Tudom, sokan fáradtan vagy netán gúnyosan legyintenek egyet. Minek azok a hímes szavak! Esztéta lelkek szenvelgése csupán. Pedig nem. A nyelv, a beszéd olyan, mint a ruha.

Ha ügyelünk arra – már ha ügyelünk –, hogy ne slamposan, ágrólszakadtan, csövesen nézzünk ki, akkor arra miért nem, hogyan beszélünk? Illesse természetesen tisztelet a kivételeket, de ha az ember megfigyelni, hogy villamoson, buszon, metrón, sőt szinte akárhol miként beszélgetnek egymással honpolgáraink, hamar elveszíti minden reményét bizony.

És ez nem mai jelenség. Olyannyira nem, hogy már a két világháború között is létezett. Egy akkori leánynevelési műből idézek:

„Nem tudom, mi a véleményed az efajta társalgásról, de én a magam részéről szeretném megkongatni az ország összes vészharangjait és belekiáltani minden magyar ember szívébe: Segíts, mert elpusztul a mi szépen csengő, kifejező, drága nyelvünk!

Kedves Húgom, bárhogyan beszéltél is eddig, fogadd meg most, hogy ezentúl nem veszel részt ebben a nyelvgyilkosságban. Jó, ha idegen nyelveket is beszélsz, de anyanyelvedbe ne keverj, szükség nélkül, idegen szavakat. És ne süllyeszd „cuki”, „guszta” stb. szavakkal a gyerekszoba szintjére, erővel és szépséggel teljes kifejezéseinket. A túlozó jelzők (rém, borzasztó, szörnyű stb.) használatával sem teszed szebbé társalgásodat. Különösen, ha valami szépre, vagy jóra alkalmazod azokat. Ami jó, az nem lehet rettenetes és a szép, vagy a kedves sem lehet szörnyű, vagy borzasztó. Imádás pedig csak Istennek jár. Ne zavard össze a fogalmakat!

Ha úgy érzed, hogy a modern zsúrnyelv már annyira befolyásolta nyelvedet, hogy elvesztetted biztos tájékozódásodat a jó és rossz között, vedd elő klasszikusainkat és korunk legmagyarabb íróit (például Mikszáth, Gárdonyi, Tömörkény, Móra), kísérd figyelemmel a rádió előadásait a helyes magyarságról és tanulj meg tőlük újra magyarul!”

(Gerely Jolán: A művelt leány. Budapest, 1933. Korda R. T. 49-50. old.)

De szép is lenne, ha nem lennénk nyelvgyilkosok, ha úgy vigyáznánk anyanyelvünkre, mint a viseletünkre!