Nemcsak irodalmi ismereteink vétkes hiányossága, hanem iskolai oktatásunknak is fájdalmas mulasztása, hogy a huszadik század második felének poétazsenije, Gérecz Attila nem lehetett a kollektív tudatunk része.

A halálos magyar ifjúság sokaságának legtragikusabb alakja volt. Pedig minden megadatott neki, hogy az „istenek kedvence” legyen. A „boldog békeidők” idején születik egy magas polgári nívón álló, protestáns értelmiségi családban. Felmenői tanárok, tanítók, közhivatalt viselők. Édesatyja kiváló társalgó, jelentékeny irodalmi műveltséggel megáldott műszaki értelmiségi, kiről a társasági emlékezet mint kiváló stílusú és ragyogó műveltségű férfiről emlékezik.

Édesanyja szintén művelt és művészetpártoló asszony volt csendes és finom kedéllyel, nyílt és szelíd közvetlenséggel.

Egyik testvérbátyja hegedűművész, majd karmester. A legkisebb fiúgyermek magas zenekultúrát, művelt polgárcsaládokra jellemző szokásrendet, finom és emelkedett társalgási stílust örökölt. És mindenképpen az erős vallásos hagyományok miatt alapos szentírási ismereteket, noha fiatalkori megnyilatkozásaiban és több versében is antiklerikális gondolatok sejlenek fel. Sokféle kettőség élt benne, hiszen rendelkezett a vidék iránt érzett szeretettel, ugyanakkor volt benne a fővárosi fiatalok vagányságából, „pesti srácos” attitűdjéből is. Barátok vették körül, de nagyobb társaságban félrehúzódott, s kik közelről ismerték, magányt keresőnek látták. Nemcsak a tudományokban és művészetekben járt elől, hanem nemzetközi sportkarrier várt rá. Az öttusa-válogatott tagja, világbajnokverő tehetség, kinek a sportszakma fényes jövőt jósolt. Kiválóan lovagolt, remek futó és sportlövő volt, versenyszerűen síelt, úszásban való teljesítménye Lord Byront és Edgar Allen Poe-t idézi, mikor négyévnyi éheztetés és fogság után átússza a megáradt, hideg Dunát reflektorok fénypásztáit kikerülve, rendőrségi hajóktól üldöztetve.

Kedves arcú, sportos, kitűnő megjelenésű férfi volt, aki remek adottságai mellett is szerény, csendes és jóságos természetű maradt. Nemcsak versei mutatják ilyennek, hanem a kortársak visszaemlékezései is páratlan tartását, különleges jóságát, türelmét és mély igazságérzetét dicsérik.

Az ifjú Gérecz Attilára tizenöt évesen Balassi-sors vár. Mint hadapród, 1944-ben Németországba vezénylik, s ott a franciák által ellenőrzött területen hadifogságba esik. Egy év után tér haza, majd a gimnáziumi tanulmányaiból kieső három évet egyetlen esztendő alatt pótolja. Hasonlóan a másik kamaszzsenihez, József Attilához.

Hiába kiváló sportoló és kimagasló szellemi képességgel megáldott fiatalember, származása miatt nem járhat egyetemre.

1950-ben igaztalan vádak miatt több társával őrizetbe vették, s tizenöt év fegyházbüntetésre ítélik…

Az életrajt és a genealógia sokkal jobban megmagyarázza ezt a felkészülési idő nélkül is felülmúlhatatlan költészetet. Talán az egész világirodalomban nincs olyan költő, akit a fogság és a megaláztatás emel költői magaslatokra. Kazinczy vagy Silvio Pellico már azelőtt költők voltak, a beteg Leopárdi és a torz Alexander Pope a betegségük miatt emelkedtek a magasban évtizedes stúdium után. Gérecz esetében sem könyvtárszoba, se m kongeniális költőtársak nem álltak mellette vagy mögötte. Egy maréknyi költő együtt raboskodott Géreczcel, segítették és bíztatták, de már az első versekben Gérecz meghaladta a társakat. A maga huszonöt esztendejével mintha a huszonhat évesen elhalt poétazseni Petőfi és a csendes Istenszerelembe esett papfiú Ányos között állna, kinek huszonnyolc esztendőnyi álmodozás jutott. Ha vannak gyermekkori zsengéi, azok csak a gyermekkor szertelen játszadozásai lehettek, a megkomolyodás előtt elfagyott tavaszi bimbók.

Wilde-ban a fegyház megölte a költészetet, Verlaine-ben felszabadította, Géreczben feltalálta azt annak egész szikár fenségében.

Először a társaknak akart megfelelni, s bár első költeménye még bizonytalan szárnyú felröppenés, az újabb és újabb versek bámulatos érettsége megmagyarázhatatlan a körülményekkel.

Talán a világhírre ítéltetett sportoló légszomja fullasztotta a világra a verseit, talán az assisi mélységű és tisztaságú nyomorúság tépett szárnyakat a benne élő poétának, esetleg Rilke pietizmusa érlelte vér ízű borrá áldozatra ítéltetett sorsát.

Indulásában már ott az érett Ady indulata, Rimbaud és József Attila nagyratörő hetykesége:

„Így bocskorosan úgy-e megnevettek,

hogy márványt törni hegynek indulok?

A számon pimasz mosolygás a jelszó,

füttyöm csibészes: én is feljutok!

(…)

s a hegytetőn majd minden mezt lehántva,

én is kacagva szélnek öltözök,

karjukra fűznek mind a fénynyalábok,

s eltáncolunk a fejetek fölött!

(…)

 (Így bocskorosan)

Az első versben ott a fegyelmezett költő, az ötös-ötödfeles jambusokban komponáló költő, akinek a hangja már nyersebb, mint a harmincas-negyvenes évek nemzedékéé, de fegyelmezettsége még Tóth Árpád-i pontosság, rímei már inkább Szabó Lőrincet idézik. Mintha ők lennének az első mesterei.

A Varázsdob című versében még ott a Tóth Árpád-i rím (tájnak-fájnak), a negyedeik versében már Babits után klasszikus mértékben mondja el Istenszeretetét:

„Oly szép itt a vidék, és benne hasonlóbb

   ember az Istenhez. Homloka tiszta, szelíd.

Jézust látom, a hűs Gecsemáné kertben elomlót.

(…)

Néha felizzik a dal, s rím lobban a nosztrai nőkre

   – ott heverésznek a hűs gesztenye lombja alatt. –

Szépségük pedig úgysem más, mint visszaverődve

   Csókok vágya, amely lelkemen égve maradt.”

(Nosztrai leoninusok)

A szintézis itt is látványos, hiszen az antik mérték mellett az árkádiai költészet pindaroszi hangullata. Mindemellett a modern költő nyugtalansága, mely Babitscsal ellentétben a klasszicizáló Radnótit és a szintén tragikusan elhunyt pályatársat idézi a már be nem teljesülő szerelem komor lemondásával.

Összesen tizennégy műfordítása készül el, tíz németből Heine azon liedjeit fordítja, melyek a szerelemről, magányról és halálról szólnak. Ahogyan önnön élete is. Mégis kiemelkedő Verlaine híres Chanson d'automne-ja, melynek előtte már György Oszkár vagy Radó Antal, Szily Jenő után Tóth Árpád olyan virtuózan fordított le, melyre alig van példa a remekmivű magyar fordításirodalomban.

Mégis Gérecz fordítása hangzásában jobban idomul a francia szöveghez, s levegősebb, hűvösebb, komorabb, mint a Tóth Árpád-i átértelmezés.

Holt lombokon

Ősz monoton

     Csellója

borong, s dalom

a fájdalom

     lerója.

(…)

És elmegyek.

Ti rossz szelek

     zavartok

idébb-odább,

mint szétdobált

     harasztot.

(Paul Verlaine: Őszi dal)

Ez a szikár játékosság legalább annyira jellemző még a nagy töviskoszorú-fogantatású költeményeiben is, mint  a Varázsdob, melyben a dallam nála nem könnyű pára, hanem fagyos lelki táj. Olyan tragikusan kihűlt, mely később megtöretett testét elemésztette.

Vonzotta a költészet homo ludensi akrobatikája, s talán azért, mert a börtön kegyetlen és sivár geometriája fölé egy mélyebb és gazdagabb harmóniát akart látni.

Verseiben a nyelven túli világ mögé akart merészkedni, ahogy a valóságban is próbálkozott abból a rideg és kegyetlen harmóniából kitörni, mely az emberi gonoszság apoteózisa volt. Mikor a váci börtönig felhízott a Duna, a kitűnő úszó Gérecz átússza a jeges folyót. Maga is tudja, hogy tette byroni tett byroni gőg nélkül. Nála e tett az életben maradás gimnasztikája volt, és egy rettenetes hajtóvadászat következményévé magasztosult.

Elfogatása után a sötétzárka nyit fel benne lelki szemeket, s mivel kívülről jött, mesteribb módon komponált, hogy majd az egész verset egy mondattal a szótörmelék romja alá vessen.

Maradj meg így,

amíg

szelíd

dalokba ring

az álmom...

A tóba lép

az ég,

hogy szép

szemedre színt

találjon.

Csillag

csillog

a habon.

Pszt! nagyon

szeretlek!

Ugyanakkor lefordítja Goethe hírhedtté vált Wandrers Nachtliedjének Ein Gleiches című tételét is, mely arra enged utalni, hogy Tóth Árpád fordításai nagy hatással lehettek rá.

Pedig a feljegyzések szerint a baráti beszélgetéseiben inkább zenéről beszélt sokat, s szinte fejből tudta némely Beethoven-szimfónia partitúráját. Ha irodalomról esett szó, akkor is Shakespeare-ről értekezett vagy róla vitatkozott élénken és talán túl határozottan is.

Költészete önkéntelenül is ünnepélyesen magasztos. A legszentebb érzésekből építkezik: anyaság, szerelem, haza és hit. És bár minden versében ott az elfojtott indulat, az életpálya mellett e kettőssége teszi hitelessé és korszerűvé műveit és az egész életművét.

Legszebb anyaságverse is erről az indulatról szól:

„Most újra magam vagyok, és szememről

az Isten erős mosolyát leteszem:

ma láttam az Édesanyám s a szemétől,

szelíd, szerető, melegárnyú szemétől

ökölbe szorult a kezem!...”

(Beszélő)

1954 nyarán, szökése idején írta egyik legmegdöbbentőbb és szinte egyedülálló versét. Rendőrök hada kereste, civil ruhás detektívek vadásztak rá. Ekkor találkozott egy rendőrrel, s ennek a borzalmas emléknek a hatására született meg az a verse, melyben az egész kommunizmus embertelenségét és nemzetellenes lényegét egyetlen mondatban kimondta:

„Álltunk szótalan én meg a rendőr:

egymásra fogott magyarok,

s én néztem az álla-hegyét – belelendül

a váll – , hova majd lecsapok.”

(A rendőr)

Ugyanaz a rettenetes pillanat, melyet csak József Attila tudott elmondani a Gyönyörűt láttam és a Levegőt című versében. A kiszolgáltatott ember egy rendszer ellenében mennyire törékeny, s szinte állatias ösztönök kísértik meg. De az állatias ösztönök, a félelem és az indulat helyett az ember emberi mivoltának felismerése a nagy lélektani pillanat:

(…) Az ökle kinyúlt.

S én néztem a hála szemével e rögre.

Hazánk csak a könnyteli múlt.

De vallja hazának az ember örökre,

hol két ököl összesimult!

(A rendőr)

Szökésének történetét nemcsak versbe szedi, hanem egy éjszaka alatt vécépapírra írja egy apró ceruzacsonkkal. A kicsempészett történet nemcsak tanulságos és rendkívül izgalmas olvasmány, hanem egy korszak legihletettebb dokumentációja, melyet még ebben a kényszerű vizualitással megnyomorított világban is izgatottan olvashat gyermek és felnőtt egyaránt.

(…)

„A víz, amelybe beledobtam magam, a jegyzőkönyvek szerint, part mentén 14 fok C volt. Az ár feljött a falig, ahonnan a víz alatt cca. 40 métert kellett megtennem, míg a reflektor-fényből és az őrök látótávolából kijutva, a drótkerítésig értem. Azon átmászva kb. 1 óra hosszat voltam vízben, küzdve az örvénylő árral, ruhámmal és cipőmmel, melyek lehúztak, a görcsökkel, melyek maró fájdalommal bénították meg időnként végtagjaimat (teljes erőből dolgozva és kilazítva az izmokat le lehet győzni őket) és a viharral, ami teljes erőből tombolt, vágta arcomba a jeges záport s a tajtékzó hullámokat.

A szigeten – kiérve – futnom kellett, mert a reszketés úgy elfogott, hogy majdnem tehetetlenné tett. A csurom vizes, jéghideg ruha ellenére is sikerült végre kissé felmelegednem, de csak a szívem kimerítésével sikerült. Többször majdnem kelepcébe estem. A sziget tele volt katonákkal, nyomozókkal és ávósokkal, részben az árvíz, részben miattam.

A másik Dunaágnál észrevettek, rámkiáltottak, de mielőtt megragadhattak volna, beugrottam a vízbe. Az ordítozásra az összes ott lévő rocsók és csónakok üldözni kezdtek reflektor és fáklyafény mellett, de sikerült még odaérkeztük előtt egy – a fák koronájáig elöntött – gyümölcsösbe úsznom. Körülkerítettek s csak a csónakok alatt tudtam végül kitörni a gyűrűből. A másik oldalon már vártak, de a rendőrök előtt átvetettem magam egy kerítésen és a kertek között végleg eltűntem előlük.”

(…)

„A Gyűjtőbe vittek. Felvették és aláíratták a jegyzőkönyvet, aztán átadtak az ottani nyomozónak.

“Ismerős a pofád Gérecz” – szólt, amikor belökött a kisfogház legsötétebb zárkájába. Az őrparancsnok kihirdette előttem, hogy szökésnél nincs megállj kiáltás, itt azonnal lőnek.

A zárka 2x4 m. Egy deszkapriccs, egy pokróc és egy kibli volt minden szerelékem. (A kibli rozsdás, iszonyú büdös vasedény, amibe a fogoly minden dolgát végzi.) Az ablakon, a rácson kívül drótháló. Cipőfűzőm és minden hasonlót elvettek, ételt külön csajkákban kaptam, amit utána ki kellett adnom, szintúgy a reggel beadott lavórt és törülközőt.”

(…)

(Első levél a szökés után)

Gérecz Attila, ahogy a magyar irodalom óriásai - Balassi Bálint, Ady Endre, Harsányi Lajos, Sík Sándor, Mécs László, Reményik Sándor vagy József Attila - világirodalmi mércével is jelentős vallásos költészetet hagyott maga után. Nemcsak egyes verseket, hanem az egész költészetet is abroncsként fogja össze az Istenben és az emberi humanitásba vetett hite.

Az olyan versei, mint a Karácsonyi ének a börtönben Ady és József Attila karácsonyverseit idézi, hogy míg Ady testi betegségek, József Attila az őrület foglya volt, addig Gérecz a megfeszítettségre készülő ember összes fájdalmával és az akasztottak halálhörgéslármájától ébred az egyetemes kiszolgáltatottságra.

Szabadságának utolsó éveiben egy beszélgetés során kiderült, hogy élénken érdeklődött Villon költészetet iránt. A börtönben maga is megtapasztalta a villoni haláltánc újkori borzalmát.

Az 1955. Halottak napján című költeményében már ott van az emberi halálos liturgiája mellett a húsvéti misztérium is, s az azt megértő és megélő ember szentsége is.

Az 1956-os forradalom idején szabadul. Sportolói híre, politikai státusza, nyelvismerete miatt bármelyik nyugati ország szívesen fogadta volna. Gérecz Attila azonban nem menekül. Tamási Áronnal együtt a forradalom lélektani fegyverével, a lelkesítő publicisztikával megkezdi a küzdelmét. És mikor legtöbben leteszik a fegyvert, akkor már igazi fegyvert fog. Két szovjet tankot harcképtelenné tesz. A harmadik azonban megöli.

Holtestét először egy Dohány utcai kapualjba ravatalozzák fel. Majd ideiglenes sírba kerül. ’990-ben tér meg végső nyughelyére.

Hagyatéka nemcsak költészete, hanem megrendítő emberi sorsa is.  Olyan, mely nemcsak a magyar irodalomban, hanem a világirodalomban is példanélküli. Minden földit elvesztett. Szabadságot, értelmiségi karriert, majdani családot, szerelmét, testvérét, édesapját, sportsikereket, dicső költőjövőt. Amit adott, az felbecsülhetetlen. Regényes alakja túlnő az irodalmon, költészete a kortárs költőkön. Példája Szent Imre, Petőfi Sándor vagy Radnóti Miklós mellé emeli. Helyének kijelölése nem befejezett folyamat.

Gérecz Attila költészete megtévesztő.

Hangja nem a beérett, ha nem a megérett költő hangja. Könnyed képisége. tragikus szépségű közérthetősége egyáltalán nem könnyű. Súlyos teher, megrázó poézis. Hitelességének súlya az olvasót egyszerre terheli és felemeli.