Régen kesernyés szájízzel nevetgéltünk azon az ostoba újságcikken mely ezzel a címmel rikácsolt a magyar olvasóra: „Az ideiglenesen hazánkban tartózkodó szovjet csapatok tisztjei örök lakást kapnak."
Az örök városnak, Rómának manapság úgy tűnik, hogy a kereszténység és az európai olaszság már csak ideiglenes lakója, a lakásfoglalók hosszú, fekete sorokban álldogálnak mindenhol, hogy azt, ami öröknek tűnt, immáron ideiglenessé tegyék.
A Colosseo robosztus falai és a Forum Romanum lenyűgöző romjai közt nem „francia, lengyel, hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó" ácsorog, tolakodik, lökdös és zajong, hanem harcias és hangos afrikai, arab, távolkeleti, mely már nem csendes és udvarias japán, hanem fölényes, lenéző, Európától csak a rosszat megtanuló. A Sixtusi-kápolna ódon falai és Michelangelo világot újrateremtő freskója alatt a lármás és nem európai tömegre már csak pisszegő, csendet könyörgő olaszból jut egy-egy, de Vatikán templomaiba is beköltöző afrikáner és belső-ázsiai papok, apácák, biztonsági őrök, kommunikációs felügyelők hada fogadja a zarándokot. Mélán vagy nyeglén, a hely szellemétől idegenül állva, a nyugati kultúrától távol, unottan és egykedvűen ácsorog az évszázados falak közt. A hit természetesen felette áll a származásnak és a kultúrának (bár nem független tőle), ezért meglepő, hogy olaszt, franciát, magyart, németet, lengyelt, spanyolt nem látni. És a Vatikánba beköltözött az üzlet, melyből ki és be végtelen sorokkal pumpálja be a kalmárszellemet az örök keresztényidegen fertő.
Fiatal japán nő fektet végig kisgyermeket a Sixtusi-kápolna oldalfalán végigfutó ülőhelyeken, s elutasítja a másik embertől a sok órán tartó menetelés utáni pihenés jogát. Számára nem példa a halott fiát az ölébe temető Piéta szakrális példája, az ő alvó gyermekének három másik ember helye jár. Azt hiszi, hogy a pénzéért előjogai vannak még azokkal szemben is, akik építették és akiknek építették a hit és a művészet fellegvárait.  Öntudatlan gyermeke, aki békésen szendereg a michelangelói káprázat és az isteni csend alatt, jelképe az ázsiai turizmus szemtelenségének, mikor elkergeti az európai keresztény zarándokot.
Az előbb-vagy utóbb népirtásszerű háborúba taszító közel-keleti terrorizmus miatt afrikáner ügyelők a zarándokok tízezreit bűnözőként kezelik a Vatikán szent falai közt az újabb és újabb átvilágításokkal, kipakoltatásokkal, ellenőrzőpontokkal. Olyan fonákság ez, melyet megemészteni lehetetlen.
Róma manapság inkább díszlet, mint az olaszok és a keresztény Európa fővárosa. Az arab utcákra jellemző piszok, mocsok, szemétáradat, zajongó árusok százai, az összefirkált falak, járművek jellemzik, és az izzadtan vonagló tömeg hernyószerű vonaglásával a Spanyol-lépcsőn elborzaaszt minden jóérzésű embert. A tűző nyári melegben a szép és áhítatos templom már nem az isteni szentség otthona, hanem hűvös, fedett pihenőhellyé silányul.
A római protestáns temetőben nyugszik a két legnagyobb angol lírikus: Keats és Shelley. E csendes és szépséges szentély falait sem kímélte meg a vandál és primitív ösztönöktől hajtott firkálós műemlékrombolás. A Cestius-piramis gúlája alatti fal a barbarizmus tragikus mementója.
A közlekedés még olaszos. Száguldó motorosok, mindenkor udvarias autósok, segítőkész rendőrök és katonák, az érdeklődő turisták köszöneteire három nyelven „Isten hozta Rómában"-t válaszoló mosolygós negyvenesek, az emberbe belekaroló és úgy segítő ötvenesek, a szinte megalázó előzékenységgel támogató hatvanasok még a közelmúltat idézik. De a fiatalabbak közt a liberális pusztítás megtette azt, amit mindenhol: tiszteletlenség, érdektelenség, hangoskodás, önzés, tudatalanság, felületesség, butaság, igénytelenség, lökdösődés, zsivaj, közönségesség jellemzi ezt a kihűlt szívű réteget.
Róma a világ egyik legszebb városából a légyként kirajzó afrikai és ázsiai bevándorló hadak prédája lett, s ez az exodus már nem kíméli azt, ami örök, s aminek Istentől elrendeltetettnek kell lennie.
A koldusoknál és a szemétnél nagyobb számban a minden sarkon állig felfegyverzett katonákból, a mindenhol köröző, figyelő és gyanakvó rendőrből van több.
A szemtelenül drága éttermekben az étel nem ízletes, inkább kellemetlen, megalázó, alig ehető. A magyar konyha még egy falusi resti szintjén is sokkal kellemesebb, mint a minden ételt megalázó spórolóssággal összetákoló éttermi kínálat.
Mégis a város maga a csoda. Évezredek patinája még néhány évtizedik kitart, s még élnek azok az olaszok, akiket szeretni lehet és kell a lelki fényűzésük sehol máshol nem tapasztalható jogán. Talán az esti fények a Piazza Veneziától a Colle Capitalinóig, a Piazza Navona robosztus giccsparádéjáig, a régi hidak, a fények, a pompás terek, az egykori parkokig, a sokszáznyi templomokig még egyre málló, de erős márványujjakkal itt tartják a múltat, de a pusztulás, romlás feltartóztathatatlan, mert minden romlás belülről indul, ahogy a rothadó hús és tetem is vonzza a dögevőket.