Az elmúlt néhány
évben jelentősen leépült az élő, szóbeli kommunikációm. Egyre inkább az írás
felé fordulok, vagyis az írást helyezem előtérbe a szóban történő közlések
helyett. Néha már arra sincs idő, hogy beszéljünk egymással, helyette küldünk
egy e-mailt, amikor
eszünkbe jut valami a munkahelyen. Észrevettem, hogy beszédben már sokkal
nehezebben fejezem ki magam, pedig tanárember lennék, vagy mi a szösz! Igaz
csak papíron, de akkor is, amíg az egyetemre jártam, más volt a helyzet. Ott
beszéltették a hallgatót.
És fiatalabb koromban! Milyen jók voltak azok a régi
asztaltársaságok! Egymással szemben a Nádor kávéház márványasztalainál,
miközben élveztük, hogy mi vagyunk a világ közepe, s kiszolgál minket a
Legenda, Karcsi bácsi, a mindenkivel udvarias pincér; az éttermekben, a későre
nyúló vacsorák alkalmával - sokszor éjfél után keveredtünk haza; aztán az
Elefántos sörözőben a záróráig elhúzódó beszélgetések; és milyen jó volt a
teraszpresszók kerek asztalkáinál, miközben vágyainkat felkorbácsolta a meleg szél,
oldalunkon az eljövendő extázis reményében egy-egy kiválasztott.
Eszembe jutnak vitáink az élet dolgairól, ahogy kitárgyaltuk
Kierkegaard „félelmes és beleremegtető” filozófiáját, ahogy megmutatja, hol van
a helyünk a világban – ezekben a dolgokban János barátom volt a karmester,
mindig felvillanyozta a társaságot. Kezünkben cigaretta vagy pohár bor. Az
alkohol molekulái ilyenkor jótékony hatásúak voltak - a Világ ezen dionüszoszi
igenlése felettébb kellemesnek bizonyult.
Ez volt a város. A mi városunk, amiről fiatalon úgy éreztük,
értünk van.
De mára felfedeztem az egyedüllét, az egyedül gondolkodás
örömét, aminek egyik következménye a beszéd háttérbeszorulása. Mégis jól érzem
magam ebben az állapotomban. Főleg éjjelente. A fejhallgatót feltéve kizárom a
külvilágot, mint ahogy most is: Chet Baker régi slágere fodrozza
idegrendszeremet, agyamban különleges impulzusok keletkeznek és száguldanak
titokzatos ösvényeken, a tudomány által még felderítetlen célpontjuk felé. S
miközben hallgatom a zenét, rengeteg ötletem támad a hallott és olvasott
szövegekből. Éjszakára a szavak, a mondatok más összefüggésbe, más struktúrákba
rendeződnek át az agyamban (igazolva látszik Derrida állítása, miszerint a
gondolkodásnak nincs valódi középpontja).
Ahogy Robinson felépítette a világát, én is felépítem éjjelente
a sajátomat. De ellentétben az övével, az enyém kellemes állapot, mert
beavatottnak érzem magam. A misztikus éjjel az enyém, befogad. Ez az én
irodalmi terem. Mint egy titkos szerződés. Alkut kötök az éjszakával mindig,
amikor a nappal visszavonul. Ha nem alszom el, kapok valamit. Megszelídíthetem
az éjszakát, s közben értelmessé tehetem az értelmetlen világot. Ezzel én is
részt veszek a világértelmezés drámájában. Most én vagyok a varázsló, kezemben
a jelképes ostor: a számítógép billentyűzete. Cipolla az emberek akaratát törte
meg, én a rám telepedni akaró álmot. Persze aludni is kell. Talán Bergson
mondta? - nem emlékszem -, hogy az alvás érdektelenség. Ebben a pillanatban el
akarom hinni.
De nem szeretnék az önámítás hibájába sem esni, és be kell
látnom, ez az állapot nem igazán emberi. Mert az embernek el kell mondania
önmagát valakinek ahhoz, hogy emberi lényként létezhessen. De ez már a
tollforgató magányossága, más fórumba tartozik.
Pécs, 2012.december 4. |