Magyarország...
A város, ahol meghúzódott, tetszetős volt. Véglegesen megbizonyosodott abban, hogy ez a település a Duna partján fekszik. Egyik oldalról tetszetős épületek sorakoztak a parton, a másik oldalon dús erdőség vöröslött. És a várostól nem messze a folyó két ága egyberohant, s a fiút a tengerre emlékeztette ez a látvány. Különösen hajnalban, mikor Ignác atyával kisétáltak a város szélére. Messze a dunai halászok, s még messzebb egy hajó billegett fel északra.
- Arra van Budapest? – kérdezte a papot.
- Majdnem arra. Kétszázötven kilométerre.
- És az a hajó? Budapestre megy?
- Nem, fiam, az csak egy teherhajó. Amolyan uszály. Erre van néhány.
A fiú hosszan elgondolkodott, nézte a ködös távolokat. És megdöbbent magán, hogy nem délre, hanem északra vágyakozik. Pedig fent hideg volt, idegen színek és szagok várták. De a dél... Félelmei voltak. Gyakran hajnalig ült az ablakban, s csak akkor fáradt ki a képzelete, mikor a hajnal sápadt arannyal festette be a szobája falát.
- Várj még, fiam! Még nincs itt az ideje, hogy elmenj!
Pipp lelkében ebben a pillanatban ismét felizzottak az indulatok
- Atyám, elegem van, hogy a templomot súrolom, az oltárt törölgetem, a parókiát takarítom, a kertet gereblyézem!
A pap meglepődött. A hangtól leginkább, s az arc pedig kétségbeeséssel töltötte el. Ismerte a kamasz arcok végletes színeváltozásait, a szem tüzes haragját. De ezt a fiút szerette, ápolta, nem számított tőle támadásra, hálátlanságra.
- Nem szégyen dolgozni. Az alázat a legjobb nevelő. Az alázat a szentség legfontosabb kelléke.
- Tudom, hogy ön ebben hisz. Én pedig... Én... Még nem döntöttem el.
- Ne is siess! Majd valaki egyszer úgyis meggyőz. Ha van füled hozzá.
Pippo hosszan a papra nézett, annak alacsony állára, egyenes orrára, és a homlokára, erre a nagy és a világot leegyszerűsíteni akaró gondolatkamrára.
Mert a szem nem akart mesélni, az hűvös volt és indulattalan. Fennkölt és túlságosan egyszerű.
- Önnek könnyű, atyám. Mindene megvan. Otthona, hazája, mindennapi étel az asztalán. Barátai, könyvei, hite és istene.
- Ha az utolsó lenne csak, akkor is mindenem megvan.
- Gondolom, még a szülei is élnek – mondta Pippo némi gúnnyal.
A papot nem zavarta most a fiú szava és kétkedése Ez adott neki erőt. A hitetlenség. Érezte, hogy ezt teszi őt fontossá a világban.. Közönyösen állt, nézte a kis magyar világát a hatalmas tó karjainak ölelésében.
- Az édesanyám él. Beteg és vén. Nem is az számít, hogy él, hanem az, hogy velem volt, mikor mellettem kellett lennie. A veszteségeink mégsem az ördögtől valók. Sajnállak fiam.
- Ne sajnáljon engem, Ignác atya! Nem szorulok senki együttérzésére és sajnálatára. Nem hiszek Olaszországban sem. Nekem az csak futás volt, menekülés, üldöztetés. És verés... És halál, temető, bántás.
A pap szótlanul hallgatta a fiú kitárulkozását. Aztán megszólalt:
- Ne légy igazságtalan. Olaszország nem csak bántás és üldöztetés. A világ egyik legszebb országa. És amikor a legcsodálatosabb művészetet megteremtette, az Isten nyilatkoztatta ki benne magát.
A fiút bosszantani kezdte a közönyösség. Mert az ő kamasztermészetének egyetlen fontos állomása volt, ez pedig ő maga. Mit számít a világ minden fensége, ha önnön személye boldogtalan benne. Neki ezek zavaros ideák voltak.
- Azt sem tudom, mi az a művészet, Ignác atya.
- Pedig rajtad keresztül is megmutatta magát. Benned is ott lakozik. Ha énekelsz...
- De éppen ön némított el! Ön vette el a hangom!– csattant fel a fiú.
- Csak türelmet kértem tőled. A nyúl ne szaladgáljon azon a réten, ahol sasok repkednek.
- De hiszen ez egy másik ország. Itt nincs olyan, aki bármit is tudna rólam.
- Nem ismerheted, hogy miféle erők járnak a nyomodban. És észre sem fogod venni, mikor megtalálnak. Idegen ország, idegen népek. Ebben igazad van. De te itt is bűnözőként leszel számon tartva, míg családod nem lesz.
- És mikor lesz?
- Mikor nem úgy fogsz kinézni, mint egy bűnöző.
- Hát maga is... Ignác atya?
- Nem, de meg kell tanulnod – ismétlem - a türelmet! Gyógyulgatsz, lassan az arcod megszépül, a tested kiheveri azt a megrázkódtatást, melyet elszenvedett. A lelked még beteg. Férges és megkísérthető.
- A lelkemet nem ismerheti...
- Ki ismerhetné jobban, mint az, ki Isten szemével akar látni.
Pippo hátat fordított a papnak. Indulatok ébredtek benne. Most gyűlölte ezt az egészet. A folyót, a színeket, az eget, az Istent, melyről túl sokszor halott, s melyet csak néha érzett meg. Amiről azt gondolta, hogy az Isten, mert megmenekült, s a magyarázatot könnyű volt megtalálnia. Biztos az Isten... Ki lehetne más, mint az Isten... De miért nincs jelen állandóan? Miért nem érzi a közelségét? Miért élnek mások gazdagságban, s ő nem? Miért van másoknak otthona, jelene és jövője, s neki miért nincs?
A pap látta a fiú gyötrődését, de nem szólt, csak elhúzódott. Pippo váratlanul ledobta a ruháit, s belevetette magát a folyóba. A pap rémülten pattant fel, de nem akadályozhatta meg a fiút.
Pipp pedig úszni kezdett, messze el a parttól, Ignác atyától. Éreznie kellett a víz hatalmas karjait. Neki ez volt az Isten. Az alkonyi és hajnali nap fényköre alatt járni, úszni, repülni lett az üdvözülés szent pillanata.
De a folyó már hideg volt, nem Isten, nem anya. Szigorú apa, kinek a szava nyers, embertelen, fagyos. Pipp messze elúszott a parttól, a pap halvány alakja ponttá zsugorodott, előtte pedig a víz hatalmas fogsora, s a két part két ajakként fogta közre. Eleinte élvezte a víz hatalmas közelségét, a hideg megcirógatta, majd borzongatni kezdte. Még ez is jól esett, hiszen késő ősszel fürdött a tengerben, akár kora tavasszal is. De ez más volt, édes, nehéz víz, mely nem emel, hanem könnyen megnyílik. Fázni kezdett... De küzdött. Még mélyebbre süllyesztette a karját, ujjai összecsomósodtak. A lába egyre erőtlenebbül rúgta, paskolta a vizet. És egyre fáradtabb lett, tehát visszafordult. Rájött, hogy erősebben kell mernie maga mögé a vizet, mert az elnyeli. A teste lehűlt, a szíve megdagadt, a tüdeje összeszorult. De úszott, kíméletlen akarattal. Aztán meglátta a csónakot a pappal. Odaúszott, s mikor bemászott, szégyent érzett, nem is mert annak az embernek a szemébe nézni. Pedig az szeretettel nézett rá, a könnyű őszi kabátját a fiú vállára terítette, hogy az ne fázzék. Nem szóltak egymáshoz. Csak bámulták a vizet és az eget, égben a csillagokat, vízben az ég kusza ábráit.
Aztán belemerítette az evezőlapátot a folyóba, s visszaevezett a partra.

Pippo sokáig nem tudott elvegyülni az itteniek közt. Ha megszólították, menekült. Apró, óvatos mozdulatokkal. Gyakran a szája elé kapta ilyenkor a kezét.
De akik látták, gyorsan megszokták. Valami félnótásnak hihették, ugyanakkor az ittenieket megragadta a fiú szép arca, nagy és kifejező szeme. De zavartnak látták, félénknek, s bizonyára volt olyan is, aki bolondnak hitte.
Kérdezősködtek utána, de a válaszok elmaradtak, így maradt a találgatás. Kik gyakran jártak az istenkert közelében, legendákat szőttek a fiúról. Valaki egyszer meghallotta énekelni, s úgy emlékezett, az nagyon szép volt. Más éjszaka látta felmerülni a templomtoronyból, a kis erkélyből, hogy az órát beállítsa, s a harangot megfényezze. Valaki pedig azt látta, hogy sír, s a könnycseppjei aranypénzként ragyogtak.
Ignác atya azonban elejét vette ezeknek a történeteknek azzal, hogy életében talán először hazudott.
Mindez alatt Pippo gyakran feladta a tanulást, nem tudott mit kezdeni ezzel a másfajta nyelvvel. Azt, amin megtanulta az anyját anyának nevezni, könnyed kis tengerparti hullámverés volt, ez pedig robosztus hegység sok ékességgel, de legalább ennyi zord orommal.
A franciához több kedvet érzett, s Ignác atya ebben is segítette. Jól beszélt, szépen olvasott franciául. Mikor Pippo megbetegedett, megfázott, s hetekig lázasan és elgyengülten feküdt, franciául olvasott fel neki. Olcsó kis történeteket francia újságokból, egyszerűeket. És a fiúban felrémlett az elfeledett francia lány emléke.
Egyszerre a sorrentói parton találta magát, s a régi kislánnyal sétált, akinek minden lépte és futása zongoraszó volt. Ott táncolt a sárga tengerparti homokban, s olyan kedvesnek tűnt, mintha valóban hozzá tartozna. De az álom szétesett, a színei rikítók voltak, a hangjai groteszk valótlanságok; ostoba zűrzavar lett az egész.
Ilyenkor felébredt álmából, gyakran kiosont, hogy az arcát megmossa.
Hosszan megbámulta magát a tükörben. Megváltozott. Mintha az arca megnyúlt volna, a férfiasság kiegyenesítgette a vonásait. A tekintete megtelt a szomorúság árnyalataival.
Elhatározta, hogy nem várja meg az ősz végét.

Október volt, annak is a kései szaka.
A Duna melletti erdő vörös volt, s már az egykor dús lombok fogyatkoztak, soványodtak. Néha vendéghajként az északi szél visszafújta beléjük a megsápadt faleveleket, s az ég szürkén homályosult a város fölé. A templomok is sötéten álltak a háztetők felett, s az utakon megritkultak az emberek.
Pippo még nem élt ilyen helyen, ahol ennyi hideg eső zuhogott volna, s gyakran napokon át. Fázós lett és ingerlékeny.
A templomot nem kerülhette, de Ignác atya mindig maga mellé vonta, hogy ne kérdezősködjenek felőle.
Pippo is érezte, hogy valami elveszett a lelkéből. Pedig nem volt ismeretlen ez a közeg, lakott papházban, de azt fennköltebbnek érezte. Ezt viszont a hithez közelebb állónak látta.
Szelíd és komoly aszkézis ragyogta be az épületeket, a csend nem volt olyan súlyos, mint a hazájában, de az öröm sem volt annyi színnel kicsinosítva, mint itt. Mások voltak az emberek, csendesebbek, gyanakvóbbak.
És Ignác atya gyakran leültette a fiút maga mellé, s tanítgatta, magyarul beszélt hozzá, s néha, mikor türelmetlenné vált a fiú engedetlensége miatt, magyarul is kiabált vele.
És el akarta feledtetni Pippóval az éneklő hangsúlyait, azt akarta, hogy az a nyelv, melyen megszólal, komoly és ereszkedő zenéjű legyen. Gyakran játszott neki Mozartot, de magyar népdalokat is, s tanítgatta a fiút, amennyire tudta. És Pippo akkor érezte jól magát, ha gitározott, ha a papház harmóniumán játszott. Ilyenkor Ignác atya bezárta a fiút, az ablakokat is színpadias mozdulatokkal csukta be, sőt a zsalugátereket is behajtotta, hogy ne derüljön ki, hogy idegen fiú lakik náluk.
Mert Ignác atya hallgatta a rádiót, s az olasz csatornák híreiből megtudta, hogy köröznek két fiút. Aztán novemberre már azt is hallotta, hogy az egyiket elfogták, de egy Pietro Paolo Colpi nevezetűt még mindig keresnek.
Pippónak nem beszélt erről, tudta, hogy mennyire meggondolatlan.
Pippo azonban nem volt ostoba, bármennyire is hallgatag volt pap barátja, aki barát volt és atyai szeretettel gondoskodó, Pipp rájött, hogy Ignác atya sokkal többet tud, mint amit elmond.
Délután volt, az ablakok maszatosak voltak a sok esőtől, kint a kerti fák nyögdécseltek a széltől, s már mindannyian vastag ruhában imádkoztak a kiskápolnában.
Imádság végén Pippo csendesen megszólította a papot:
- Atyám!
- Hallgatlak, Pietro.
- Atyám, miért titkolózik előttem?
- Mindenki így tesz.
- De ez most engem érint.
- Okom van rá. Volt is és lesz is.
- Nekem tudnom kell, hogy mi történik. Láttam és hallottam, hogy rádiót hallgat. Olaszt.
- Ahogy Berlint és Madridot is hallgatok.
- Kérem, ne beszéljen mellé! – mondta Pippo, s már ízlelgette, hogy ez olaszul értelmetlen, de magyarul a hazudozást és az elhallgatást jelenti.
- Annyit tudhatsz, amennyit tudnod kell. Bízz bennem!
- Bízom...
- Akkor mi a baj?
- Hogy ön becsap. Ön nem bízik énbennem. Ön... Nos, ön... atyám, nem tisztel engem.
- Van életed, van ételed, van hol aludnod. Gyógyulsz, szépülsz, erősödsz... MI kell még?
- Hogy elmehessek. Szabadon.
- Az, amit látsz, nos ez itt kint nem a szabadság – mondta a pap, s a fejét rázta.
- De ez sem az.
- De igen, fiam. Ez a te szabadságod. Ne a testedre hallgass, hanem az értelmedre.
- Higgye el, atyám, az értelmem jobban követelőzik, mint a testem. A lábam nem akar annyira futni, mint amennyire az eszem rohanni szeretne.
- Türelem, fiam, türelem... Ahogy Szent Pál mondta, a szeretet türelmes...
- A fenébe a türelemmel! – csattant fel Pippo, s olyan heves mozdulatot tett a karjával, hogy a szenteltvíztartó hangos csörömpöléssel felborult.
Ignác atya a fiú elé lépett, aki megijedt az előbbi indulatától. Úgy érezte, hogy ez a gyermek ostoba és kártékony. Ráadásul veszélyes. Mert a feldöntött szenteltvíztartó jelképe volt az életének. Ez volt az Egyház, ebből párolgott a hívekre a szentség. Hiába Parsifal Szent Grálja, ebben a kisvárosi templomban nemesedik a száraz, íztelen kenyér örök istenivé. És ez a fiú kezelt emelt rá. Krisztusra, az Egyházra. Jakobinus indulatot látott ebben a mozdulatban.
A pap ütésre emelte a kezét. Pipp nem hajolt el, a pap keze pedig megállt a levegőbe. Hosszasan reszketett. Hatalmas tusa volt ez az indulat és a türelem akarata között. És a kéz áldásra nyílott, s a tenyér a fejre huppant. Szelíden, örömmel, nyugalommal.
És a fiú ismét összezavarodott. A pap pedig könnyezni kezdett. Pipp találgatta, hogy mi történhetett, de gyermekesze nem tudhatta, hogy a pap önmagától rettent meg, hogy a szíve haragra gyúlhat, zivataros lehet, mint kint az ég. Pedig kint elhallgatott az eső, a föld buján gőzölgött. Olyanná lett, mint a megözvegyült asszony, melyből a szerelem learatott minden kívánnivalót, de mielőtt kihűlne, még utoljára meg akarja mutatni, hogy szép és forró, termékeny és hatalmas.
Pipp belekarolt a pap megszelídült karjába, s egyszerre indultak vissza a kápolnából a szállásukra. Pipp visszafordult, kereste az Istent, de az alkony beszivárgott a ház minden eresztékén, szürke gomolygással elvette a formákat, vonalakat és színeket. A kápolna olyanná lett, mit valami barlang, mely istentelen és üres.