Vannak emberek, akik nevüket egyetlen tettükkel teszik közismertté. Akik távol tartják magukat az arénától, az úgynevezett közélettől. Akik csendesen, szerényen végzik munkájukat. Aztán, mintha jutalom lenne az égiektől, hirtelen magukhoz szólítják.

Ilyen ember volt a Szinyei Merse Pál Gimnázium diákjai által valósággal imádott történelem- és filozófiatanára, Antal-Köz Béla, aki a Verona melletti buszbaleset után több tanítványát kimentette a tűzből, de végül maga is belehalt sérüléseibe. „Imádtuk Béla bácsit, az öcsémnek is ő tanította a történelmet. Ha a folyosón összefutottam vele, már jobb lett a napom tőle. Nagyon jól felkészült pedagógus volt, szigorú, de emberséges. Olyan kisugárzással, hogy még puskázni sem mertek nála." – mondta egy volt diákja.

Ilyenkor az ember nem kérdez. Nem kérdezi, mit és hogyan tanított – milyen volt a történelemszemlélete –, netán a családi élete. Csak elismerését tudja kifejezni, amiért diákjaiért feláldozta életét. Idézhetném most a könyvek könyvét, a Szentírást, a felebaráti szeretet csúcsfokáról, az önfeláldozásról. Most azonban mégis mást idézek. Van egy dedikált Bangha Béla-könyvem, amelybe a méltán jeles jezsuita atya valakinek ezt írta:

„A katolikus ujjászületés irodalmának vannak hangos kürtösei, ünnepi reprezentánsai, sőt haszonélvezői is; de vannak csendes, szerény, dolgos és elvonuló munkásai is. Dolgos méhek, akik csendben és türelemben építik a jövőt. Hűséges elszegődöttei az Isten országának, akiket az idő próbál ki. Egyik ilyen csendes és hűséges dolgozótársának ajánlja ezt a könyvet sok szeretettel és hálával a szerző."

Igen, e jobblétre szenderült tanár is olyan volt, mint a dolgos méhek. Csendben, türelemben építette a jövőt. Nekünk, magyaroknak. Aztán a Mindenható próbára tette és jelesre vizsgázott a nagybetűs Életből. Diákjai méltán lehetnek re büszkék. A Történelem Ura adjon neki békességet és az örök világosság fényesedjék neki.