Régen volt már, amikor – a kedvenceimet mintegy magasztalva -, megírtam az első „vallomásomat”. Aztán már rendszer lett belőle, és „kincseimet”, kedvenc verseimről eszembe jutó gondolataimat megosztottam azokkal, akik olvassák írásomat. Már szinte számon sem tudom tartani – legalábbis fejben nem -, hogy kiket dicsértem és méltattam már ezekben az írásokban, de szinte nincs már olyan – számomra - nagy költő, író, akit ne „vallottam volna meg”.
Most Tóth Árpád, Kosztolányi, Radnóti és Babits után - akik a leginkább kedvesek nekem, így, ebben a sorrendben -, az újabb vallomás, egy nagy „szerelem”: Szabó Lőrinc.
Születésének évfordulója is a napokban lesz, még eggyel több indok arra, hogy most Szabó Lőrincről írjam le a gondolataimat.
1900. március 31-én született Miskolcon, egy mozdonyvezető, vasúti fékező és Panyiczky Ilona gyermekeként, ősei kálvinista papok és tanítók voltak. A család hamar elköltözött Miskolcról, iskoláit már Balassagyarmaton és Debrecenben végezte. 1918-ban besorozták, ezért hadiérettségit tett, majd egyetemistaként került Budapestre; először gépészmérnöknek készült, de pár hét múlva átiratkozott a Budapesti Egyetem bölcsészettudományi karára. Tanulmányait sosem fejezte be.
Első, még parnasszista hangvételű verseivel a Nyugat szerkesztőjénél, Babits Mihálynál személyesen jelentkezett, aki verseit csak később közölte ugyan, de ami legalább ennyire fontos volt, hogy bevezette az írók akkori kedvelt találkozóhelyére, a Centrál kávéházba. Szabó Lőrinc ifjú diákként már latinból, görögből (mindjárt a legnehezebbet, Pindaroszt!), németből és franciából fordított, jegyzeteit gyorsírással készítette, és Babits közvetlen tanítványaként angolból magyarította kiadók számára a Fitzgerald-féle Omar Khajjám-verseket, majd Shakespeare összes szonettjét, és Samuel Taylor Coleridge Ének a vén tengerészről című balladás remeklését. A Baudelaire-centenáriumra készülve pedig két nagynevű költő és műfordító, Babits Mihály és Tóth Árpád választotta társául, hogy hárman fordítsák le a múlt századi költő gyűjteményes verskötetét, a Fleurs du Mal-t. Ez a fordítás nemcsak Baudelaire bemutatása, hanem a századelő magyar versnyelvének, a szecessziónak összefoglaló emlékműve lett. Első versei a Nyugat 1920. júniusi számában jelentek meg. Ekkorra már járatos volt a legújabb európai költészetben, Babits mellett – és talán ellenében is – Stefan George költészetét tartotta példaképének és tájékozott volt a századelőtől kifejlődő avantgárd mozgalmakban. Első kötete, az 1922-ben megjelent Föld, Erdő, Isten ritka elismerést váltott ki. Ám Babits Mihállyal egyre inkább megromlott a viszony, Szabó Lőrinc fokozatosan elveszítette mestere barátságát. Menyasszonyát, Tanner Ilonkát - a későbbi Török Sophie-ként ismert költőnőt - Babits vette feleségül, és ez a kezdetben baráti hármasság egy életre szóló személyes ellentét forrásává vált. Egyetemi tanulmányait abbahagyva a fiatalember megnősült, és 1921. december 31-én, Budapesten, a Józsefvárosban Az Est-lapok irodalmi szerkesztőjének, Dr. Mikes Lajos és Prandtner Ilona leányát, Mikes Klárát vette feleségül. Különböző újságoknak dolgozott, sokat írt, ő lett a családfenntartó, akire rászakadt az értelmiségi nyomor. Aztán fokozatosan kezdett összekuszálódni a költő kalandokkal teli szerelmi élete is. A rövidebb-hosszabb viszonyok mellett 1924 végétől előbb titkos, majd 1928 nyarán egy drámai feltárulkozás során a feleség számára is nyilvánvalóvá váló kapcsolata kezdődött felesége legjobb barátnőjével, Vékesné Korzáti Erzsébettel. Erzsébet asszony ekkor még egy jól menő, szegedi cívis származású fehérnemű-kereskedő hitvese volt, az évtized végére pedig a csőd szélén álló kereskedő válófélben lévő felesége. Szabó Lőrinc 1924-ben ismeri meg Erzsébet asszonyt – már mint nős férfi -, mégis ez az asszony lesz élete legnagyobb szerelme, akihez minden kötelezettség nélkül is negyedszázadon át kötődik. Egy időben úgy érzi, házasságát is föl kell bontani miatta; ez az érzelmi válság 1927-28-ban érte utol a költőt. Százhúsz szonettben emléket állít a reménytelenségből a halálba menekülő Erzsébet asszonynak, mely szonettek a magyar irodalomtörténetbe, mint a síron túl is élő szerelem himnuszaként vonulnak be. De ugyanakkor ez a szerelem volt az, amely Szabó Lőrinc kettősségét, kisebb-nagyobb jellemhibáit a végsőkig kihozta. Bár a titkos kapcsolat szenvedélyes volt és elemi erejű, de Erzsébet asszony nehezen viselte, hogy a számára egyetlen szerelem, a neves költő az asszony maradék erejét is felemésztette kettős életével, ingadozásával, hazugságaival és veszekedéseikkel… Inkább a halálba menekült.
Szabó Lőrinc összes verseit 1943-ban, műfordításainak, az Örök barátainknak első gyűjteményét 1941-ben, a másodikat 1948-ban jelentette meg, a politikai változások okozta félelemtől hajtva, versenyt futva az idővel. Ehhez kapcsolódik ez az újabb személyes tragédia is. A Magyar Nemzet című napilap 1950. február 16-ai számában a következő gyászjelentés olvasható: „Vékes Ödönné született Korzáti Erzsébet hirtelen elhunyt. Temetése csütörtökön d.u. 1. órakor a farkasréti temető halottasházából lesz.” Ezzel a gyászhírrel zárult tehát egy huszonöt évig tartó szerelmi történet, de ugyanezzel kezdődött el az a tragikus-gyászos-elmélkedő-eszmélkedő huszonhatodik év, amelynek során megszületett a címével is ezt az évet jelző mű, A huszonhatodik év 120 szonettből álló ciklusa. Az emlékezés során a költő végiggondolta mindhármójuk, a kedves, a feleség és a saját szempontjából az elmúlt negyedszázad történetét az immár megválaszolhatatlan kérdésnek állandó ismételgetésével: miért vállalta magára kedvese az önkéntes halált 1950. február 12-én, szombatról vasárnapra virradó éjszaka, a Ráth György utca 54-es számú ház első emeletén lévő lakásában.
A háború után a költő életmenete leegyszerűsödött: barátok vendégeként – főleg a Balaton partján – töltötte nyarait és a világirodalom klasszikusait fordította kiadók megrendeléseire. Ekkor már munkahelye a könyvtárszobája volt. 1935. május elején átköltöztek a Pasarétre, a ma már szintén emléktáblával megjelölt Volkmann utca 8-as számú házba.
(Egy személyes megjegyzés kívánkozik ide rögtön: alig pár utcányira lakom ehhez az házhoz, napi sétáim, utam alkalmával sokszor elmegyek előtte… És nem csak ez előtt a ház előtt, de felkerestem már mindent épületet, ahol kedves költőm élt – itt, a II. vagy a szomszédos, XII. kerületben, melyeket olyan jól ismerek…)
A kedvesét sirató gyászév megfeszített műfordítói és a gyász szonetteket alkotó munkája következtében 1951. október 10-én bekövetkező, első trombózisát még szinte észrevétlenül, lábon húzta ki Tihanyban, költőbarátja, Illyés Gyula vendégeként. 1954 szilveszterén a második trombózis már súlyosabb volt, és komoly kórházi kezelést írt elő. 1956 hosszú telén poliarthritisben – sokízületi gyulladásban – szenvedett. 1957 őszén, amikor ismét rosszul lett Illyéséknél Tihanyban, újabb trombózisra gyanakszanak, de kiderült, hogy áttételes tüdőrák okozza szenvedéseit. Sorsa 1957. október 3-án délután, öt perccel 3 óra előtt teljesedett be, a budapesti Józsefvárosban, a Fiumei út 17. szám alatti, a vezető professzoráról Gömöri klinikaként emlegetett kórház I. emeleti 119-es szobájában.
57 éves volt.

Az összes verse közül a legtöbb gyöngyszem - számomra – a Huszonhatodik év című nagyon szomorú lírai rekviemben van. Most ebből választottam ki a 10. és a 13. darabot, s a címek: Mert sehol se vagy… és Meghitt perc. Választhattam volna másikat is, bármelyiket, hiszen annyira a szívemből szólnak… Mindegyik.

Mert sehol se vagy

Mert sehol se vagy, mindenütt kereslek,
nap, rét, tó, felhő, száz táj a ruhád,
mindig mutat valahol a világ,
s mindig elkap, bár kereső szememnek
tévedései is hozzád vezetnek,
úgyhogy fény-árnyak, tündérciterák
villantják hangod, a szemed, a szád,
csöndes játékait a képzeletnek:
látlak s nem látlak, drága nevedet
csengi csendülő szivembe szived,
de percenkint ujra elvesztelek:
csillagokig nyílok szét s hallgatózom,
üldöződ, én, mégis, mint akit ólom
húz le, sírodba, magamba csukódom.

Meghitt perc

Édes emléked, mintha szigetek
rajzanának, úgy vibrál: alig érzem,
már megszületik valahol a térben
a kép, megszületsz. A húnyt szemeket,
talán nem is azokat szereted,
inkább a látó csöndet. Szenvedély? Nem,
nem az hoz vissza (vagy az is, de mégsem
legtöbbször); a nyugalom rejteget
legárulóbban, legjátékosabban,
mint most is, a meghitt perc, óh, hisz abban
volt részünk legkevésbé! Száz alakban
jössz ilyenkor, új tündérem, te, régi:
fényköd leng, s tudom, mögűle te lépsz ki…
(Csak nem szabad egészen odanézni!)

…a költő már későn, „az asszony öngyilkossága után megadja neki a világ egyik legmélyebb szerelmét.” – írja baráti visszaemlékezésében Bernáth Aurél.
A Huszonhatodik év műfaja szerint canzoniere - Petrarca óta így nevezik az olyan daloskönyveket, amely a szerelmi érzés belső, meghitt és kacskaringós útjait laza, füzérszerűen összekapcsolódó versekben beszéli el írója.
Megrendítő, vallomásos siratóének ez, mind a 120 szonett.
Akadnak ezek között olyanok is, amelyekben csak az érzelmek áradnak, a szenvedő szív jelenét és a szenvedély ösvényeit fürkészve, a költő saját, fájó énjének szeretete hatja át a sorokat. Egyes bírálói szerint ezek a kis remekművek néhol nem csak érzelmesek, hanem szentimentálisak, nem csupán patetikusak, hanem szenvelgők. Mégis, a valódi szépségét a lelki jelenségek analízisének apró életképekkel, villanásnyi természetleírásokkal váltakozó pillanatfelvételeiben, és az esendően szenvedő, kínlódó előadásban ismerhetjük fel.
Mint az általam kiválasztott két gyönyörű, fájdalmasan szép két szonettben is.
A gyász és a hiány szavai az első költeményben hihetetlenül szíven ütik az olvasót: a költő már régen rájött és felismerte a szinte elviselhetetlen „sehol se vagy”-állapotot, mellyel alig tud – vagy nem is tud – megbirkózni. Talán önmagát is becsapta, félrevezette, míg élt Erzsébet asszony: akkor természetes volt a kedves jelenléte, a szerelme, a ragaszkodása, a hűsége – mégsem becsülte eléggé. Az asszony csendes volt és megértő, sosem követelőzött vagy csinált jeleneteket. Tűrt és szeretett – mindaddig, míg erejéből futotta. Kivételesen nagy fájdalom íratta a sorokat Szabó Lőrinccel, akinek a tragédia után vezeklés volt minden egyes szonett megírása. Vezeklés, bocsánatkérés, tisztelgés és az emlékezet ébrentartása, hogy még továbbra is együtt maradhasson azzal, aki a szerelméért az életét adta. Az, akinek ez a nagy és egyetlen szerelem mindig több és mélyebb volt, mint Szabó Lőrincnek, aki elfogadta, mintegy "eltűrte" ezt a szerelmet úgy, mint akinek ez kijár, megérdemli - de sokkal kevesebbet tett érte, mint Erzsébet asszony. Most már késő. Minden a halott kedvest idézi: „nap, rét, tó, felhő...”, képzeletébe minduntalan visszalopakodik a 25 éven át birtokolt és szeretett „hangod, a szemed, a szád” – s melyeket már soha sem láthat, érezhet… Ez a szonett is csordultig van mély fájdalommal, szerelemmel, érzelgősséggel, de egy cseppet sem dagályos, vagy kellemetlenül giccses.
A másik szonett a fájdalomnak magát megadó szív megengedő szavaival, pianissimo indul, a visszaemlékezés édes, mégis szinte elviselhetetlen terhével. A „látó csönd”, mint jó szövetségesük, mely visszaidézi az asszonyt, a „nyugalom” rejtegeti és idézi vissza, méghozzá a „legjátékosabban”. Máskor a „meghitt perc”, - melyben valóban alig volt részük, hisz Szabó Lőrinc Klára asszony mellett és két gyermeke, Lóci és a Kisklára mellett csak „lopta” a perceket Erzsébet számára. A versben megmutatkozó az a fajta gyötrelem, és elérhetetlen kívánság, hogy a „száz alakban” újra és újra megszülető régi-új múzsa ismét egy „fényköd” mögül kilépve a testi-lelki egyesülés magasabb rendű értelmét hirdesse és valósítsa meg: álom…A költő ilyeténképpen megnyilvánuló magatartása, a szerelmi gyász csak egy elröppenő és tünékeny módja a lét határai kitágításának. Ez már a neoplatonista misztika természetfelfogására vall. Az olasz középkorvég költőit idézi az, ahogyan Szabó Lőrinc siratja el szerelmét egyes szonettekben, (leginkább a haláltól „visszaperelős” szonettekben, ilyen például az „Így döntöttem” a lét teljesebb megismerése miatt halott kedvese után a szenvedés poklába is alászállva: Dante jut eszembe erről), - de Szabó Lőrinc modernebb alkat: a barokk vagy a XX. századi elme a halál kémiájából felidézett szerelmet végül testi valóságként éli meg. A szerelmi motívum, a vágyódás lezártával a költő már nyílegyenesen halad mondanivalójának egyetlen, cinkosat kacsintó és tán még viccesnek is mondható összegzése felé: eléri, hogy csupán egy zárójelbe tett mondattal élét vegye a fájdalomnak, és így próbál saját maga számára is feloldozást nyerni: „(Csak nem szabad egészen odanézni!)”.
Engem azáltal indít meg ez a két (és a többi 118) szonett, hogy érzem, ahogyan a költőben öröm gyúl ki már csak a visszaemlékezéssel is, és a múlt szépsége és a jelen fájdalma szép álomban, egy emlékező káprázatban egyesül, örök emléket állítva Vékesné Korzáti Erzsébetnek, akinek alakjában azóta is minden titkos, rejtegetett szerető és titkolt szerelmes asszony visszaköszön. Sok régi és mai, sőt, jövőbeni Vékesné Korzáti Erzsébet él és fáj, kínlódik és hal meg minden órában ezen a világon. Az érzések az idők folyamán semmit nem változnak – az igazi, nagy szerelem néha furcsa fricskával dob át szerelmes embereket más-más dimenziókba, választ el szeretőket egymástól örök reménytelenségre kárhoztatva – és halálra – ítélve.

Miközben írom e sorokat: megijedek… Én legfőképpen a szívemmel tudok közelíteni ehhez a költeményhez… Állandóan kísértett a félelem, hogy tompa fakéssel nyúlok az általam annyira szeretett vers-ciklushoz, és csak eldadogni tudom a bennem rajzó gondolatokat, amik olvasása közben támadnak bennem. Talán még elbillentem a szonett tündértornyát azzal a dilettáns megközelítéssel, ami tőlem telik… Hiszen a szó - mint anyag - törékeny: könnyű kárt tenni benne; és nehéz nekem Szabó Lőrinc után - és Erzsébet asszony mérhetetlen kínlódásának láttán, olvastán -, megszólalnom. Ha így történne, és írásommal megsebezném a légiesen szép szavakat: kéretik engem felmenteni.
Mentségem egy van, az is meglehetősen könnyűkezű: nagyon szeretem mind Szabó Lőrincet, mind a verset (az összeset, mind a százhúszat!) és a szerencsétlen sorsú, csendes, háttérben és örök árnyékban élő Erzsébet asszonyt is.
Utoljára álljanak még itt magának a költőnek - feltehetően - őszinte szavai a megismerkedésüktől egészen a tragédia napjáig és a dolgozat legvégén Erzsébet asszony egyik levelébe is belesünk…

„Egészen fiatalon ismerkedtem meg vele, azt hiszem, 1921 tavaszán vagy kora nyarán, és nem sejtettem, hogy milyen rendkívüli erejű kapcsolat lesz köztünk. Ő akkor fiatal asszony volt, fiatal anya; gyermekét, az egy éven aluli Bandit hozta, pólyában vagy kocsiban. Későbbi feleségemnek, Klárának a Horánszky utca 2. sz. alatti lakásán ismerkedtünk meg. Az első találkozón és még sok továbbin nekem egyáltalán nem tetszett a törékeny, hajlékony, finoman mosolygó, elég közvetlen modorú és kedves asszony. […]Egy-két évet konkrétumok nélkül kell átugornom, s ott folytatom, hogy egyszerre csak észrevettem és megkívántam, ahogy akkoriban majdnem mindenkit. Erzsikének az arca nagyon tetszett, gyöngéd és finom vonásai, puha, friss bőre, természetesen göndör, sötétszőke haja, de nagyon karcsú dereka, ujjainak röpködő könnyedsége, lebegő járása is. Mondtam, hogy eleinte túl vékony „deszkakerítés”-nek láttam. Hát ez a látás hamarosan megváltozott, és én – tudtomon kívül – hevesen beleszerettem, bár még legalább 2 ½–3 év kellett hozzá, míg megtudtam, hogy mi történt valójában. Szinte nap nap után együtt voltunk, vagy náluk, vagy nálunk vagy vendéglőben, magunkkal vittük őket (de leginkább csak őt, a másfelé elfoglalt férj nélkül) táncolni, Wagner-hangversenyekre, tárlatokra, Babitsékhoz, mindenüvé. Mindenütt szívesen látták, nagyon csinos volt. Emlékszem kirándulásokra; ilyen címmel egy versem is szól róla. […] Nyár eleje lehetett, 1923- vagy 24-ben. A szabad ég alatti asztaloknál jól becsíptünk már, még én is, a többiek táncoltak. Én egyszer csak azt mondtam: Bözsi, maga jöjjön velem, mondok valamit. – Semmit nem akartam mondani, csak kettesben lenni vele. Ő velem jött, ki a kapu elé, a zöld tájba, ahol egy nagy mély füves árok volt. Ahol nem láttak, ott leültünk. És én csókolózni kezdtem vele. Talán egyéb is történt volna, de két perc múlva feltűnt a férje és mások. Nagyon heves érzéseket kellett már visszafojtanom. Ekkor, azt hiszem, már teljesen szerettük volna egymást, ha az alkalom nem romlik el. Sokáig együtt maradtunk. Erzsike bájos volt, amikor spicces, Klára ilyenkor sokat dorgálta. […] Ezután a mi számunkra tagadhatatlanul nyílttá váltak az érzéseink, csak Bözsi vergődött a Klára-kötelmek miatt. Mindjobban egymás felé hajolt az utunk, csak éppen komolytalanul: én nem hittem volna, hogy egy átlagosnál nagyobb erotikus vonzáson kívül más is hajt, egy végzetesebb vágy, ő pedig azt gondolta – mint számtalanszor elmondta –, hogy majd „egy áldozat lesz a sok közül”. Majdnemhogy fejét lehajtó alázattal várta a sorsát, remegett és szenvedett. […]Sokszor veszekedtünk is. A természetes az lett volna, hogy ő is házasságon belül éljen. Sose kívánta, hogy elvegyem, ha egyszer már elmulasztotta a kínált alkalmat. De egyre bizonyosabbra veszem, hogy vágyott rá. És 10-15-20 év múltán Klárát mint konkurensét kikerülhetetlenül meg is gyűlölte. Klára őt sokkal hamarabb és hevesebben, csalódottabban. A két nő végül az utolsó két évtizedben nem is látta egymást. […] … felhívtam a svábhegyi lakást és Bandi feleségétől, Icától megtudtam, hogy a beteg kissé megnyugodott, talán otthon is kezelhető egyelőre, mindenesetre nagy pihenő kell neki: jelenleg már a lakásán van. Erre taxin a Ráth György utcába siettem. Egynegyed tíz volt. [...]Erzsike csak nehezen szánta rá magát, hogy fogadjon. Nem csókolt meg. Szörnyű volt a külseje: sápadt, üveges szemű, rögtön rendkívül megsoványodott az arca, nem beszélt, nem mozdult, csak nézett mereven maga elé. Vigaszul megjátszott könnyedséggel jósoltam javulást stb. Rendkívül izgatott voltam magam is, de azért a régebbi vidéki öngyilkossági menekülések lefolyása reményt adott, és pozitív elszántság nem fordult meg a fejemben. Erzsike csak annyit kért, most két-három hónapig ne keressem fel. [...] A belső folyosó aljáról még intettem neki, ő mozdulatlanul és száraz kétségbeeséssel nézett, már nem volt ezen a földön, de nem sejtettem. [..] Másnap, vasárnap délelőtt (1950. február 12.) fél tizenegykor megszólalt a telefonunk, amely nálunk is újdonság volt. Lóci és a háztartási alkalmazott volt tanúja a bekövetkezett egyoldalú, de tulajdonképpen néma beszélgetésnek. Ica hívott fel, de sokáig csak zokogni tudott. Bejelentette a halált, és hogy a férje ott van. A dolgot senki sem értette. Ha igaz, hogy kővé lehet válni, hát azzá váltam; annál is inkább, mert lepleznem kellett az eseményt és érzelmeimet. Hiszen Lóci ágyban fekve reggelizett és úgy nézte érthetetlen viselkedésemet. A lány nem tette le kezéből a seprőt és a szemétlapátot. A szomszéd szobában volt a két Klára. Nekem Illyés Gyula barátommal volt megbeszélt találkozóm a Fényben. Visszamentem a fürdőszobába, borotválkozni kezdtem, ott már hangtalanul, de megállíthatatlanul dőlt szememből a könny. Fél perc múlva Lóci bejött hozzám: „Apu, történt valami?” – „Meghalt az az asszony, akivel a múltkor láttál, s akit huszonöt éven át szerettem.” – „Segíthetek bármiben?” – „Még nem tudom. Lehet, hogy helyettem kell majd intézned egyet-mást ott, ahova én talán nem mehetek. Anyádéknak egy szót se szólj.” Lóci kitűnően viselkedett, és jó érzéke, mellyel a néma telefonbeszélgetés mögött súlyos eseményt sejtett, kitűnőt ígért. Ebben a tekintetben nem is csalódtam benne. […] Bandi elmondta a körvonalakat. A házmesterné a csöndre és a nagy gázszagra figyelmes lett, rendőrrel betörették a konyhaajtót. Bandi nem akarta még egyszer látni a halottat, de én megnéztem. A gázcsap alatt két matracon feküdt, hálóingben, soványan, jobb kezét mintha a gázcsaphoz nyúlva érte volna a megmerevedés. A rendőr nem engedett egyedül a halottal. Amennyire az illem az idegen előtt megengedte, megnéztem szegénykének a testét és megsimogattam a homlokát. […]… amit huszonöt év alatt nem írtam meg, kerülni akarván a botrányos dolgokat, most fájdalmasan és viharosan kikívánkozott belőlem, vagyis siratóverseket kezdtem írni, egy-két hét múlva már mintegy véletlenül, utána pedig tudatosan. Rengeteg szonettet írtam, egy speciális rímelhelyezést választva, amelyet egyrészt konokul súlyosnak, másrészt ünnepélyesnek éreztem; a tercinák rímképe: a a a b b b. Ezek a versek lettek hónapokon át szinte a vigaszom és vezeklésem, noha szinte válogatás nélkül beszéltem és panaszkodtam majdnem mindenkinek, a gyerekeim kivételével.”

Budapest, 1936. március 25. kedd éjjel

Drágám!

Háromnegyed két óra lesz öt perc múlva. Idáig álmatlanul feküdtem az ágyamban, mindenféle rosszat forgatva a fejemben. Egyszer csak úgy éreztem, hogy írnom kell neked. Felkeltem, hogy kivegyem a szekrényből az órát, részint, hogy megnézzem, hány óra, másrészről kissé a közelségedet jelenti nekem ez az óra. Most szinte ijesztően éreztem, eléggé feldúlt lelkiállapotomban, hogy amint az órához ér a kezem, mintha egyik ujjadat érintettem volna, és mióta felkapcsoltam a csuklómra, mintha a te kezed fogná azt át.
Hát ma bekövetkezett az, amitől már régen féltem. Kálmánné ma szóvá tette a szombat délutánt. Szeretné, mondta, ha a vasárnap lenne az én napom. Gondolhatod, hogy éreztem magam! Különösen ezek után a feldúlt hetek után. Annyi bűnvád és tehetetlenség gyötört, amiről nem is beszéltem, mert láttam, neked is elég bajod van. Akármilyen gyerekesen és nevetségesen hangzik is, a Kele szabadított fel kissé. Te most szombaton meglehetősen visszalöktél. És most még ez a szabadnapügy. Én nem is tudom, mit csináljak? A legnagyobb bajom, ha te nem vagy megelégedve velem.
Hidd el, semmit sem tudok rendesen csinálni, ha nem vagyok veled harmonikus állapotban. Igazán, ha annyira nincs örömöd bennem, és ha azt mondod nekem: „sajnos, szeretlek”, szabad-e nekem így ragaszkodnom hozzád? Sokszor úgy érzem, nagyon nagyravágyó vagyok, amikor szeretlek. És ha igazán tudnálak nem szeretni, talán mégis be tudnád építeni egészen az életedet oda, ahová törvényesen is tartozol. Hisz olyan sokszor találsz ott valami szépet és nemeset is a rossz között. És biztos van is. Megkeresni a hibát, hol kezdődött, ki kezdte, miért romlott el, ami mégiscsak szépnek, szerelemnek, közös életnek indult.
Vagy ha annyira lenézed a hozzám fűző érzéseidet, ami azt mondatja veled, „sajnos, szeretlek”, akkor ne akard, hogy angyal legyek. Akkor ne kívánd, hogy én se nézzem le magamat. Mégpedig lenézem magam olyan formában, hogy udvaroltatni hagyok magamnak.
Vagy van egy másik verzió, csakhogy ahhoz pénz kell. Hogy mártír lehessek, hogy semmi ne érdekeljen, csak te. Én, ha megvizsgálom magam, talán mindenre kapható lennék, csak te meg légy elégedve velem.”

Sajnos, Erzsébet asszony tévedett. Amire „kapható volt”, az végül az öngyilkosság maradt…Így telt el az életéből 25 év: állandó bujkálással, lelkiismeret-furdalással, bűntudattal, szakítani akarással és szakítani nem tudással.
Neki csak 48 évet engedélyezett a sors.

Budapest, 2012. március 23.