A magyar forradalommal úgy vagyok, ahogy a nagy irodalmi művekkel. A tudományos munkák fikarcnyit sem érdekelnek, s még az sem, hogy az akkori óriások mit akartak. Egyedül az számít, hogy ma nekem mit jelent egy régen hitt valóság.
És azt bátran kimondhatom, hogy a legtöbbet jelentő nagyszerűsége volt az Európai történelemnek a magyar forradalom, mert nem hőzöngés, utcai indulat vagy rablóösztön szülte. Sokkal inkább a szív és az intellektus hősies és mégis mértéktartó dobolása.
A magyarság újkori történelme során újra egy esztendőre a világ első nemzete lett, Árpádok és Hunyadiak dicsősége tért vissza háborúban és békében.
A korszak három legnagyobb költője, egyik legjobb írója, legnagyobb politikus zsenije, és a világ első zenésze itt élt és küzdött. Még Liszt is, ki többre becsülte a magyar sarat, mint a nyugati pompát. És itt éltek, ide születtek későbbi nagy tudósok, festők, nyelvészek, akik befolyásolni tudták, hogy a szellem láthatatlan áramai milyen irányt adjanak az emberiségnek.
Egyre kevesebbet beszélnek arról, hogy egy háromszáz év óta megnyomorított nemzet képes volt Európa leghatalmasabb monarchiáját a katonai vezetés ügyetlensége, a politikai szembenállások ellenére is egészen Bécsig kergetni.
Soha nem vezetett tévútra az a megmosolyogtató illúzió, mely szerint bármely nemzet Európában akár egy jó szót is megkockáztatna értünk.
Mikor kirobbant a harc, oláhok, rácok, horvátok, szászok, tótok százszámra gyújtották fel a falvakat, mészároltak asszonyokat, gyermekeket, öregeket, mert a szláv egyetlen dologban nem fukar, ez pedig az irigység. A történelemkönyvek szemérmesen hallgatnak az oláh néptribunok vadállati kegyetlenkedéseiről, melyekhez alig van hasonlatos a világtörténelemben. És ma már nem beszélnek a szerb őrjöngésről, mikor magyar gyermekek levágott fejéből összehordott gúlákba szerb zászló tűzetett, melynek díszletei voltak a feketén füstölgő magyar falvak és temetetlen holtestek elszürkült tömbjei.
Bárki próbálja az aljasságot kicsinyíteni és a nemzet nagyságát jelentéktelennek láttatni, előttem sikertelen marad. Vörösmarty nyelvzenéje Shakespeare-ével egyenrangú volt, Arany epikája a nemzeti ősvilág komor és sziklatömbvégzetű ősvilági látomása, míg Petőfi egész lénye egyszerre volt a byronizmus világfelforgató tendenciája és a bonapartizmus hősi ideáljának szintézise úgy, hogy egészen magyar lett, mely képes volt robbanásig égetni egy kihűlt nemzet láthatatlan kanócát.
Minden korszakot az elmúlt másfélszáz évben a forradalmi tizenkét pont alapján lehet megítélni.
Ez ma úgy igaz, ahogy tíz vagy húsz, de akár az ötven évvel ezelőtti politikai közállapotokra is. Mert azon a könyvlapnagyságú kiáltványon minden megtalálható, ami egy modern állam boldogulásához szükséges.
A jelenkorban nincs sajtószabadság. Az egész nemzeti hírforrásokat egy nemzetidegen csoport tartja a kezében, mely sokkolja és butítja a magyar társadalom egészét. Ha valahol szépre és nemesre lel, lekacagva azt hamisággal fertőz. Ha a nemzeti lelket látja magával szemben, hetvenéves hazugságokkal érvel.
Budapesten ma felelőtlen minisztérium csupaszítja koldussá a nemzetet. Ahogy tíz vagy húsz éve, és még inkább ötven vagy százötven éve.
És az országgyűlési aktus nem a nemzet fölötti őrködés, hanem idegen gazdasági érdekek érdekérvényesítése és nemzetrontási kísérlet.
Egyenjogúság sincs ebben az országban, s különösen nem vallási tekintetben. Katolikus és protestáns temetőinket szabadon és következmények nélkül feldúlhatják, szobrainkat szabadon gyalázhatják, miközben ezeréves kereszténységünk háttérbe szorított helyzetben van egy felekezeti-faji kiváltság elviselhetetlen arroganciája miatt.
A nemzeti őrsereg intézménye pedig a mai Magyarországon elképzelhetetlen lenne. Minden nemzeti kezdeményezést elfojtanak, miközben izraeli és délszláv illetőségű szabadcsapatok portyáznak, ütlegelnek magyarokat, miközben a magyar hadsereg lárvaszerű és hordóhasú, egy kivénhedt operaházi statisztáira emlékeztető tiszti állománya ezekkel őrizteti még a laktanyákat és az összes titkos honvédelmi és belügyminisztériumi egységet is.
A közös teherviselés pedig annyit jelent, hogy a közszférában ellenőrizhető társadalmi réteg fizet mindent, állja a politikusbűnözés összes számláját, és a bolondul fizetőket adósítják el a hatalmas deficiteket befedő kölcsönökkel, melyek annak a stratégiának a része, hogy német, holland, osztrák, francia és ezeknek álcázott zsidók tegyék rá mindenre a kezüket, ami magyar.
Az úrbéri viszonyok pedig lassan már csak külföldi problémává süllyed, hiszen a magyar föld kijátszása és átjátszása olyan gyorsan megy végbe, hogy a magyar parasztnak szőnyegnyi földje sem marad, és lassan az Országház után is bérleti díjat fogunk fizetni egy tel-avivi befektetőnek.
Közben a bíróságok a nemzetközi liberális maffia megrendelésére hoznak ítéletet, a nemzetnek nincs beleszólása sem a törvénykezésben, sem annak végrehajtásában.
A Nemzeti Bank intézménye a modernkori Magyarország legfájdalmasabb paródiája, mely egyetlen valamitől független, a magyar nemzettől. Lassan ez is egy tel-avivi részvénytársaság szintjére süllyed, hogy a legmocskosabb kézzel fojtogathassa a nemzetet, melynek alárendeltetett.
A katonaság a legzüllöttebb állapotokat mutatja, mikor körös-körül az összes ellenségünk állandóan gyarapítja hazánk fenyegetésére katonai állományát és fegyverzetét. Érdemes elgondolni, hogy egy nyugati nagyváros kerületi akciócsoportja néhány óra alatt képes lenne felszámolni az egész magyar hadseregnek csúfolt potrohos és hordótestű lárvák által vegetáló, minden katonai és hősi eszményt megcsúfoló organizmust, mely ma inkább beteg és fertőző kelés a nemzet testén.
A mai közállapot már nem a politikai státusfoglyok szabadon bocsátását jelenti, hanem azt, hogy ma bárkiből politikai státusfoglyot lehet csinálni mondva csinált érvek alapján a politika mellőzésével.
Egyedül az Unió Erdéllyel pontot érzem elavultnak, de azt is csak azért, mert Trianon megváltoztatta a mai magyar szív óhaját. Ma már helyesen mindez így hangoznék: „Unió minden elszakított és elrabolt magyar területtel.
Ha egyszer a magyarság számára fontos lesz, hogy kik gyakorolják a hatalmat, akkor a tizenkét pont legyen a parlamenti indulás alapkövetelménye, s akkor beszélhetünk a jövőben egy felemelkedő és boldog Magyarországról. Nekem ma ezt jelenti 1848, s nem azt a politikai színjátékot pirosfehérzöldben és elég vastag arcbőrrel, valamint a magyarságot megvető szívtelenséggel, mely ebben az országban hatvanhét éve lezülleszt, embert, morált, művészetet és eszmélyt.
| 
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
