A kétkedő kétkedése

François-Marie Arouet, aki Voltaire-ként ismer az irodalmi emlékezet, egyszer különös tréfa áldozata lett. A történet már-már népmesei ihletettségű és népszerűségű, ezért két változatban is fenn maradt.
Nagy Frigyesnél vendégeskedő/raboskodó költő egy alkalommal fel kívánta olvasni az uralkodónak legújabb költeményét.
Az udvarban éppen akkor szerepelt egy kiváló memóriájú férfi, akinek képességeit a császár úgy akarta ellenőriztetni, hogy elrejtette a spanyolfal mögött.
Miután Voltaire elszavalta a költeményt, a császár váratlanul azzal vádolta meg Voltaire-t, hogy az eddigi apró lopásai után egy kész költeményt is elsikkasztott.
A császár csettintésére a férfi megjelent, majd szóról szóra megismételte a költeményt, mint saját versét.
Voltaire azzal védekezett, hogy valamiféle boszorkányság áldozata lett. A jól mulató császár azonban leleplezte a turpisságot, így Voltaire ismét visszatérhetett kedves elfoglaltságához, a babonák és varázslatok tagadásához.

„Stan és Pan”

A két zseniális ír, Chesterton és G.B. Shaw jóbarátok voltak. Shaw, a nagy paradoxonmondó mégis póruljárt a szelíden kedélyes, ugyanakkor rendkívül szellemes és mélyen katolikus hitű Chestertonnal szemben.
Shaw, aki magas és sovány férfi volt, már-már puritánmód kellemetlenül sovány, így szólt a kövér, pirospozsgás arcú Chestertonhoz:
- Ha olyan kövér lennék, mint amilyen kövér ön, felkötném magam az első fára.
Mire Chesterton elkomorodott, majd így válaszolt:
- Ha egyszer valóban fel kell kötnöm magamat, akkor önt fogom kötélként használni.

Szegény Balzac álmodozása

„Nála minden a pénz körül forog, ő a hőse valamennyi művének, valóságos pénzkórság szállta meg valamennyi alakját és őt magát is. ... Műveiben alig akad olyan fejezet, ahol ne surrognának számok, esélyek, árak, percentek, hozományok, örökségek, tranzakció és perek…” – írta a zseniális franciáról, Honoré de Balzacról Egon Friedell, a múlt század közepének tragikus sorsú kultúrfilozófusa.
Szegény Balzacnak néha arra sem tellett, hogy bútorokat vegyen a kicsi és szegényes lakásába.
Egyszerűen oldotta meg ezt a problémát, mindennek a helyét feliratozta. A padlóra a szőnyeg szót írta, az ablak melletti falakra a függöny szót, a hálószoba előtti térre pedig ennyit: „komód”. A kicsiny nappaliba a velencei tükör felirata került, máshova gobelint álmodott, s az apró kandallója fölé pedig a reneszánsz nagy rajongójaként pedig annyit: „Raffaello Santi-festmény”.
Egy alkalommal előfordult vele is az, amiről azt hitte, soha sem történhet meg. Ez pedig az volt, hogy betörtek hozzá.
Mikor felébredt a rabló neszezésére, hangosan hahotázni kezdett.  Kinevette a rablót is, majd szépen elmagyarázta neki, hogy ő a nappali világosságnál sem talál semmit, aminek értéke van. Akkor ez a szerencsétlen flótás mit akarhat gyertyafény mellett találni?