Egy késő őszi napon ismertem meg.
Én tizenkét éves voltam, ő kétszerannyi. Madame Guiscard fölé költözött egy kétszintes bérházba, ahol négy lakás volt, de csak hármat laktak.
Ahogy végigment az utcán, egy pillanatra megállt az élet. Monsieur Ballard, akiről soha nem tudtam megállapítani, hogy mi a foglalkozása, még most is egy piszkos atlétában kalapált egy vékony acélcsövet a ház előtt, nos Monsineur Ballard letette a kalapácsot, piszkos kezével feljebb tolta a svájci sapkát, egészen a feje búbjáig, mitől olajos lett a homloka, s úgy bámulta az ismeretlen szőke nőt. A postás, aki általában heves közelharcot vívott a kóbor kutyákkal, most nem törődve azzal a lehetőséggel, hogy a nadrágszárát félig letépi róla egy apró, de annál hevesebb természetű kis korcs, tátott szájjal bámulta a magas, szőke lányt, aki ringatózó járásával úgy ment végig a Rue de Ronsard-on, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Egy emeleti erkélyből Monsieur Tannberg hosszasan bámulta az ingnek feszülő formás melleket, a léptek igéző nyugtalanságát, a keskeny vállakra leomló, aranyos fürtöket. Közben a cigarettának a hamuja egy apró bukfencet csinálva a levegőben pont a földszinti erkélyen teázgató Mademoiselle Souchard teájába esett.
- Mit csinál maga sváb marha! – kiáltott fel bosszankodva ez a kellemetlen modorú vénkisasszony, majd dünnyögve, hajhálójával a fején, lompos, kifakult kabátjában visszabújt sötét, szagos lakásába.
Néhány kölyök is megállt a játék közben, és szoborszerű pózban bámulták a szépséges lányt, s a kis Gaspard-nak még a szája is nyitva maradt a csodálkozástól.
- Mint egy angyal… - suttogta.
- Csukd már be a szád, te ökör! – mondta neki a bátyja, Pierre, akivel a későbbiek során még fogunk találkozni.
Nagy nevetés támadt, de ekkor az Angyal a fiúk felé fordult, s azok egy csapásra elnémultak, s az egész kis kölyökcsapat egy nagy szem lett, egy csodálkozással teli bámulás, és még inkább egy végtelen ábránd a füstös falak közé feszülő végtelen szürkeségben.

Az unalmas élet egy csapásra megváltozott. A férfiak gyakrabban jelentek meg az utcán, s úgy tettek, mintha valami halaszthatatlan dolguk lenne délután kettő és három között. Valósággal megfiatalodtak, mosolygássá váltak, megfésülködtek, és rég nem látott idealizmussal a tekintetükbe néztek a könnyű és elegáns léptek nyomába, lesték a formás idomok ritmikus járását.
- Hé, Georges, miért az új öltönyödben söprögeted a járdát? – hallatszott innen is, onnan is, máshonnan pedig:
- Úgy bűzlesz, mint egy kínai patika! Minek kell az összes kölnivizet magadra fröcskölnöd?
És nemcsak a külsejükben változtak meg a férfiak, hanem bensőjükben is felébredt a régi elszunnyad ifjúság annak összes derűjével. Barátságosabbakká váltak még egymással is.
- Georges, kölcsön adnád a lombfűrészt, ha megkérhetlek?
- Hogyne, azonnal hozom! – hangzott a válasz, és Georges Carré olyan átszellemült pofával nyújtotta át Eugen Levatier-nek a kért lombfűrészt, mintha ez itt így lenne szokásban.
Hol voltak azok a régi marcona férfiak, akik nem szóltak a másikhoz, vagy csak annyit mondtak, hogy: „Na” vagy „Hé”, esetleg „No, mi ’a”! Eltűntek az olajfoltos trikók, a zsírpecsétes nadrágok, s még az arcok is megszelídültek, s a régi, külvárosi dialektust felváltotta egy hanyag irodalmi nyelv Victor Hugo-i szófordulatokkal, előzékenységgel, plus–que-parfait-vel.
Az asszonyok az első napokban nem tudták mire vélni a változást, de miután mindegyik hasonló változásokról számolt be a férjével kapcsolatban, úgy, mint a legjobb ruhák viselése a legmocskosabb munkák idején, naponta fürdés, akár többször, a szappan és a kölni látványos fogyása… Rájöttek, hogy ez nem miattuk van, hanem a magas, szőke nő megjelenésével van összefüggésbe. Mert azt az asszonyok is elismerték, hogy a nő gyönyörű, finom beszédű, elegáns modorú.
Eleinte félve közeledtek felé, alig merték megszólítani.
Még nálunk is felütötte a fejét a gyanakvás és az aggódás.
Apám ebéd után rágyújtott, és a koszos-szürke cigarettafüst mögül megszólalt.
- Feltűnően szép nő ez a Mademoiselle Isabelle.
Anyám úgy tett, mintha az apám azt említette volna meg, hogy holnap hűvösebb lesz, vagy esni fog az eső. Láttam rajta, hogy bosszankodik, zavarta, ahogy a többi asszonyt is, hogy a fiatal szőke nő minden lakásba valósággal beköltözött, a beszélgetések állandó szereplője lett.
- Valóban az. És nagyon kellemes jelenség is – tette hozzá anyám.
- Valami diákféle? - kérdezte apám, aki mintha megkönnyebbült volna, hogy végre beszélhet róla.
- Annál idősebb. De úgy tűnik, mintha nem lenne rendszeres munkája – válaszolt anyám közömbösséget erőltetve magára.
- Egy ilyen szép nőnek nem is szabadna dolgoznia. Különösen nem egy gyárban – mondta apám, s hatalmas füstfelhő terült szét a feje fölött.
Anyám erre nem válaszolt, hiszen ő sem dolgozik már évek óta. Igaz, ő a betegségei miatt már nem tudna hajlongani, görnyedezni.
Aztán csönd lett köztük, amely úgy gomolygott közénk, mint a cigarettafüst áttetsző formátlansága.

- Bonjour, Mademoiselle Isabelle! - Bonjour, Mademoiselle Isabelle! – hallatszott jobbról és balról is, ahogy a kis cipők végigkopogtak az utcákon, s vitték magukkal a formás lábakat, a keskeny csípő könnyed ringását, az ámulatot, mely ezt a nőt körbevette.
De senki nem mert egy köszönésen kívül többet mondani, s Mademoiselle Isabelle pedig nem is várt el többet az őt körülvevőktől.
Aztán megtudtuk, hogy könyvtáros Párizs egyik leghatalmasabb könyvtárában, ott, ahol állítólag éjszakára hatalmas kutyák őrzik a könyveket. Ezt Mademoiselle Isabelle-től tudtam meg, aki egy napon megszólított. Éppen könyvvel a kezembe sétálgattam, mikor a fülembe csilingelt könnyű kis hangja.
- Mi szépet olvashat egy magad korú fiúcska? – kérdezte, s rám mosolygott, miközben felhúzta a szemöldökét.
Ettől kislányos lett az arca, az enyém pedig megtelhetett a bosszankodás apró rángásaival a fiúcska szó hallatán.
- Csak… csak… - kezdtem dadogni, mert még nem láttam ilyen közelről, s az első gondolat, ami átfutott rajtam, hogy ilyen közelről sokkal szebb.
- Akkor mutasd meg, kérlek! – mondta, s együttérzőn nézett rám.
Aztán meglepődött.
- Te ilyeneket olvasol? De hiszen nem is értheted! – kiáltotta, s hitetlenkedve nézte a vékonyka Valéry-kötetet.
- Édesanyám kedves költője – válaszoltam felbátorodva. – Sokat olvassa, és én…
- Te pedig kíváncsi lettél rá.
- Igen – válaszoltam, s elpirultam.
- Ez természetes. Bár nekem az apám olvasgatott gyermekkoromban. Szinte mindent. Alig értettem valamit, de az ő hangján a versek zenélni kezdtek.
Egy pillanatra elmerengett, elnézett a messzi lombsorok felé, melyek a megroggyant tűzfalak fölé nőttek. Mintha ott keresné az apját, az apja régen eldorombolt hangját. Én pedig először beleszerettem, aztán olyasmit éreztem, ami több volt ennél is. Mintha régről ismertem volna. Szép keze, hosszú vékony ujjai felém szálltak, hogy visszaadják a könyvemet, majd az arcomba repültek, hogy megcirógassák a halántékomat.
- Nagyon helyes fiú vagy. És okos is –suttogta rövid tűnődés után, aztán ellibbent mellőlem, s vele libben el májusillatú parfümjének felhője.
Nem is mertem utánanézni, csak az édes fiatalságillatát lélegeztem magamba, s éreztem, hogy egész közelsége mintha megtisztítana. Rég éreztem ilyen könnyednek magam, talán csak az édesanyám tudott ilyen nyugalmat adni.
Mikor elment, megrohantak a fiúk.
- Te! Mi volt? – Mit mondott neked? – Mit beszéltetek?
Én pedig ostobán csak annyit válaszoltam, hogy a könyvekről váltottunk néhány szót. De szinte alig valamicskét.
Másnap, ahogy az Angyal végigment az utcán, a legtöbb fiú verseskötettel a kezében ült a járda szélén, s óvatosan kukucskált ki mind a könyv mögül. De Mademoiselle Isabelle nem szólt hozzájuk, csak egy pillanatra elmosolyodott, aztán megállt egy tűzfalra kiragasztott moziplakát előtt, s hosszasan megnézte.
Újabb napok múltával zsémbes vénasszonyhang ezt kántálta a szomszédházból:
- Georges, te teljesen megbolondultál vénségedre! Mindig utáltad a verseket!

Míg az utcánkban lázas és izgalmas változások történtek, én összebarátkoztam Mademoiselle Isabelle-lel.
Egyik délután így szólt:
- Elviszlek a könyvtárba. Oda, ahol dolgozom. Persze csak akkor, ha édesanyád is megengedi.
- Hát hogyne – válaszoltam izgatottan, s tudtam, hogy édesanyám soha nem engedné meg.
De éreztem, hogy hazudnom kell még a legszentebbnek is. Így hát hazudtam édesanyámnak, aki hitt bennem, s oly’ gyengédséggel simította meg az arcom, hogy még ma is felriadok, ha álmodom róla.

Ha most írnom kellene a hatalmas, üvegkupolás csarnokról, melyben több száz olvasóasztal sorakozik egymás mellett, s az íves teraszok polcain lévő sok százezernyi könyvről, hosszú oldalakat írnék tele. Másrészt - bár rácsodálkoztam erre a misztikusan elragadó világra, igazából Mademoiselle Isabelle-re figyeltem, akit mindenki ismert és szeretett, s akinek mindenkihez volt egy jó szava.
Nem olyan volt, ahogy a kis Montmartre-i utcában terjesztették róla, hogy rossz lány, aki incselkedik a férfiakkal. Arról nem tehetett, hogy ennyire szép, s a mintha el is felejtkezett volna minderről. A szépsége gyarló ékszer volt a lelkén, melyet kötelességszerűn viselt, s bár nem jött zavarba, ha megbámulták, nem is tette önteltté. Megtűrte magán saját különlegességét, viselte, ahogy a szentek viselik az istenit, a bölcsek a szent kíváncsiság eszméjét.
Bármit mondott értékes volt számomra, még az együgyűnek ható, s talán annak is szánt mondataira is rácsodálkoztam.
És amíg könyvritkaságokat mutatott meg, én a kezét figyeltem, szép és folttalan kezét, mely olyan szépen formált volt, mint a régi reneszánsz szobrok márványos tökéletessége. És az arcát, melyben a zsenge nőiesség és a félszeg kislányosság egy-egy mosolyában összeért.

Az egyik reggel kiabálásra riadtunk. Éppen a nappaliban reggeliztünk. Apám szertartásos mozdulattal kavargatta a kávéját, anyám pedig a kezét tördelve állt az asztal mellett.
- Te olcsó, kis… Majdnem mondtam valamit!
- Ez Madame Levatier! – mondta az apám, s undorral fordult vissza a kávéjához.
De a rikácsolás nem maradt abba. Anyám ajka néha megremegett, de próbált úgy tenni, mintha semmi nem történne. Aztán ránézett apámra, s halkan ennyit mondott neki:
- Kérlek…
Apám először nem szólt semmit, de láttam, hogy bosszankodik anyám aggodalmaskodása miatt.
- Most mit kellene tennem? Menjek le, s pofozzam fel Madame Levatier-t, mert nem ihatjuk meg tőle nyugodtan a kávénkat?
Közben a lenti szitokáradat egy pillanatra alábbhagyott, hogy aztán még erőszakosabban újra elkezdődjön.
- Ha lemegyek, engem is hírbe hoznak vele – mondta apám, majd bement a dolgozószobájába.
Anyám sietve leszedte az asztalt, majd lement az utcára. Még hallottam, hogy Madame Levatier rákiabál:
- Maga meg minek avatkozik bele?
Aztán anyám szelíd hangját, ahogy csitítgatja madame Levatier-t.
Az ablakhoz léptem, de akkor már senkit nem láttam, csak a fülledt csend terpeszkedett végig a Rue de Ronsardon.

Később kiderült, hogy van egy közös szenvedélyünk. Ez pedig, nem fogják kitalálni… Ez a mozi volt. Hiába dübörgött át a vásznon mások álma, vágya és képzelete, néha jó volt mások álmaiban gyönyörködni. De most, hogy ott ült mellettem, a filmek is legtöbbször stilizált képek olcsó káprázatának tűntek. Ilyenkor elnéztem az izgatottságát, ahogy a jegyet az ujjai között morzsolgatja, hajtogatja, ahogy ajka megremeg, s még néha be is csukta a szemét, hogy tovább álmodja a filmeket.
Viszont soha nem mentünk együtt, hiszen Isabelle azt mondta, illetlen lenne mindkettőnk részéről. Arra kért, hogy én hamarabb üljek le, s ő majd akkor jön be, amint éppen elkezdődik a film.
Szerettem a filmeket, nagyon közel álltak hozzám, de most mégsem a filmet bámultam.
- A filmet nézd, kedvesem! – mondta Mademoiselle Isabelle, s a tekintetében volt valami szemrehányásféle.
Fél óra is eltelt, mire óvatosan felé fordítottam a fejem. Izgatott voltam, mert a vásznon zajló történések már egyáltalán nem érdekeltek. És tudtam is, hogy miért. A szívem kifakult, a képzeletem pedig megvakult. Hisz itt ült mellettem az, aki egyszerre volt az én gyermekségem minden színessége. Akkor úgy éreztem, nemcsak a mozivásznon rohangáltak fekete-fehér alakok, hanem az életben is, s az ég, a parkok, a reggelek és estek is csak árnyalatok lettek.
Mademoiselle Isabelle illatos kezével megérintette az arcom, majd rám mosolygott, és odasúgta:
- Kedveském, kint el kell mesélnie ezt a filmet!

Így telt el néhány hét, s éppen az ötödik film közös megtekintésére készültünk… mikor kitört a botrány.
Az apám szótlanul járt fel-alá a nappaliban. Meggyújtott egy cigarettát, de egy váratlan mozdulattal beledobta a kandallóba. Az édesanyám engem nézett, arcába szánakozó szomorúság költözött.
- Neked teljesen elment az eszed! – mondta apám, mikor megállt a szoba közepén.
Úgy állt ott, mint valami vesztes hadvezér, aki büszkeséget és fensőbbséget erőltetett magára. - Moziba jár egy felnőtt nővel? Ki hallott már ilyet! – méltatlankodott, s az jutott az eszembe, hogy örülnöm kellene, hiszen régen beszélt ilyen sokat hozzám.
- Fiam, te olyan jó gyermek vagy. Ennyire megtévedtél? Vagy ennyire magadra hagytunk? – szólt anyám halkan, s kereste a tekintetem.
- Nehogy védd ezt a kis gazembert! – mondta apám, majd kimondta az ítéletet.
Hangos szóval és visszavonhatatlanul egy hónap szobafogságot mért ki. Még anyám is feljajdult az ítélet kihirdetésekor. Talán neki jobban fájt, mint nekem, pedig bennem akkor tudatosodott, mikor apám megragadta a karom, s belökött a szobába, majd rám csapta a nagy diófaajtót.

Fogságom kilenc nap múlva váratlanul véget ért.
Az anyám szótlanul ált az ajtóban. Kerülte a tekintetemet, mely tele volt kérdésekkel.
A lakásunk idegen lett, tágas és szürke. Apámat hiába kerestem, nem tűnt fel ismerős alakja, ahogy megállt a szoba közepén idegesen turkálva a zsebében, hogy a cigarettatálcáját meglelje.
Nem értettem, mi történik körülöttem, de azt éreztem, hogy Mademoiselle Isabelle-nek köze lehet hozzá.
Édesanyám fátyolos tekintettel kutatott az arcomban, majd váratlanul megszólalt:
- Gyere ide, kicsim! – mondta halk, búgó hangján, majd magához ölelt.
Jó volt éreztem puha és lágy ölelését, halvány és édes asszonyillatát.
- Sokszor történik olyan – kezdte -, hogy le kell mondanunk arról, akit szeretünk. És nem azért, mert bennünket nem szeretnek viszont. Hanem egyszerűen azért, mert itt hagynak. Így rendeli a sorsuk. Mi pedig el kell fogadjuk a megváltoztathatatlant…
Eleinte fel sem fogtam a szavait, aztán mint egy hirtelen széthúzott függöny mögül beáradó napfény, úgy zuhogott át a lelkemen a felismerés, Mademoiselle Isabelle lehet az, akit a sorsa arra rendelt, hogy engem itt hagyjon, a Montmartre-ot, Párizst, a gyönyörű ifjúságát.
Közkegyelmet kaptam, mert az Angyal végleg itt hagyott.
- Nem jött el ide? Nem csengetett be, hogy mi van velem? Nem érdeklődött, hogy miért nem talál a moziban?
Az anyám csak megrázta a fejét, s nem tudott megszólalni. Nem is emlékszem, milyen lehettem akkor.
Állítólag az akkor megérkező apám fogott le, mert betörtem a nappali üveges ajtaját, majd a földre vetettem magam. Néha az dereng fel előttem, mintha az apám két pofont adott volna.
Nem indulattal ütött meg, hanem felébresztett a hirtelen elsötétülő álmomból. Aztán nem emlékszem semmire, mert elájultam.
Napokig nem akartam enni, mindettől függetlenül az anyám elém tette az ételt. Az apám hosszasan figyelt ilyenkor, majd egy hirtelen mozdulattal felállt, s kiment az ebédlőből.

Majd egy hónap telt el, mikor az anyámat rávettem, látogassuk meg a sírját.
Mindketten sápadtak voltunk, ahogy egy pirospozsgás arcú temetőszolgát vallatunk Mademoiselle Isabelle-ről.
- Nincs itt semmiféle ilyen nevű! – bizonygatta, majd azzal próbált vigasztalni, hogy az elmúlt egy hónapban öregek haltak el, és négy kisgyereket temettek, akiket más városrészből hoztak ide.
Néhány évre megnyugodtam, az ostobaságom megvédett. Azzal hitegettem magam, ha nincs sírja, akkor meg sem halhatott. Hiszen az angyalok nem halnak meg. Jönnek és mennek, itt örömöt, máshol vágyakat hagynak maguk után.
Majdnem felnőtt voltam, mikor megértettem, Lille-be szállították haza, ott nyugszik egy domboldali kis temetőben.
Én viszont mintha ma is látnám vállára omló szőke haját, könnyed apró lépteit. S ilyenkor a Montmartre-on megáll az élet, egy munkás leteszi a kalapácsot a kezéből, hogy a feje tetejéig feltolja a sapkáját. Néhány kölyök mozdulatlanul néz egy magas, szőke nőt, aki talán még nem is nő, csak egy lány, s akinek arcába csodálkoznak a fehér orgonaágak.
- Gaspard! Hallod? - Csukd már be a szád, te ökör!