társalgásának szellemdús áradása és magas értelmi képessége.
Igaz, Potter asszony akkor már ötvenéves volt és nem kevéssé csúf, Johnson csak huszonöt, mégis szerelem volt és szerelemházasság lett a vége.
Házasságuk a szellem diadala volt a korkülönbség és az emberi természet korlátai felett.
Johnson hajlamos volt az önmegtartóztatásra, s fiatalabb korában betegségei látványos testsúlycsökkenést eredményeztek.
Idősebb korában az evés szenvedéllyé hatalmasodott, s az asztalnál eltöltött szellemi csatákat felváltotta az ételek ellen folytatott irtó háború.
A szó legnagyobb mestere elnémult a dúsan terített asztal látványára, és hosszú ideig csak evett és ivott, miközben az asztaltársasága döbbenten nézte, hogy milyen elképesztő mennyiségben tudta eltüntetni az ételt az asztalról.
Mások úgy emlékeznek vissza rá, hogy még a homlokán is megdagadtak az erek attól az erőfeszítéstől, amit a táplálkozás megkövetelt tőle.
S az asztalnál ülők hiába várták a teológus és pszichológus szikrázó előadását, helyette gasztronómiai okfejtések több órás előadását kapták. Vagy dühös indulatot, durva vitát, lehengerlő fölényeskedést.
Féltek is ettől a hatalmas embertől, akit Londonban egy alkalommal teherhordó munkásnak akartak felfogadni. És féltek, mert az inasokat bottal ütlegelte.
Hóbortjai legalább annyira közismertek voltak, mint győzelmes szellemi csörtéi.
Öltözete elhanyagolt, járása és mozdulatai ütemtelenek voltak. Mindent elkövetett annak érdekében, hogy jobb lábbal érkezzen meg egy-egy szobába, hallba vagy társasági törzshelyre. Ha nem sikerült, újra és újra kezdte, s addig nem tágított, míg nem sikerült neki. Lompos volt és rendetlen, öltözete elhanyagolt, megjegyzései bántók és kíméletlenek.
És a rossznyelvű emlékezet számára a legkellemetlenebbek voltak Johnson betegségeinek és túlzott jóllakottságának kísérő jelenségei, melyek legtöbbször visszatetszést keltő hanghatásokban nyilvánultak meg.
És mégis a lelki finomság egyik legnagyszerűbb alakja volt. Társalgása soha nem nélkülözte az okfejtések elképesztő arzenálját. Minden elmélete valóságos hadjárat volt huszáros rohamokkal, nehéztüzérséggel, bekerítő hadműveletekkel.
Lassan és szépen beszélt, minden mondata – még a legegyszerűbbek is – szabatosak és tökéletesre csiszolt nyelvi kincsek voltak.
Hatalmas életműve pont ennek az ellenkezőjét mutatják. Páncéllal borított nyelvi bástyák és a mai olvasó számára bevehetetlen erődítmények. S bár nem könnyű olvasmányok, mégis Pope-ról vagy Shakespeare-ről szóló írásai briliáns megfigyeléseken alapulnak még akkor is, ha nem értünk egyet velük.
A beteg test hetvenöt évig cipelte ezt a fennkölt szellemet. Előbb szélütés érte, majd asztmája vetett végett a szenvedéseinek.
A század legnagyobb csevegője halt el benne…

A Vak világossága

John Miltont az emlékezet ma már csak két hírhedt mondás miatt dobja vissza a hétköznapi olvasó elé.
Az egyik Taine-től származik, aki azt mondta róla, hogy prózai művének forgatásától inkább a kar fárad el, mint a fej, és a székek recsegnek ezek alatt a vaskos kötetek alatt.
A másik középső lányától ered, aki miután értesült arról, hogy az apja újból megnősül, csak ennyit mondott: „ Ez nem újság. Újság az lenne, ha meghalna.”
Miltont csak az angol értheti meg igazán, s még inkább csak az angol becsüli meg. Grandiózus költeménye a világirodalom legjelentősebb műveinek egyike, de egy európai csak az angolszász polgári korlátoltságot és ma már túlzott fennköltséget fogja kihallani belőle. A roppant miltoni nyelvezet áradása inkább elsodorja, a kozmikus háború pedig az Isten és a sátán között inkább ironikus megjegyzéseket vált ki belőle.
Ezért ma már bölcseleti költeményeit és szonettjeit érezzük közelebb magunkhoz, mint epikáját vagy roppant méretű vitairatait.
Csodálatos műveltségű férfi volt, s ennek következtében Anglia legmagányosabb szelleme. A világ, mely körbevette, ostoba és bosszantó volt, s Miltont a halálba bosszantotta a környezete. Háromszor nősült, mindhárom felesége jóval fiatalabb volt nála. Mind látványosan műveletlen nők voltak, s mégis a harmadik asszonyában lelt rá Milton a boldog házasság eszményére, pedig az asszony harminc évvel fiatalabb volt nála, s némi megilletődöttséggel elmondhatjuk róla, hogy kínosan ostoba volt.
Az első felesége elhagyta, majd visszatért hozzá. A második felesége a gyermekével együtt elhalt, míg a harmadik házasságából egy gyermeke maradt. Összesen négy gyermek adatott meg neki, s az első házasságából származók legalább annyira komiszak voltak hozzá, amennyire Milton elviselhetetlen volt velük szemben. Még azt is megtette velük, hogy általuk nem ismert nyelven olvastatott fel velük magának, majd órákra leállította az olvasást, hogy jelenlétükben töprengjen a hallottak felett.
Ellenben Milton azzal vádolta meg a gyermekeit, hogy meglopják őt, s a könyveit titokban eladogatják.
Milton ekkorra már megvakult, kiszolgáltatott és megkeseredett ember lett. Utolsó évei a gyermekei miatti megkeseredettség és a hitvesi boldogság tragikus kettősségében múlik el.
Egész életében olyan közel állt az Istenhez, mint kevesen a világtörténelemben. Mégsem kötelezte el magát egyetlen felekezethez sem. Nem járt templomban, de teológiai fejtegetései mégis könyvek tucatjait töltötték meg. Elképesztő műveltsége és nyelvismerete alkalmassá tette, hogy az eredeti héber, ógörög és a latin szövegeket egyszerre tanulmányozza, s mindenféle nyelven megszülető bibliai kommentárokat megismerhesse.
Halála után vele is megtörténik, ami Voltaire-rel. Sírját és holttestét meggyalázzák, fogait kiverik, haját lenyesték és ellopták.
Az Elveszett Paradicsom írója egész életében a szellem óriása volt, s bár a halála óta eltelt évszázadok megkoptatták grandiózus alakjának páncélját, szellemén a legvadabb támadások még sem ejtettek még egy karcintást sem. S míg élnek versszeretők, addig a Comus, az Il Penseroso vagy a Lycidas költője érinthetetlenül fog ragyogni a költészet csillagóceánjain.