Mottó: „A magyarság újabbkori balsorsának én (sokszor megírtam) azt tartom, hogy a világhistória órája gyorsabb volt, mint a mienk. Mire kiérleltünk volna valamit, kinn kaszára érett a kor. Az utolsó százötven év katasztrófái csupa májusi aratás. Ez ellen egy védelem van, ha belső nemzeti folyamatainkat, amennyire lehet, függetleníteni tudjuk – nem a kor eszméitől, hanem a kor beavatkozásaitól. A népi irodalomnak is erre van szüksége. Értékes hazai növény ez; a világszelekkel együtt hajlongó. Ha védeni s nevelni tudjuk: egy nemzet is elfér az árnyékában. Üldözés, erőszak, megszállás nem fog rajta. De jaj, neki, ha mi magunk tesszük törzsére a fűrészt: a hűtlenséget.”

 (Németh László: Népi író- 1943)

 
  Nem vagyunk szabadok, amíg nem tisztáztuk magunkban az igazság ránk eső részét. Mert mindaddig, amíg nem tudjuk-akarjuk világosan látni, kimondani, leírni, továbbadni a magunk igazságát, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, s merre tartunk; ameddig nem ezen, az időn átívelő hagyományrendszer mentén gondolkodunk, nos, addig minden lehetséges, mindenkinek. Mert nekünk mindig más érzékenysége, bánata volt a fontosabb, nem a sajátunk. Ezért mehet ma is előbb magyar segélycsoport a világ másik felére, mint Szabolcsba. Mindenhová eljutnak nagy tudású honfitársaink, csak a saját házuk tájáig nem. Ez jelezhet identitás válságot, beteges megfelelési kényszerrel átszőtt gyökértelenséget is.  Ha mi nem ismerjük, becsüljük magunkat, akkor miért várnánk azt, hogy mások tegyék meg helyettünk.

  „A trianoni országrablás történelmi kataklizmája még mindig nem nyerte el a magyarságon belül a teljes elutasítást. Még mindig nem tudatosult e prolivá zsugorított nemzedékben, hogy Magyarország emiatt nagyhatalmi státuszát elvesztve Közép-Európa bohóca lett. Pedig azok, akik ráerőszakolták a magyarságra ezt a példátlan rablótörvényt, azok maguk is évszázados rablásokból és népirtásokból híztak és gőgösödtek az erkölcstelenség hétfejű sárkányává.”
(Paál Zsolt: Trianon)

  Senki másnak nincs Trianonja csak nekünk. Senkinek nincsen Trianon-szindrómája rajtunk kívül, amely egy évszázada tartó sokkhatás, mely a dolog abszurditását jelzi. Hihetetlen, hogy barbár politikusi hordák meg merték tenni ezt a gaztettet. Sokkoló az is, hogy nem tudtunk visszavágni, mint Kemál Atatürk Törökországban. Mert a barbár csak az erőből ért, az ész érvek nincsenek hatással rá.

Bárhonnan érkezel, bármerre tartasz ezen a tájon, az úton minduntalan felködlik Trianon árnyéka. Ez az árnyék ráül a lélekre, beleeszi magát a szívbe, mint egy ártó féreg. Ott van nappalban és éjben, az elharapott, dadogva kimondott szavakban, a folyton a háta mögé néző óvatos bátorságban, félrecsúszott mozdulatokban, lemondó legyintésekben, hamis mámorba szédült, motorbőgésbe fulladt, józanul elviselhetetlennek látszó jelenpillanatainkban. S ez a zsarnok árnyék száz éve nem tágít mellőlünk. „Hol zsarnokság van, ott mindenki szem a láncban”. 
(Illyés Gyula)

  Egy nemzetet sem, -beleértve, a történelme során sokszor szétszedett, de végül mégis egységessé lett Lengyelországot is-, sem daraboltak fel ilyen galád előrelátással, mint minket ezen a kontinensen.  Előrelátással és megtervezetten, hiszen, ezek nemzet-mészárosok pontosan tudták, hogy ez a barbár beavatkozás nem szülhet mást csak békétlenséget, revíziós törekvéseket és háborút. Megbontották a Kárpát-medence egymással szoros összefüggésben álló élő organizmusát. Az időzítés is tökéletes volt, hiszen az adott időben, „a háború végén népünk és országunk szilárd erkölcsi elvek és tettre kész vezetők nélkül maradt.” (Halassy Béla: Miért éppen ez a Trianon?)   

  Száz évek kellenek a szembenézéshez a világnak ezen a féltekén, s a görbe-tükör, amelyet ez a kibicsaklott kor tart, talán nem a legalkalmasabb erre a műveletre. De hát mit tegyünk? Szegény ember, mint tudjuk, vízzel főz. A nyugat- európai, elsősorban a mohó, hegemonisztikus francia politika alapozta meg egy évszázada a jelenlegi helyzetet. „Kevés szó esik ma arról, hogy a franciák meg akarták szerezni a Délkelet-Európa feletti gazdasági és az ahhoz szükséges politikai egyeduralmat, ezért már 1880-90 tájékán elkötelezték magukat egy mesterségesen felpumpált Románia mellett, mert onnan vélték irányíthatónak az ukrajnai piacokat. Szinte természetes, hogy a háború során és annak végén a francia diplomaták és katonatisztek mindegyike ellenünk ügyködött.” (Halassy Béla: Miért éppen ez a Trianon?) Ezzel a ténnyel részben választ kaptunk a bennünk motozó alapkérdésre: MIÉRT? Fontos tudni ezt, ha már sem eltervezői, sem kirobbantói nem voltunk az I. világháborúnak. A velünk történt igazságtalanság is történelmi tény. Olyan történelemé, amelyet tőlünk független célok és szándékok, erőszakos politikai akaratok mozgattak, s mindvégig háborúkról, háttéralkuk nyomán kierőszakolt megegyezésekről, „békékről” szólt.  A mi Trianonunk nem száz évvel ezelőtt kezdődött, hanem egy kicsit korábban…  

  Egy nemzet történelmét sem hamisították meg oly mértékben és olyan rövid idő alatt, mint a miénket. Ennek oka van. Nem akarták, hogy tudatában legyünk valódi nagyságunknak, történelmi küldetésünknek, s ne alakulhasson ki az az egységes nemzeti hagyomány, amelynek mentén valódi közösséggé, szabad nemzetté formálódhat egy nép. Trianon 1863-ban kezdődött, a szabadságharcunk leverése után, a Bach-korszakot (1850-1859) követően. A Hunfalvy-Budenz páros, akik a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárosaiként a finnugor-elméletet becsempészték a magyar tudományos gondolkodásba, hosszú távra terveztek, oly előrelátó alapossággal, hogy az a mai napig tartja magát, minden tudományos cáfolat ellenére.  Mint tudjuk, lassú víz partot mos, még akkor is, ha sziklás az a part. Arany János épp ebben az időszakban, 1865-1877 között volt az Akadémia titkára, Báró Eötvös Józsefről, Toldy Ferencről, Tompa Mihályról nem is beszélve… Ennek ellenére kitartó munkával teljesítették megbízatásukat, melyet a legfelsőbb osztrák körökből kaptak. S mi még örülhetünk annak, hogy az Akadémia 1849 után megőrizhette önállóságát, s nem olvasztották a Bécsi Tudományos Akadémiába.  Azóta hivatalos történettudományunk (is) hamis keretek között mozog, s nem tesz mást, mint ragozza a hazugságot, s egyre mélyíti a homályt a fejekben. S a folyamatosan változó hatalmi kurzusok is csak a földet hordták rá az igazság ránk eső részére. Ez a szűk 170 év elegendő volt ahhoz, hogy generációk sora vélje igaznak a hamisat, tartóssá téve egy máig ható meghasonlott tudatállapotot. Ez kimeríti a hazaárulás fogalmát, ugyanis a tudati kútmérgezés hazaárulás. Ezért nem tudunk valódi közös nevezőre jutni ebben a számunkra alapvető kérdésben sem, mert ahány ember, annyiféle álláspont, annyiféle viszonyulás a tényekhez, s mint tudjuk sok bába közt elvész a gyermek.

   A mi Trianonunk ebben az olvasatban az ún. Kiegyezéssel kezdődik. A Habsburgok önvédelmi okokból, 1848-49 szellemétől rettegve alkották meg azt a Monarchiát, amelytől Kossuth Lajos híres, 1867. májusi Cassandra-levelében óva intette Deák Ferencet, előrevetítve Trianon árnyékát.

„Kossuth híres levelében ugyanúgy egy tragédiát jósolt a magyarság számára, mint az ókori Cassandra Trójának. Sorai szerint hatalmas hiba Magyarország jövőjét Ausztriához kötni.

… én e tényben a nemzet halálát látom; s mert ezt látom, kötelességemnek tartom megtörni hallgatásomat; nem a végett, hogy vitatkozzam, hanem hogy Isten, a Haza s az utókor nevében esdekelve felszólitsalak: Nézz körül magasb államférfiui tekintettel, s fontold meg a maradandó következéseket, melyek felé vezeted a hazát, melynek élni kellene, midőn a mi csontjaink már rég elporlottak; a Hazát, melyben nemcsak a jelen röppenő perczét, de a változhatlan multat s a közelgő jövőt is szeretnünk kell. – Ne vidd azon pontra a nemzetet, melyről többé a jövőnek nem lehet mestere!

/TÖRTÉNELMI BLOG/

 A Habsburg birodalom eresztékei recsegtek ropogtak, hisz az 1866-os osztrák-porosz háborúban Ausztria súlyos vereséget szenvedett.  Kénytelen volt megegyezni velünk, amennyiben megszerzett befolyását a térségben meg akarta őrizni. Deákék valós alkupozícióban voltak, mégis engedtek a „48-ból”, s ezzel elveszítettük függetlenségünket.  Sokakat elvakít ma is az gazdasági fellendülés, amely a Kiegyezés utáni időszakban következett be, s nem veszik észre, hogy egy korona-tolvaj dinasztia agóniájának utolsó pillanatai voltak ezek. A „világszelek” akkor már más irányból, a nemzetállamok felől fújtak, s mi, nem meglepő módon kivártunk, s újfent lekéstük a csatlakozást.

„Ez a tunyaság lelkesen tapsolt a magyarfaló Mária Teréziának, a lelkileg megsavanyodott és álnok II. Józsefnek, az ügyefogyott és infantilizmusban megromlott Ferenc Józsefnek, az egész Habsburg pereputtynak, mely a vérfertőzésben és szellemi tunyaságban még az amúgy romlott euró-atlanti dinasztiák közt is a söpredéknek számított.
( Paál Zsolt: Trianon)

  Minket csak a teljes függetlenség óvhatott volna meg Trianontól, ha eloldjuk hajónkat a süllyedő Habsburg birodalomtól, amely aztán elveszíti az I. Világháborút, s minket a Trianoni meszesgödörbe taszít. Azután Horthy megkísérli a lehetetlent, kimászni a gödörből, élve a történelmi pillanattal, az utolsó, a magyarság egészének érdekeit szem előtt tartó, felelős államférfiként erőszakolva ki Hitlertől a második bécsi döntést.

  A közhiedelemmel ellentétben nem a német vezető tett szívességet a magyarnak. A magyar honvédség alakulatai ugyanis teljes készültségben álltak az érintett határszakaszokon, menetparancsra várva. Trianon óta csupán húsz év telt el, és zsibogni kezdtek a lecsonkolt testrészek. Még korántsem asszimilálódott, nyelvben, lélekben egységes test voltunk, még nem volt késő… Elég csak megnézni a Kelet felé c., a korabeli híradófelvételekből összeállított filmet, amely önmagáért beszél. A háborús Németország hadigazdaságának éppúgy szüksége volt a román olajra, mint a magyar mezőgazdaság termékeire, nem kockáztathatott meg egy magyar-román konfliktust, ezért vállalta a közvetítő szerepét Olaszország mellett, Bécsben.

  Nem véletlen, hogy a Kormányzó személye még ma is, a tényektől elrugaszkodott, előítéletekkel terhes viták témája lehet. Hiszen az a cselekvő, nemcsak a retorika szintjén habzó hazafiság jellemezte, amely joggal csípheti a történelem-konzervekhez szokott politikusok és történészek szemét. De sajnos közben ismét elveszítünk egy világháborút, szám szerint a másodikat, amelybe ugyanúgy beugrasztottak bennünket, mint az elsőbe. Mindezt megfejelte 1943-ban Jalta, majd 1947-ben Párizs, amely véglegesen rögzítette a kierőszakolt status quót. Az öreg kontinens jelenlegi képe ez a kreatúra, amely most „történelmi realitásként”, Európai Unió művésznéven grimaszol ránk ingatag talapzatáról

  Minden volt itt azóta, csak szabadság nem. S ma sincs szabadság, mert szabaddá csak az igazság tesz, amely most sötét ködök mélyén várja a feltámadást. Ma is ugyanaz a hamis tudat, s ostoba, jóllakott közöny árad a médiából, megfejelve a korszerű technikai körítéssel, s az öröktől átkozott politika ármányaival, - mely amióta csak létezik szinte csak ártalmára volt a tisztességes embernek-, s már meg is érkeztünk. Nincs tehát min csodálkozni. Amibe még kapaszkodni lehet, ami még igaz, az, az evangéliumi nyelv, amely megőrizte az igazságot. Közel 170 éve hadakozunk a hazugsággal, s ha győzni akarunk, innen kell elindulni.

  „És azt is fájdalmas látnunk, hogy a legelemibb iskolás műveltségünk kétszáz éve a fülünkbe ordítja a sorsunkat, miközben mi az esztétikai csillogást keressük a szívünk felé imádkozott panaszokban. És talán a végzetünk utolsó stációját irodalmi siketségünk fogja beteljesíteni. Mert Arany malomkődobáló Toldija már megmutatta, hogy mi vagyunk az elárult kisebbik fiú, Európa parasztja, akit saját testvére is bitóra juttat, ha a mihaszna belső ellenséget a földbe tapossa. Molnár ifjúsági regénye pedig már a közeljövőnk felé lökdösött minket, s mi akkor sem láttuk be, hogy nekünk Európa Nemecsek Ernője szerepet, az egyetlen közlegény kulisszahasogató játékát, a kisbetűvel írt nevű mamlasz, a magát mindenkiért feláldozó és megvetett idealista szerepét szánták. Ezért verik minden évvel mélyebbre szívünkbe a trianoni cölöpöket, egészen le az ősök sírjáig, a balladásan szép és igaz magyar mélységekbe, a mi berzsenyisen fájó és döbrenteisen stigmákat elvakaró életküzdelmünkbe.” 
( Paál Zsolt: Trianon)

  Mi sohasem feledhetünk, és soha nem mondhatunk le arról, ami a miénk. Olyan ez, mintha önként levágnád a fél karod, vagy a lábad, mert épséged sérti mások érzékenységét. Épség nélkül nincs egészség sem fizikai, sem lelki értelemben. Ha mi nem tekintjük elsődleges célnak az egység teljes visszaállítását, akkor senki sem fogja annak tekinteni. A rabló nem adja vissza a drága lopott holmit, s a gyilkos sem kér bocsánatot az áldozatától. Nekünk kell következetesen emlékeztetni, percnyi szünet nélkül, hátha megszólal a lelkiismerete, ha van neki.  Mi élünk együtt az eredendő Trianoni bűnnel, mi tépjük, marcangoljuk, azóta szakadatlan magunkat, mi, akiknek tiszta a lelkiismerete.

  Látnunk kell az ún. politikai realitást és az emberi tényezőt, amely merőben mást üzen.

  A politika mindig az állam fennmaradását célozza, az emberi tényező, pedig az életét. A történelem során, amely végső soron nem más, mint háborúk története, sohasem volt másképp, s nincs ma sem. Kibékíthetetlen ellentét feszül közöttük. Szerencsés esetben az állam nem tekinti idiótának, vezethető jószágnak az állampolgárt, s mivel fennmaradása formálisan tőle függ, kellő méretű játszóteret biztosít neki, ahol szabadnak hiheti magát, s megfelelő komfortzónával rendelkezik. A legfejlettebb államokban Boldogságügyi Minisztérium is van, nekik sikerült feloldaniuk az ősi ellentétet, természetesen Európán kívül, az Óperenciás Tengeren túl.

  Trianonnal Nyugat-Európa megásta a sírját. Igaza volt Apponyi grófnak. Ilyen mértékű politikai gazemberség nem teremthetett stabil rendet a kontinensen. Igaz nem is ez volt a célja, önös gazdasági érdekek vezérelték. Elég, csak egy futópillantást vetni a „virus-helyzettel” könnyed gyorsasággal szétzilált kontinens gazdaságaira, földönfutóvá tett munkásaira, a nyomor szélére sodort emberek sokaságára. A jópofa migránsok állandósult tömegeiről nem is beszélve. Trianonban és Párizsban a „nagypolitika” összehozott egy olyan  irrealitást, amelyben hosszútávon lehetetlenné vált a békés, emberi élet. A szlovák parasztembernek, vagy a francia gyári munkásnak semmi köze nem volt Trianonhoz. Az eltelt évszázad bebizonyította ennek a politikának az életellenességét. A fentebb említett „politikai realitás”, így kényszeríti örökös újrakezdésre a világ normálisabb részét, az alkotó, teremtő, jobbítani kész emberi tényezőt. Nélküle talán őszintébb, élhetőbb lenne a világ, s szabadabban, könnyebben lélegezhetnénk.  

  A mi Trianonunk ma is tart. Már régen nem területi kérdésekről szól, hanem polgárháborúról az igazságért. Azért, hogy nevükön neveződjenek a tények, amelyek rólunk, mellettünk szólnak, s ne elgyávult politikai tapintat óvatoskodja körül a valóságot. „ A mai magyarság sem annyira letargikus, mint inkább sokkolt. Míg az előbbi belső hajlam, az utóbbi oka mindig külső.” (Halassy Béla: Miért éppen ez a Trianon?)

   Mert amíg nem tudjuk függetleníteni magunkat „a kor beavatkozásaitól”, mint például az elmúlt tavaszi időszakban, s tovább komiszkodunk magunkkal, szem elől tévesztjük spirituális megújulásunk lehetőségét.  Ennek a megújhodásnak a kezdeményeit meg kell látnunk magunk körül, abban, az időközben felnőtt, húszas éveik elején járó generációban, amely megőrizte lelke alázatos tisztaságát, s olthatatlan tudásszomját. Ők az élő reménység. Ismerik a múltat, amely a közös jövendőnk. Talán ekkor eltűnik mellőlünk ez a hosszú árnyék.

2020-06-04