Szeszélyesek, örültek és magányosok

Charles Baudelaire némi bosszantó amerikanizmussal a francia irodalom fenegyereke volt.
Első látásra jobban illenék ez Villonra, de Villon a túlzó irodalomtörténeti álláspontok ellenére is vad és jellemtelen alak, kéjsóvár és betegesen gyáva. Rimbaud pedig igen hamar szakított a költészettel, kalandorlétre és gazdagságra vágyott, de szellemében és lelkében is rokkantként tért haza.
Mikor haldoklott, nem volt egyéb, csak egy bűnbánó és megtört gyermek, akinek egész teste betegségektől kizsarolt roncs volt.
Baudelaire azonban elegáns volt a szó fizikai és szellemi értelmében is, bár nem volt az a férfias jelenség, amilyennek a képei mutatják. Inkább gyermekies, komolykodó, konok és makacs, s leginkább debatter. Költészete tökéletesre fényesített varázslat, melyet a kivülálló nagyvonalúsága és hűvös megvetése jellemzett leginkább. Baudelaire nem hitt az ihlet erejében, még a kifejezésről is keserű undorral nyilatkozott.
Egész életében az nevelőapja ellen küzdő és lázongó örök kamasz maradt. Lételeme ennek a sikeres férfiúnak a bosszantása volt, de ezt olyan sikerre fejlesztette, hogy örömmel töltötte el, ha megbotránkoztatta a társaságát.
Mikor magáról beszélt, így kezdte a mondatot: „Mikor megöltem az apámat…”
Bár volt köztük tettlegességgé fajuló viszony, ebben az ifjú költő húzta a rövidebbet. Egy alkalommal nekitámadt az idősödő katonatisztnek, aki azonban nemes egyszerűséggel leütötte támadóját. Baudelaire az ütéstől elájult, úgy kellett eszméletre mosni.
Gautier leírása szerint szép és elegáns, bár öltözködésében is különcnek számított. Kései képei erőteljes férfiúi vonásokkal és hideg tekintettel mutatják azt a komor nagyságot, mely képes volt egy évszázad irodalmát teljes mértékben megváltoztatni. Ekkor már öntudatlanul keresi a kéjt, hajszolja a beteljesülés forró ízeit.

A nőkhöz való viszonya élhetetlennek mutatta. Undorodott a szexualitástól, a szerelmet mélységesen idealizálta, ennek ellenére rettenetes körülmények közt élt rettenetes nők társaságában. Gyakori veszekedések és botrányok jellemezték magánéletét.
Az anyja őrültnek tartotta csakúgy a fiát, mint annak műveit is.
Egy alkalommal Baudelaire így szólt: „Evett már friss gyermekagyvelőt? Megsütve az íze a manduláéra emlékeztet…”
Szeretett magáról rettenetes híreket és elképesztő meséket terjeszteni.
Magas állású és előkelő hölgyek társaságában azt terjesztette, hogy mindenféle túlvilági lénnyel tart fenn kapcsolatot, törpékkel, óriásokkal, kígyókkal és skorpiókkal. Más alkalommal azt mesélte, hogy a haját zöldre festtette.
Szelíd és bohém őrülete azonban rettenetes és az őrültségig tomboló betegséggé változott. Lelke megromlott, szelleme halványulni kezdett. Mindenféle kábítószerekhez menekült, későbbi agyvérzése megbénította agyának beszédközpontját, afáziája oly mértékben eluralkodott rajta, hogy élete utolsó időszakában gondolkodásra képtelenné vált.
Nemi betegsége, vérbaja okozta a halálát, negyvennyolc évesen halt meg meg.
Nemcsak költőfejedelem volt, hanem zseniális műfordító. Nagy példaképének, Poe-nak a műveit öt kötetben fordította le. A Fleurs de Mal a világirodalom első öt kötetének egyike, s talán a legmeghatározóbbja. A huszadik század elejére már hat teljes német Romlás virágai-kötet létezik, s az egyik hatalmas követőjének, Stefan Georgének a munkája.

Gerard de Nerval és Baudelaire között sok hasonlóság található.
Mindketten korán vesztik el édesapjukat, mindkettőjüknek rövid élet adatott, s mindketten olyan kicsapongó életet éltek, hogy a saját korukat megbotránkoztatták. Ráadásul kedvelték is egymást, az ifju Baudelaire kifejezzetten rajongott a romantikus Nervalért, s különösen tisztelte a pályatársát annak minden szertelensége miatt is.
Mindkettejük fölött ott borongott az őrület árnya, mely Gerard de Nerval esetében volt a végzetesebb. Mindketten műfordítói lángelmék voltak, Nerval Goethe Faustjának adja tökéletes francia fordítását.
Különös kedvtelése volt, hogy egy kék selyemszalagon sétáltatott egy rákot. Mikor a környezete döbbenten megállt, Nerval így magyarázkodott:
„… egy rák egyáltalán nem nevetségesebb, mint egy kutya. Vagy egy macska, egy gazella vagy egy oroszlán. Vagy bármely más állat, mely kedvet érez ahhoz, hogy sétáltassák. Én kedvelem a rákokat. Megfontolt, komoly lények. Ismerik az óceánok mélyét, nem ugatnak, nem harapnak meg senkit."
Halálát előre bejelenti, utolsó rohamában a Rue de la Vieille-Lanterne egyik csatornarúdjára akasztja fel magát.
Negyvenhét éves volt.

1798-ban született az olasz irodalom legnagyobb romantikus költője, Giacomo Leopardi.
Nevét ma már kevesek ismerik, költészetének nagyságát azért szokás kétségbe vonni, mert igen szabad formákba öntötte fájdalmas életének keserű szeszeit.
Gazdag és jó családból származott, de gyermekkora mégis sötét és kiuttalan volt. Apja megvetette a gyermek verspróbálkozásait, tudóst akart belőle faragni. Édesanyja pedig egy kellemetlen és fontoskodó nőszemély volt, aki elől a gyermek valósággal menekült.
Saját kora is csodagyermeknek tartotta, igen fiatalon már latinul, majd ógörögül is megtanul, Horatius-t fordít, majd bámulatos formakészséggel saját költeményeket és bölcseleti munkákat ír.
Atyja valóságos börtönné tette otthonát, a felnőtt férfinek mindenhez engedélyt kellett kérnie, s nem hagyhatta el a házat.
Mikor végre kiszabadul, a testi bajai is rátörnek, ínséges körülmények közt él, szenved a hidegtől, de a kályhatüzet sem viseli.
Rettenetes szembetegsége miatt hónapokig ül egy lefüggönyözött szobában, a hideg és a meleg egyaránt kínozza. De legtöbbet a magánytól szenved, s kik körülveszik, kicsinyesek vagy irigyek, s leginkább a megértés híjával vannak.
Újabb és újabb betegségek törnek rá, a szobájából alig mozdulhat ki, gyomorbaj kínozza egyszer, máskor szívbaja olyan hévvel támadja, hogy már-már az öngyilkosság gondolatával foglalkozik.
Versei egy vékony kötetben elférnek, minden verse komor és komoly, már-már nietzschei magányról árulkodnak.
Hangulatai, melankóliája Bellini és Chopin hangját idézik, költészetében és elégikusságában Keats rokona, szerencsétlensége Kölcsey és Arany János életét juttatja az eszünkbe.
Harminckilencedik életévének betöltése előtt hal meg betegségektől, kételyektől és kozmikus magányosságától elgyötörten.
Misztikusan szép szelleme torz és beteg testet rejtegettek, költészete mégis szabad és ragyogó poézis.