Béka és zsebóra

Brassai Sámuel a szász és magyar vér összefolyásának óceáni erejű áradása volt, szinte minden megnyilvánulása roppant méreteket öltött. Hatalmas élete éppen száz esztendeig tartott, ha még négy esztendőt adott volna neki a sors, három évszázadon nyújtózkodott volna át impozáns nagyságú élettörténete.
Szigorú neveltetése falánkká tette, s alig volt tudomány, melyet nem művelt.
Filozófus, nyelvész, matematikus, természettudós, pedagógus volt, ugyanakkor katonatiszt és szellemes ember, megrögzött agglegény, de a gazdaságban, földművelésben is igen jártas, s mindezeken felül híres zeneértő volt, maga is gyakorló muzsikusként négy hangszeren játszott.
Műveit németül és magyarul írta, de olvasott olaszul, latinul és görögül, beszélt angolul, franciául, törökül, oroszul, szanszkritul és héberül is.
Hatalmas sétákat tett az erdélyi hegyi útvonalakon, s még lépteinek számát is tudományos vizsgálódásának tárgyává tette, azok fiziológiai hatékonyságát a mai sporttudományok előtt kétszáz évvel már kimutatta. Ahogyan nyelvészeti szakmunkáiban is messze megelőzte saját korát, a modern amerikai nyelvészet előtt felfedezte a generatív grammatikát. Nyelvészeti kutatásai olyan jelentősek voltak, hogy a mai szaktudományoknak is dicséretére válna mondatalapú grammatikaelmélete.
Egy sétája alkalmával hosszan eltöprengett a várható kísérleti eredményeken, miközben egy béka fiziológiai kutatását vizsgálta. Egyik kezében zsebórájával számolta a béka érverését, s mikor a számításinak végére ért, a zsebóráját beledobta a vízbe, miközben a békát nemes egyszerűséggel zsebre vágta.

Egy debreceni a kunok között

Csokonai, a magyar irodalom első bohémje mindig kényes volt a gyomrára, közismert volt arról, hogy a bajai és a szegedi halászlé csatájában az előbbi mellett foglalt állást. Szívesen időzött táncmulatságokon, szerette a jókedvű embereket, s bár az utókor búskomor alkatát hangsúlyozza, mindezek ellenére vidám és derűs ember volt. Több alkalommal is megfordult Kiskunhalason, s gyakran vendégeskedett ezen nép szikár és rátarti gazdái közt, akik nemcsak harsányak és túlságosan is elfogultak saját maguk iránt, hanem bántón fukarok is voltak.
Egy ilyen vacsora alkalmával így szólt a vendéglátója az ifjú poétajelölthöz:
Tudod-e, amice, mit jelent ezen tányér aljára föstött három betű?
- Ez a három: a K, a H meg a V? – kérdezett vissza az ifjú deák.
- Az az, amice – felelte a gazda.
- Tudom én azt – felelte a költő rövid gondolkodás után.
- Nos, halljuk azt a megoldást!
- E három betű nem jelent mást, mint… kevés volt a hús… - felelte a költő némi bosszús derűvel.

Egy szórakozott magyar a túlbuzgó svábok között

Riedl Frigyes, kinek Poétikája annak idején leváltotta a Névy-féle költészettant, s aki Arany és Petőfi nagy ismerője volt, valamint a magyar drámatörténet egyik első megírója, gyakran tartott idehaza és külföldön is előadásokat.
Van alakjában valami ódon nagyság, mégis felléptével a magyar irodalmi életben friss szelek kezdtek fújni.
Hóbortos ember volt, aki elhagyta méretre készített ingeit, így otthon az édesanyja gyakran meg is korholta mindezért.
Riedl úgy szerette volna a kellemetlenségeket elkerülni, ráadásul az anyai korholásokat is megspórolni, hogy olyan ingeket csomagoltatott a cselédjével, melyek a frakk alatt nem mutatták meg kopottságukat, elhasználtságukat.
Riedl itt is hű maradt önmagához, levetett ingeit a szállodában felejtette.
Néhány héten belül csomagot kapott Németországból. Mikor kibontotta a csomagot az egyik ámulatából a másikba esett, s még inkább bosszankodni kezdett. Ugyanis az elhagyott ingeket a szálloda azok megfoltozása, megjavítása, kitisztítása és gondos kivasalása után elküldte Riedl magyarországi címére úgy, hogy mindezen költségeket is kiszámlázták a derék és túl alapos svábok.